A háború ismét átrendezi a világot és újabb meglepetések is jöhetnek

Hogyan áll ma a háború, egy évvel Ukrajna lerohanása után?

Mielőtt válaszolnék a kérdés katonai vonatkozására, fontosnak tartom elsőként felidézni a háború egy éves évfordulóját alig pár nappal megelőző eseménysorozatot. Ami azzal indult, hogy Joe Biden amerikai elnök váratlanul megjelent Kijevben. Ez a hír mindent vitt, s nem véletlenül. Önmagában is jelzésértékű a látogatása, mert egy nappal megelőzte Vlagyimir Putyin nagy beszédét, de a látogatásnak több más, komoly üzenete is van. Egyrészt az, hogy az Egyesült Államok és a NATO teljes egészében elkötelezett Ukrajna mellett, másrészt a szövetségesek számára megerősíti, hogy Ukrajnát támogatni kell, nem csak az USA-nak, hanem a NATO és az Európai Unió tagországainak is. A kijevi vizit egyben figyelmeztetés az orosz vezetésnek: ne higgyék, hogy a Nyugatot eltántoríthatják Ukrajna támogatásától. Arról már nem is szólva, milyen üzenetet közvetít a tény – ami borzasztóan kínos az orosz katonai vezetés számára –, hogy az amerikai elnök további fegyverszállításokat és egyéb segítségre vonatozó bejelentéseket tesz mindössze alig 3-400 kilométerre az orosz csapatoktól. Ezt az oroszok nem tudják odahaza sem eltitkolni, s a hatása igencsak demoralizáló. A másik oldalon ugyanakkor nagy meglepetést okozott Ukrajna hadserege és társadalma, amely az első pillanattól kezdve sikeresen ellenáll az oroszoknak

Biden körútján – meglepetésszerű megjelenése után – Kijevből az előre bejelentett varsói látogatására utazott tovább. Ott nem csak a lengyel vezetőkkel, hanem a Bukaresti Kilencek államfőivel is tárgyalt. Mindezt a háború évfordulóján, ami természetesen komoly szimbolikát is hordoz. Miért pont Varsó volt ennek a találkozósorozatnak a színhelye, miért nem Brüsszel, a NATO központja?

Az amerikai elnök ezzel is azt demonstrálta, mennyire felértékelődött az Egyesült Államok szemében Lengyelország, ami ma már számára Kelet-Európa vezető állama. Korábban – mint emlékezhetünk rá – Lengyelország és Magyarország közösen töltötte be ezt a tisztet. Sajnos azonban Budapestet Washington ma már nem tekinti partnernek. Nem úgy Varsót. És Lengyelország ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket, a többi között komoly hadiipari és energetikai fejlesztéseket hajt végre. Az amerikai támogatási kedv pedig exponenciálisan nőni fog. Ami egyébként jó a balti és az északi államoknak is.

Az évforduló meghatározó eseménye volt Vlagyimir Putyin orosz elnök – decemberről nem véletlenül mostanra halasztott – nagy beszéde, illetve alig pár órával később Biden „válasza” Varsóból. Ön mit szűr le a két beszédből? Mi várható ezek alapján a frontokon?

Az, hogy jelenleg kibékíthetetlen az ellentét a Nyugat és Oroszország között. Moszkva mindenáron jogosnak akarja beállítani a lépéseit. Ez nyilvánvalóan hazugság. Nem volt joguk egy független országot lerohanni. De a valóság nem érdekli Putyint. Ez az ellentét folytatódó összecsapást hoz, a következő három hónapban biztosan. Senki sem fog engedni. Se a Nyugat, sem Ukrajna, sem Oroszország.

Ön mire számít, mi lehet a háború menete a következő hónapokban?

Továbbra is azt tartom, hogy elkerülhetetlen egy nagy összecsapás. Azt majd csak a jövendő események alapján lehet meghatározni, hogy melyik fél teljesít jobban a harcokban. Mindenesetre a múlt év óriási tapasztalása, hogy az orosz hadsereg korántsem annyira erős, mint gondoltuk – beismerem, én is tévedtem ebben korábban. Oroszország hadserege nem egy valódi nagyhatalom hadserege, hanem egy kifejezetten rosszul vezetett, rosszul irányított, logisztikai szempontból többszörösen rémálmokat végrehajtó és hozó hadsereg. Amely továbbra sem a XXI., hanem a XX. század doktrínája, a tömeghadsereg mentén működik, arra építve, hogy rossz technikai eszközökkel, vagy akár azok nélkül, mennyiséggel akarják legyűrni az ellenfelet, a cél elérése érekében pedig nem számít az ár, a saját áldozat. A másik oldalon ugyanakkor meglepő volt, hogy Ukrajna az első pillanattól kezdve sikeresen ellenáll az oroszoknak. Mi több, nem csak ellenáll, több területen sikerült kiszorítania az oroszokat az általuk első hullámban megszállt ukrán területekről. 

Milyen tényezők játszanak ez utóbbiban szerepet?

Fontos tényező, hogy – szemben az orosz hadsereggel – az ukrán egyre magasabb szinten működik. Bár mind a két oldalon óriásiak a veszteségek, de ha folytatódik Ukrajna segítése, megkapják a katonai, technikai támogatást, beleértve a katonák kiképzését is, továbbá a NATO hírszerzési támogatását, akkor helyt fog állni, a pokoli veszteségei ellenére is.

Hogyan változik majd meg a világ, ha egyszer véget ér ez a háború?

Oroszország mindenáron győzelmet akar, már csak a nagyhatalmi státusz és az orosz birodalmi gondolkodás okán is. Sokszáz év alatt óriási országot kovácsoltak össze, sok együttműködő országgal a határaiknál, s ha most vereséget szenvednek, akkor reális annak a veszélye, hogy megreccsen, széthullik az ország. Én azonban nem gondolom, hogy a Nyugat ezt akarná. Az viszont előre borítékolható, hogy Oroszország nagyhatalmi pozíciója a háttérbe szorul. 

Hogyan rendeződhet át a világ ennek következtében?

Csak egy momentum ehhez: jelenleg két nagyhatalom vásárol energiát (is) Oroszországtól, két nagyhatalom támogatja is Moszkvát: Kína és India. De azért ez egy igen furcsa együttműködés, hiszen ez a két ország lehetőséget lát arra, hogy kiharapjon a maga számára az orosz (gazdasági, piaci) lehetőségekből magának, ha és amikor Oroszország helyzete megrendül. Ez pedig nagyon nem jött kapóra Putyinnak, ezt is elszámolta a Kreml.

Meggyőződésem, hogy a mostani eredmények láttán nem adna utasítást a háborúra.

Ez azt is jelenti, hogy átrendeződik majd a világ?

Ez már zajlik. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy reagált a világ, Európa 2014-ben a Krím orosz megszállására. A békát félig-meddig mindenki lenyelte, ugyan szankciókat kivetettek, de azért a gáz- és olajszektorban ugyanúgy üzleteltek tovább. Most azonban gyökeresen más volt a reakció. Kemény szankciókat indítottak, ez hozza is az eredményeket. Például nagyon komoly hatás az orosz gáztól és kőolajtól való függőség megszüntetése. Európa ellátásából az oroszok a korábbi hatvan százalék helyett már csak har-nyolc százalékban vesznek részt. Ez azt jelenti, hogy kilenc-tíz hónap alatt Európa képes volt leszakadni az orosz gázról és olajról. Az oroszok az olajat azért át-át tudják csempészni, de a gázt nem. Míg korábban energetikai szakértők állították, hogy Európának évek kellenek az LNG-re történő átállásra, a szükséges terminálok kiépítésére, Németország már tavaly decemberre kettőt hadrendbe állított, s áprilisra jön a beígért többi hat is. Németország teljesen leszakadt az orosz vezetékes gázról. Igaz, ebben közrejátszott az is, hogy felrobbant az Északi Áramlat 1. és 2. Hogy mi történt – szabotázs, baleset – pontosan nem tudni, sok a kérdőjel, de azért az tudható, hogy valami támadás lehetett, amihez kapcsolódóan felmerül végrehajtóként az Egyesült Államok szerepe, ami a németeket az orosz gáztól való függetlenedés felé terelte. 

Azért Magyarország nem Németország – ebből a szempontból sem...

Valóban, az Oroszországból Európába exportált gáz két országba, Magyarországra és Szlovákiába érkezik. De ezzel együtt is, az EU egészének ilyetén függetlenedése az orosz kőolajtól és földgáztól, óriási meglepetést jelentett. Ha valamin megdöbbentek az orosz katonai és politikai vezetők az elmúlt évben, akkor az az, hogy Európa nem engedett a zsarolásnak. 2014-ben még igen, ám most az EU beleállt, és ez eredményes is lett. Mindenki azt hitte, hogy öt-hat év kell a leváláshoz, de megtörtént kilenc-tíz hónap alatt.

Volt itt más meglepetés is. Putyin villámháborúra számított, és bizony sokan nem fogadtak volna arra tavaly február 24-én, hogy az ukránok egy év múltán is ilyen keményen tartják majd magukat.

Valóban, Ukrajna ellenállása és az oroszok pokoli veszteségei nagyon meglepték a világot. Néhány hónap alatt egy-két ütközetben olyan mértékű veszteségeket szenvedett el az orosz hadsereg, mint amekkorát hosszú évek alatt Afganisztánban sem. Látható, hogy Oroszország nagyhatalmi pozíciója megrendült, ezért a Kreml mindenáron meg akarja nyerni a háborút. Az orosz vezetés minden politikai, katonai és gazdasági szereplőnek bizonyítani akarja, hogy országuk képes eredményt elérni. Nem úgy néz ki, hogy ez könnyen megvalósulhat, még ha óriási kérdőjel is, hogy mi lesz.

Számít a háború további eszkalációjára?

Nagy kérdés, hogy a beloruszok mit lépnek, belépnek-e a háborúba. Azt sem tudjuk még, mennyire biztosítja az USA és a NATO az Ukrajna által kért védelmi technológiákat. Láttunk „csodákat” az elmúlt 12 hónapban: az első perctől kezdve szinte szokássá vált, hogy mindenre először nemet mondanak, majd mégiscsak küldik még a nagyon fejlett tüzérségi fegyverzeteket, támadó eszközöket, dróntechnológiákat is, majd harckocsikat. Borítékolható, hogy a mostani Biden-látogatás még továbbpörgeti a támogatási rendszert. Példaként álljon itt egy szám: az elmúlt évben hetvenezernyi ukrán katonát képeztek ki a NATO-országokban – ez döbbenetes szám! Azt kell, hogy mondjam: Európa elaludt a háború előtt, de mára már felébredt. Sajnos azonban Magyarország nem kommunikálja a saját állampolgárai felé ezt az ébredést, komolyan torzít, s ez félretájékoztatást eredményez, kiváltképpen a kormányzati média oldaláról. Arról nem is szólva, hogy a magyar kormány számos érthetetlen döntése nyomán az ember felteszi a kérdést: vajon miért viselkedik így Orbán Viktor és a kormánya? Vajon miért támogatja az inváziós, hódító orosz politikát?

Nem értenék, hogy valójában mi is történik? Egyáltalán, ha röviden kellene összefoglalni, hogy mi a tét, akkor erre mit mondana?

Az elmúlt száz évben arra jött rá a Nyugat, hogy a bolygó egysége, békéje érdekében a diktátorok, az autoriter rendszerek nem működhetnek sokáig. Ez vált a Nyugat értékrendjévé is, s ezt szolgálja a globalizáció, az egyre szorosabb együttműködés a világban. Ehhez kapcsolódóan vannak olyan háborúk, amelyeket ugyan nehéz megmagyarázni – ilyen volt például Irak lerohanása, miközben azonban Szaddam Huszein rendszerének megdöntése helyes volt. Ezzel az értékrenddel szembemegy Kína és az orosz gondolkodásmód is. Ők ugyanis olyan – saját érdekszférát működtető – világrendben akarnak élni, ahol például a dél-kínai, a távol-keleti régiót Kína egyeduralkodóként uralja, s ehhez senki másnak köze nem lehet. Oroszország pedig Kelet-Európa ügyeiben gondolkodik hasonlóképpen. Az XIX. századi gondolkodásmód, hogy egy ország érdekszférája kiterjedjen egy kontinensre, s ne feledjük, ez vezetett az I. és a II. világháborúhoz. A Nyugat ezt azonban nem engedi, a demokrácia értékrendjét kell ennek érdekben is képviselnie. Ez a két értékrend harcol egymással. A mai világban elfogadhatatlan, hogy egy nagyhatalom lerohanjon egy békésen élő országot, amelynek nincs tömegpusztító fegyvere, vagy autoriter vonása.  Elfogadhatatlan, hogy ott civileket végezzenek ki, nőket bántalmazzanak, erőszakoljanak meg, gyerekeket raboljanak el és küldjenek átnevelőtáborokba. És ez az, ami ellen értékrend oldaláról a Nyugat nagyon helyesen fellépett. Hogy a mostani magyar kormány miért nem érti ezt meg, ez számomra érthetetlen!

Visszatérve magára a háborúra. Mire számít?

A következő két-három hónap az abszolút pusztítás és pusztulás időszaka lesz. Valamilyen módon mindkét fél eredményeket, győzelmet akar kicsikarni, ezért nagyon sokan meg fognak halni. Amikor ennek vége lesz, egy olyan helyzet alakul majd ki, amikor talán leülnek egyeztetni a felek. Egyelőre nem látom, hogy meg akarnának egyezni, sem a politikai, sem a katonai vezetés oldaláról, egyik fél részéről sem látni az egyeztetés szándékát. Sőt, ma már a két társadalom sem akarja a kiegyezést. Ez pedig sajnos a háborúk tipikus melegágya.

Hogyan érhet véget ez a háború?

Vagy lesz egy olyan helyzet, amiben valamelyik fél megroppan – a következő hónapokban meglátjuk, hogy bekövetkezik-e ez. Ha igen, akkor ez a fél gyengébb pozícióból ülhet csak le a tárgyalóasztalhoz. Ukrajna nyilvánvalóvá tette, hogy a 2014 előtti határokat akarja visszaállítani, ami – megjegyzem – számomra lehetetlen küldetésnek tűnik, még az USA is arról beszél, hogy kemény dió a Krím visszaadása. Ám miután egyik fél sem gondolja, hogy visszakozna az álláspontjából, a helyzet egyelőre változatlan.

De hát nem éppen ellenkező hatást ért el Putyin ezzel a háborúval? 2021 végén egy – a Nyugat által egyértelműen elfogadhatatlan – „szerződéstervezetet” tett le az asztalra, ami azt is tartalmazta, hogy a NATO a Baltikumon keresztül végig szüntesse meg a katonai bázisait, s állítsák vissza azt az ütközőzónát, amit a korábbi Varsói Szerződés államai biztosítottak az akkori Szovjetuniónak. Ez Ukrajna státusztát is érintette. S mint tudjuk, akkor már nagyban készülődhetett Ukrajna megtámadására. Ehhez képest totál kudarc az orosz agresszió, vagy nem?   

Valóban, azóta Svédország és Finnország feladta a semlegességét, köszönhetően ennek a háborúnak. Kialakul egy új, Varsó-Kijev tengely, idővel pedig a lengyel és az ukrán hadsereg erősebb lesz, mint a német és a francia. Meggyőződésem, ha a háborúban bekövetkezett tényeket és helyzeteket vissza tudnánk küldeni 2022 januárjába, ha azokat Vlagyimir Putyin akár csak sejtette volna, akkor nem támadta volna meg Ukrajnát. 

Milyen hatása lesz a háborúnak Magyarországra nézve?

Először is, elgondolkodtató, hogy ebben a kialakult és várható helyzetben mennyi barátunk marad Kelet- és Nyugat-Európában. Természetesen azt nem tudjuk, hogy mi lesz, milyen hatással lesz a háború Magyarországra, ez is egyike a sok nyitott kérdésnek. A válasz a jövő zenéje, de az biztos, hogy egyedül maradtunk. Faramuci a helyzet: a kormányzati média szerint egyetlen vezető látja helyesen a dolgokat egész Európában, s ez Orbán Viktor. Az Európai Unió 26 tagállamának vezetői azt gondolják, hogy Oroszországgal nem szabad együttműködni, egyetlen kormány mondja ennek az ellenkezőjét, és ez sajnos a magyar kormány. Orbán egyedül maradt. Idehaza a kormányzati propaganda azt szajkózza, hogy csak Orbán látja jól a helyzetet. Orbán valóban egy okos, rutinos ember, de nem gondolom, hogy ő lenne az egyetlen okos, rutinos európai politikus, aki jól látja a világ dolgait.  Azt gondolom, hogy a többi tagállamban is vannak okos és rutinos emberek, ha nálunk van egy, ott is akad minimum egy-egy országonként. Ha pedig mindenki szembejön velünk, akkor talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nem mi megyünk-e rossz irányba.