Oroszország megpróbál beavatkozni a magyar biztonságpolitikába (is) – Interjú Tarjányi Péterrel I. rész

– Tudom, szinte lehetetlenre kérem önt: egy vaskos kötetet – vagy még többet is – meg lehetne tölteni azzal, hogy a laikusok számára is érthető módon felvázolja, mik voltak 2021 legfontosabb fejleményei, történései, amelyek – biztonságpolitikai szempontból – Magyarországra is hatottak, illetve fognak hatni 2022-ben is a nemzetközi színtéren?

– Csak vázlatosan, a teljesség igénye nélkül villantom fel a történéseket és hatásaikat. A 2021-es év eléggé kacifántos és változatos volt a bolygónkat tekintve. Úgy gondolom, hogy célszerű lenne távolabbról indulni – földrajzi értelemben –, s onnan közelíteni meg egyre inkább Magyarországot. 

– Honnan induljunk akkor?

– A Távol-Keletről, már csak azért is, mert Kína szerepe és lépései alapvetően befolyásolják Európa és az Egyesült Államok tevékenységét is. A kereskedelmi háború – hol intenzíven, hol lecsendesedve – határozta meg a 2021-es évet. Ugyanakkor Kína kapcsán egy szintén hihetetlen változás is történt, nevezetesen a Tajvannal szemben folytatott politikában, aminek nyomán az USA és Kína között már nem csak kereskedelmi, hanem katonai szempontból is kirajzolódnak úgynevezett vörös vonalak.

– Mit nevez vörös vonalnak?

– Azt, amelyiknél – pestiesen szólva – „eddig, és nem tovább!” állapot alakul ki. Megjegyzem, a vörös vonalak kialakulása amúgy is nagyon jellemző a 2021-es évre. Ausztrália, az USA és az Egyesült Királyság például kialakította az úgynevezett AUKUS hírszerzési és katonai segítségnyújtási és meg nem támadási szervezetet. Persze nem véletlenül fogott össze védelmi szempontból ez a három ország. De vannak más szerveződések is, például India, Japán, az USA és Tajvan között is. Mindez mutatja: a kiélezett kereskedelmi verseny és a kereskedelmi háború miatt ezek az országok biztonságpolitikai szempontból is egyre komolyabban odafigyelnek, hogy mi történik a térségben Kína oldaláról. Ez amúgy reakció arra, hogy ma már nem mumusként látjuk Kínát, hanem komoly katonai és gazdasági potenciállal rendelkező, valós nagyhatalomként, amely át tudja rajzolni az egész térséget, politikai, geopolitikai, katonai szempontból.

– Ez kevésbé látványos és a világ közvéleménye számára ismertebb folyamat – bár nem vitatom, hogy van olyan veszélyes, sőt –, mint az, ami Afganisztánban történt. Mert a terrorizmusról és a tálibokról szerte a világban mindenki hallott és fél is tőlük.

– Kétségtelen tény, hogy Közép-Ázsiában, jelesül Afganisztánban történt a legmeghatározóbb és döbbenetes eseménysor az idén: az ottani NATO misszió befejezése. Ami a beletörődés, s a hosszú katonai misszió után a vereség ízét hagyja a szánkban. Napjaink biztonságpolitikai fejleményei szerinti mérföldkőnek kell mondani az afganisztáni kivonulást – vagy hívjuk inkább menekülésnek. Egyrészt azért nevezhető mérföldkőnek, mert sajnos Irak és az Iszlám Állam legyőzése után a szélsőségesek bebizonyították, hogy lehet győzni az USA ellen. Az iszlám terrorszervezetet és katonai szárnyát meg tudták ugyan semmisíteni, de most a tálibok – sok-sok év után – nem csak az USA-t, hanem a teljes NATO-t is kivonulásra kényszerítették. És láthattuk a képsorokat, amik alapján neveztem inkább menekülésnek, mintsem kivonulásnak az akciót. Ez óriási presztízsveszteség, az USA és a NATO számára. Megmutatta, hogy más nagyhatalmaknak is van lehetőségük megjelenni a térségben. Értem ez alatt Kínát és Oroszországot. Megjegyzem, igazán furcsa helyzet alakult ki, hiszen miközben Afganisztánt a Szovjetunió temetőjének is szokták nevezni, most Oroszország tapogatódzva ugyan, de ismét megjelent a térségben.

– Furcsa módon – ha már Afganisztánnál tartunk – a tálibokról nem igazán hallani a kivonulás/menekülés óta. Elfogadtuk volna, hogy vannak és kész?

– Kiderült – és ebben is mérföldkő volt a kivonulás –, hogy a világ bizonyos garanciák esetén hajlandó nyitottabban kezelni a tálibokat. Ha a tálibok másként állnának hozzá a nőkhöz, vagy a más vallást követőkhöz – bár nem teszik, de –, akkor a világ még abban is nyitott lett volna arra, hogy diplomáciai szempontból valamilyen szinten elfogadja a tálib vezetést.

– És mi a helyzet a terrorizmus fellángolását fantáziáló, egyelőre nem beigazolódó félelmekkel?

– Még nagyon rövid idő telt el, s szeretném felhívni a figyelmet arra a pszichés és gazdasági lehetőségrendszerre, ami a tálibok hatalomra kerülésének köszönhetően, a szélsőséges dzsihád számára megnyílt. Az, hogy a terrorra épülő állam immár a gyakorlatban is működik, mindenféle terrortámadás, logisztika stb. szempontjából óriási lehetőség valamennyi, a tálibokkal megegyezésre jutó terrorszervezet számára. Nemcsak vallási szempontból, hanem azzal, hogy ezek a terrorszervezetek immár szolgáltatásként is megvásárolhatnak a táliboktól fegyvert, logisztikát, egészségügyet – ez ugyan a NATO jelenléte idején is megvolt, de csak nagyon döcögősen. Most nincs akadálya – tisztára olyan, mintha a Mad Max világában élnénk. És persze a kábítószer-kereskedelem is újraindul Iránon, Törökországon át, Európába. Nem pillanatokon belül, de a következő egy-két évben sokkal fajsúlyosabban megjelenik Európában és – ne áltassuk magunkat – nálunk is.

– Ha már szóba került Törökország. Számunkra is számos okból – az EU-val való „szabadságharcunk”, migráció, fegyvervásárlás stb. – fontos, hogy ott mi történik. Biztonságpolitikai szempontból ott hogyan alakult a helyzet?

– Általános megállapításként: a Közel-Kelet sem lett biztonságosabb hely 2021-ben. És Törökország is egyre súlyosabb kérdésekkel szembesíti a világot. Az ellenzék felszámolása, börtönbe vetése, ellehetetlenítése mind azt mutatja, hogy az ország fénysebességgel száguld a szultánok korát idéző olyan rendszer felé, amit akár diktatúrának is nevezhetünk. Eközben a török hadsereg a térségben elfoglalja a pozícióját az ő logikájuk szerint az őket megillető, korábbi Nagy-Törökország területén, Szíriában, Észak-Irakban. Ne felejtsük! Ezek hihetetlen nyersanyaglelőhelyek, kőolajjal és főleg földgázkincsben gazdag területek. Ezen közben fellépnek a keresztény közösségek ellen, s a kurdokkal szemben katonai akciókat is végrehajtanak. Amit én egyenesen döbbenetesnek tartok: a nyugati média ezt a témát teljesen – hogy úgy fogalmazzak – lekeverte: a harcok nem csitulnak, de híradások erről nincsenek. Ezt legalább annyira súlyos problémának látom, mint amikor egy-egy válságövezetben nem csitul a helyzet, nem enyhülnek az ellentétek, de a média ingerküszöbét nem érik el, s így a közvélemény nem tud róla. Ezáltal pedig az ember egyfajta furcsa biztonságérzetbe kerül.

– A menekültkérdésben ez azért nem állja meg a helyét. Arról értesül a közvélemény.

– Abban más, de abban nem, ahogy a törökök kezében ott van az adukártya, egyfajta pénzügyi és biztonságpolitikai zsarolási potenciál, amit persze rendszeresen elő is kapnak. Ezt tették 2021-ben is, mégpedig többször. Ha Törökország politikai, emberi jogi fellépései miatt valaki felemeli a hangját az Európai Unióban – kivéve természetesen Magyarországot, mert mi általában szembehelyezkedünk a közös állásponttal –, akkor Ankara belenget valamiféle, a 2015-16-ban szított menekülthullámhoz hasonló lépést, amire Brüsszel és az egész Európa Unió szépen elhallgat. Ez is biztonságpolitikai kockázat, ami a döbbenetes, 2021-es „szép új világunk” része. Ezt észre kellene vennünk.

– Ha már menekültkérdés: a török és görög irányból Európába irányuló menekültáradat kezelése mellett, egy harmadik régió is fókuszba került, ugyanis elindult – pontosabban elindították – a menekülteket Fehéroroszországon át Lengyelország felé. Ennek milyen tanulságai vannak?

– A török gyakorlatot vette át Fehéroroszország. Ennek része a menekültek unió felé terelése éppen úgy, mint a politikai zsarolási potenciálja. Ez egyébként két dolgot mutatott meg: egyrészt, hogy a diktatúrák vagy a diktatórikus vezetők, az ilyen rendszereket irányítók kommunikálnak és tanulnak egymástól. Lukasenka megértette, hogy így nyomás alá lehet helyezni az EU-t, és épített egy menekültválságot: a közel-keleti térségből orosz és fehér-orosz légitársaságok szervezéssel odavitték az embereket, s ráengedték a határra, ami súlyos biztonságpolitikai újdonság: ilyen eszközökkel eddig nem éltek ezek a diktatúrák. Ez is az EU nehézségeit mutatja.

– És akkor látom – hogy némi képzavarral éljek –, rákanyarodtunk Oroszországra. Ők mit tettek 2021-ben, amivel súlyosbították – vagy netán enyhítették – a világ és Magyarország biztonsági helyzetét?

– Az első és legfontosabb fejlemény, hogy Oroszország egyre komolyabban gondolja: visszatért a biztonságpolitika, illetve nagyhatalmi politika színterére. Eddig is tudtuk ezt, de 2021-ben annyira markánssá vált ez a szándék, hogy immár az utca embere is megtapasztalhatja. Számtalan fejezete és forgatókönyve van ennek: az egyik, hogy egyre inkább látszódik – s ez óriási kockázat –, hogy Kína és Oroszország egymás karjai felé halad. Még a nagy ölelkezés nem történt meg, de a világ látja a közeledést. Ahogy az orvosok a pulzust nézik, egyfajta jelzésként, vannak markerek, ellenőrző pontok biztonságpolitikai szempontból is. Szakértőként mérföldkövet kell emlegetnem akkor is, amikor azt látom, hogy fegyveres konfliktusok modellezésével foglalkozó kormoly védelmi intézetek már jövőképként képzelik el az orosz-kínai ölelkezést, ugyanis azt modellezik, hogy katonai fegyveres konfliktus esetén a NATO-nak és az EU-nak a két nagyhatalom, Kína és Oroszország hadseregével kell felvennie a harcot. Ez mérföldkő, s 2021. súlyos felismerése. 

– De hát ott van az Egyesült Államok. Valahol csak belép a képbe, mintegy egyensúlyi erőként. Hol van az USA?

– Most mondjam azt, hogy lemaradóban? Két területen mindenképpen: mind Kína, mind Oroszország két területen bizonyosan megelőzte már az USA-t. Ez 2021 egy másik döbbenetes felismerése. Az egyik ilyen terület a hiperszonikus, azaz a hangsebességnél öt-tízszer gyorsabb fegyverek megjelenése. A NATO-nak nincs ilyen fegyvere, a két másik hatalomnak pedig már van. Ráadásul az USA-nak és a NATO-nak nincs is ellenszere. Ez pedig Kína és Oroszország számára óriási, és nyílt katonai előnyt jelent. A másik terület pedig a kíberhadviselés. Ezen a területen – elemzések szerint – minimum három-öt év előnyre tett szert Oroszország és Kína, de van olyan vélemény is, miszerint nyolc-tíz éves az USA és a NATO hátránya. És ha egy nagyhatalom előnyben van – s ez akár az USA-ra is igaz volt –, ha technológiai, fegyverbéli stb. előnybe került, nincs olyan, hogy ne használná ezt ki. És még egy elem: most mondjam azt, hogy Oroszország és Kína védelmi költségvetése sokkal kisebb, mint az USA-nak egymagában, nem szólva az USA és NATO együttes védelmi költségvetéséről? Mi mégis lemaradtunk, ezen pedig érdemes lenne elgondolkodni. Szerintem ez a katonai technológia elmaradás egyfajta afganisztáni vereséggel ér fel, igaz, nem annyira látványos, de biztonságpolitikai és katonapolitikai szempontból éppen annyira súlyos.

– Mindez mit jelent Magyarország számára?

– Látjuk mindennek a hatásait. Ott van például Ukrajna és az EU. És Oroszország, amitől olyan mértékű az EU energiafüggősége, hogy ez döbbenetesen leszűkíti a szankciók kivetését vele szemben. A gáz fegyver – idézőjelbe téve, de tulajdonképpen nem is csak úgy értve. Fegyver s bár nem nyílt fegyver, de gazdasági és biztonságpolitikai oldalról egyaránt a nyomásgyakorlás eszköze Moszkva kezében. Ha biztonságpolitikai szempontból vizsgáljuk az EU és benne – vagy akár külön is – Magyarország helyzetét, akkor nem lehet kihagyni annak az Oroszországnak a szerepét, amely – sarkosan fogalmazok! – azt érzi, hogy bármit megtehet, mert az EU válaszként leginkább csak felhördül. Mondjuk még azt is leginkább Magyarország nélkül, hiszen Orbánék a legtöbbször még a felhördüléssel sem értenek egyet Oroszország ügyében az EU-val. Azt egyébként nemcsak Oroszország, hanem Törökország kapcsán is láttuk, hogy miközben az EU felemeli a hangját, a végén nem igazán történik semmi. Ha szankciókat léptetünk életbe, az nem rengeti meg alapjaiban Oroszországot (vagy Törökországot).

– Azért a szankciók – valljuk be – felemásak, még a magyar szerepet leszámítva is.

– Valahogy így. Mondok egy olyan tényt, ami egyben a 2021-es évnek egy döbbenetes ténye: elkészült az Északi áramlat II. gázvezeték, amely Németországon keresztül képes ellátni Európa bizonyos részeit gázzal. Ám miközben Németország is kardot csörtet az Ukrajnában történtek miatt Oroszországgal szemben, mégis csak befejezett egy gázvezetékrendszert a Balti tenger alján, ami ellen az USA próbálja felemelni a hangját. De a rendszer mégis csak célba ért. Nem nagyon jelent meg a magyar médiában – ezzel egy kicsit megrovom a gazdasági újságírókat – annak a híre, hogy amúgy, menet közben, a Déli Áramlat is célba ért, és itt van a határainknál. Ne felejtsük el, ki az, aki a gázcsapot őrzi. Elárulom: Oroszország. 

– Moszkva keményet húzott december közepén, amikor egy szerződéstervezettel lepte meg a világot. Ez pedig – ha jól értelmezem – közvetlenül és nagyon is komolyan hat Magyarországra. Vagy rosszul érzékelem?

– Hát igen, a szerződéstervezet lényege, hogy Moszkva szerint a NATO-nak a Baltikumon keresztül végig meg kellene szüntetnie a katonai bázisait, továbbá visszaállítani azt az ütközőzónát, amit a korábbi Varsói Szerződés államai biztosítottak az akkori Szovjetuniónak. Az nem is kérdés, hogy a NATO ezt nem fogja elfogadni. Ugyanakkor a vak is láthatja, hogy ezzel Oroszország megpróbál beavatkozni a többi között a magyar biztonságpolitikába is. Miközben a jelenlegi Orbán-rezsim sokban együtt rezeg Moszkvával, nagyhatalmi szempontból Oroszország nem ítéli meg másként Magyarországot, mint például a balti államokat. S ha a magyar vezetés nem gondolkodik el azon, hogy ez mit jelent..., nos, az nem más, mint egyfajta struccpolitika a részükről. Oroszország persze tisztában van azzal, hogy a NATO nem fogja aláírni ezt a megállapodást, de meg meri tenni, hogy előálljon egy ilyennel. Ez a kétezres években elképzelhetetlen lett volna. Ezek azoknak a biztonságpolitikai előnyöknek az eredményei, amelyeket az oroszok és kínaiak kikaparnak a maguk számára. S persze Oroszország kapcsán azt is döbbenetes fejleménynek tartom, hogy a világ arról beszél: 2022 januárjában a Oroszország és Ukrajna között fegyveres konfliktus robbanhat ki. Erre kicsi az esély, de Moszkva tudatosan építette fel ezt a stratégiát.

– Mit akar Moszkva elérni?

– Több ezer éves mondás: olyat kell kérni, amiről tudja, hogy a másik fél nem fogja elfogadni, de utána el tudja érni az eredeti célját, ami kevesebb, mint az első ajánlata. Más szóval, az alkut mindig magasabbról kezdik. Moszkva tudja, hogy a NATO nem fogja megadni azt, amit a szerződés-tervezetben lefektetett, de utána visszább vesz, s mondjuk közli, hogy rendben, maradjanak a NATO-erők a Baltikumban, s Közép-Európában is, de ennek fejében, adjanak számára garanciát arra, hogy Ukrajna nem kap több modern fegyvert, s a Kaukázusban Grúziával nem fonja annyira szorosra a NATO a kapcsolatokat. Moszkva így nevetve el tudja érni, ami a számára fontos. A NATO pedig hihetetlen sebességgel aláírja a papírt, mert a kevesebbet könnyebb megadni, miközben a kevesebb volt végig a cél.