Egy szerelem élveboncolása
„Ki érti ezt? A tested benne rángott, s most elhárítja a simogatásod.” NG
Pontosabb lett volna a cím így: egy kapcsolat, egy házasság élveboncolása. Hiszen a kölcsönös szerelmet megélve, senki nem boncol, mert éppen beteljesíti a természet nagy törvényét. Csak a szerelem múltával jelenik meg – esetleg –, ami boncolandó, boncolható. Boncolható, de kevesen boncolják. Némileg valóban egyszerűbb a másik fejéhez vágni egy tányért, mint azt szálazni, hogy mért múlt el, ami szép volt, mért nem működik, ami működött, ki vagyok én, ki vagy te, és miért nem illeszkedünk, amikor olyan jól illeszkedtünk eddig?
A szépirodalom többé-kevésbé, de érintőlegesen mindig erről szólt Háfiz ghazaljaitól a Júlia regényújság sztorizásáig, de az írók közül kevesen vállalták, hogy a kapcsolat élveboncolásával a partnerek életboncolását is elvégzik. Értve az életboncolás alatt a személyiség rejtett és nem rejtett elemeinek feltárási kísérletét a genetikus örökségtől a nevelési traumákig Freud, Jung, Ferenczy és a többiek tudományának ismeretében. Most ne példálódzunk a Nóra, a Kreutzer szonáta, az Elbocsátó szép üzenet vagy a Nem félünk a farkastól című párkapcsolati konfliktusokkal, mert azok nem boncolások, hanem állapotrajzok voltak. Egyébként nagyon helyesen, mert a szépirodalom elsősorban katarzisra késztető mese, és nem pszichoanalitikus elemzés.
Péterfi András A Horn-fok című regényében megkísérli felfesteni egy heves szerelemmel induló, majd a házasság viharos révkikötőjébe két gyerekkel landoló kudarcos összefonódás tablóját. A 375 oldalas regény napról-napra, évről-évre, eseményről-eseményre próbálja megtalálni a párkapcsolati kudarc okait.
Sok milliárd házassági válságot próbálnak hasonló értetlen pislogással értelmezni a partnerek, akiket otthon – esetleg – beidomítottak a kézmosásra meg az udvarias köszönésre, az iskolában kioktattak a kénsav és a kénessav közötti különbségre, de sem itt, sem ott nem tanítottak semmit az emberi kapcsolatok tudományáról, különös tekintettel a párválasztásra, és az együttélés, a konfliktuskezelés, az empátia módszertanára. (Hogyan is tanítottak volna, mikor szülők és tanítók sem rendelkeztek, rendelkeznek ezekkel az ismeretekkel, készségekkel? És ez sem az ő hibájuk elsősorban!)
Péterfi András a regényben megpróbálja kideríteni a partnerek magatartásának, egymással szembeni intoleráns viselkedésének a gyerekkori és felnőttkori forrását, okát, indokát, ami nem könnyű, mert kiderül, hogy neki, az írónak is „nagyon fáj”, ami fáj. És nemigen jut messzebb az élveboncolásban, mint József Attila a versben: „Kivül-belől / leselkedő halál elől / (mint lukba megriadt egérke) / amíg hevülsz, / az asszonyhoz úgy menekülsz, / hogy óvjon karja, öle, térde.”
Valószínű sok értelmes asszonynak nagyon fog tetszeni a regény, míg néhány tompább férfinek nemigen. Azokra gondolok, akik nem szeretnek érzékenyebb témákat boncolgatni, mert kiderül, hol hibáztak, hibáznak.
A regényből végezetül kiviláglik a legegyszerűbb magyarázat is a kapcsolati kudarcra: szeretet vagy van, vagy nincs. Bevásárolni, moziba, színházba menni, kapálni, rendet rakni, sőt, szeretkezni is lehet szeretet nélkül, lehet megszokásból. Kötelességből. Szeretni nem lehet megszokásból, kötelességből. Szeretni nem lehet akarni.
S ami mélyebbre visz a közhelynél egy idézet a regényből: „Ha én kiscicát akartam, minek vettem pitbullt?”
Na, ja! És a partner?…
Nógrádi Gábor
