A halogatott paksi döntés ára: Orbán 16 éves mulasztása most bosszulja meg magát
Magyarország az elmúlt időszakban az eddigi talán legveszélyesebb energetikai és vízügyi drámájával nézett szembe. Bár a paks-i atomerőmű teljes leállását végül sikerült elkerülni, a kritikus helyzet rávilágított a hazai infrastruktúra és vízgazdálkodás sérülékenységére. A KlikkTV Mélyvíz című műsorában Balogh Judit vendége Szalma Botond hajózási szakértő, a Mahart egykori vezérigazgatója volt, aki rámutatott: a mostani krízist egyszerre három tényező – a vízszint, a vízhozam és a vízhőmérséklet kedvezőtlen alakulása – váltotta ki, a probléma valódi gyökerei azonban évtizedekkel ezelőttre nyúlnak vissza.
Rendszerváltó hisztéria és elszalasztott lehetőségek
Szalma Botond szerint a jelenlegi helyzet alapproblémája 1992-ben kezdődött, amikor az Antall-kormány felmondta a bős-nagymarosi szerződést. „Ezt az egészet interdiszciplinárisan kellene megoldani, a tudományágakat egy asztalhoz ültetve” – hangsúlyozta a szakértő, kiemelve, hogy a kérdést annak idején túlságosan átpolitizálták. A vízlépcsők hiánya miatt a Duna medre rapid módon exkaválja, azaz mélyíti önmagát: a folyó Paksnál évente átlagosan 2,7 centimétert süllyed, ami évszázados léptékkel mérve drasztikus változás.
A szakember rámutatott arra is, hogy míg a környező országok kiaknázták a Duna adta lehetőségeket, Magyarország lemondott a vízkormányzásról. Szlovákia a bősi erőmű megtermelt áramából már az első 15 évben behozta a beruházási költségeket, miközben hazánk jelentős gazdasági és ökológiai hátrányba került. A medersüllyedés és a klímaváltozás miatti csapadékhiány következtében a talajvízszint méterekkel esett vissza, ami óriási károkat okoz a mezőgazdaságnak és a környező ökoszisztémának. „A hajózás itt csak egy melléktermék, az igazi aduász az ivóvíz, amelyért harminc év múlva harcok fognak indulni a világban” – figyelmeztetett Szalma Botond.
Sebtapasz a nyílt lábszártörésre
A paksi atomerőmű hűtési nehézségei kapcsán a szakértő elmondta, hogy a mérnöki és tudományos közösséget kellene bevonni a hosszú távú megoldások kidolgozásába. Bár a lakossági és vállalati önkorlátozás, valamint az átmeneti esőzések átmenetileg megmentették a rendszert az összeomlástól, ez nem jelent végleges megoldást. „Ne örüljünk annak, ami most történt, mert a baj ennél sokkal nagyobb. Ez most csak egy sebtapasz egy nyílt lábszártörésen” – fogalmazott a szakértő, hozzátéve, hogy a hűtőtornyok (Heller–Forgó-féle rendszer) vagy a fajszi duzzasztó megépítése olyan alternatívák, amelyeket érdemi számításoknak kell alávetni.
Szalma Botond bírálta az elmúlt évtizedek felelőtlen forrásfelhasználását is. Nézete szerint az országnak lenne tőkéje a stratégiai beruházásokra, ám a pénzt gyakran rossz projektekre – például a megkérdőjelezhető megtérülésű Budapest–Belgrád vasútvonalra vagy a trieszti kikötőfejlesztésre – fordították ahelyett, hogy a hazai vízbiztonságot és energiabiztonságot alapozták volna meg. A szakember felhívta a figyelmet arra, hogy a politikai ciklusokon átívelő, évtizedekre szóló tervezés hiánya súlyos árat követel a gazdaságtól: volt olyan aszályos esztendő, amikor csak a kukoricatermés kiesése 140–200 milliárd forintos veszteséget okozott az országnak.
Szakmaiságot a politikai kinyilatkoztatások helyett
A beszélgetés során szó esett a politikai kommunikációról is. A kormányzati szereplők azon állítására reagálva, miszerint az elmúlt 16 év energetikai fejlesztéseinek köszönhető a hálózat működőképessége, Szalma Botond kifejtette: a mérnöki valóság és a politikai propaganda köszönőviszonyban sincs egymással. Példaként hozta fel a háztartási napelemek lakossági visszatáplálási tilalmát, ami pontosan a hálózatfejlesztések elmaradását és a rendszer felkészületlenségét mutatja.
A szakértő zárásként hangsúlyozta: a krízisből való kilábaláshoz és a jövőbeli katasztrófák elkerüléséhez elengedhetetlen a szakmaiság visszaállítása a kormányzásban. Nézete szerint a döntéshozóknak végre félre kell tenniük a dogmákat, és a hidrológusok, vízépítő mérnökök, tájépítészek, közgazdászokvalamint környezetvédők közös tudására kell alapozniuk a nemzeti víz- és energiapolitikát. Szalma Botond szerint ideje felhagyni az úgynevezett „kukurucs-politikával” – vagyis a problémák előli szembehunyással –, mert az éghajlatváltozás és a kiszámíthatatlan vízjárás már a mindennapi életünket és az ország működését veszélyezteti.
