A hatalom kivár és figyel, abban bízik, a béremeléssel megoldja az oktatás gondjait

Sáska Géza szerint az a kérdés, ez a sok ember egyszerre mit gondol, hogy az érthető érzelmek és a politikai racionalitás mennyiben vezérlik őket. Az biztos, hogy a kormányzat számára mindez figyelmeztetés. Még akkor is, ha erejének tudatában bármit léphet.  Ám tudnivaló, már többször előfordult, hogy a kormány föladta korábbi politikáját. Nem esélytelen tehát az ellenállás. Az oktatási rendszer számos baja közül az alulfizetettség azonban csak egy a sok közül, aminek az orvoslása a továbblépés elemi feltétele.

A közoktatás területén (is) nagyon sok megoldatlan probléma gyűlt össze, egy részüket örökölte a jelenlegi rendszer, a másik részét pedig maga teremtette. Az oktatási kormányzat majd egy évtizede lényegében a rendszer működtetésével foglalkozott, és nem készült fel sem a meglévő, sem a várható problémák megoldására. Sokféle probléma gyűlt össze, köztük a pedagógusoké, a szülőké és a diákoké, ezek most a tüntetésekben jelennek meg. Az azokban résztvevők elvárásai sokrétűek és különböző súlyúak. Sáska Géza azt nem hiszi, hogy mindent egyszerre meg lehetne oldani, de valószínűnek tartja, közülük egy-kettő már most megoldható. Bármennyire is bonyolult a nemzetközi és a hazai gazdasági helyzet, a gondok sokasága közül legkönnyebben a bérügyeket lehet megoldani. 

Arra nincs válasza, hogy a tüntetések jelezte problémák megoldását a kormány miért tolja maga előtt immár egy éve, csak feltételezi: a korábbi akciók tapasztalataiból azt vonja le, az ellenállók egyszer majd csak kifáradnak, kifullad az egész, és semmit se kell tennie. Az sem kizárt, hogy a hatalmon lévők úgy látják, az előttük tornyosuló problémák közül az oktatásé a legkisebb tétel, s ezért a legjobb lépés megbüntetni a kormányzat életét megnehezítő elégedetlenkedőket, okulásul a más területen dolgozó közalkalmazottaknak, mint legalább egy részüket megbékíteni. Technikai értelemben a közoktatás rendszerszintű gondjait csak apránként lehet orvosolni, ha egyáltalán akarják. Ezt az akaratot most nem látja, ahogy a követelések terén a tárgyalásra alkalmas problémák felvetését sem. 

Az oktatáskutató szerint a pedagógusok és oktatók hosszú ideje tartó mozgalma nyilvánvalóan közpolitikai ügy, amelyben főként a jövedelmek drámai zuhanásának, és ezzel összefüggésben a pedagógus és oktatói pálya presztízsének jól érzékelhető hanyatlása jelenik meg. Ezek érthetően háttérben hagyják a rendszer mély szakmai és szervezeti gondjait. Emiatt a legsürgősebb kormányzati teendőnek a jövedelmek emelését tartja. Ám ezzel a lépéssel sem lehet megoldani az oktatás és szereplőinek gondjait, hanem békét lehet teremteni legalább egy kis időre. Hogy ezt a békét mire használják majd a felek, az a következő lépés. 

Nahalka István szerint a hatalom a tömegesedéstől biztosan retteg, ám a jelenlegi folyamatokat nagy valószínűséggel még nem látja tömegesedésnek. Egyelőre figyel, hogy ez az egész ellenállás mikor csap át a számára már veszélyes mértékbe, és akkor talán jobban „odacsap”. Bár bizonyos mértékig már eddig is volt ilyen, vagyis már felmerült a hatalomban, hogy lehet ez veszélyes, de még nem tombolta ki magát ezen a területen. Különösen nem ijedt meg annyira, hogy tett is volna valamit a dolgok megoldása érdekében. Nehéz kifürkészni, hogy az oktatásban mit és hogyan akarnak, hogyan gondolkodnak a politikusok, az oktatáspolitikusok. Nem beszélnek meg senkivel semmit, nem nyilatkoznak ezekről a kérdésekről, csak hajtogatják ugyanazokat a mondatokat, amikről elhatározták, hogy mindig elmondják. 

A szakember szerint a tiltakozásoknak nagy jelentőségük van amiatt, hogy összekovácsolják a pedagógustársadalmat. Egyre többen értik például, hogy nem pusztán bérről és munkaidőről van szó. Természetesen azokról is, hisz' azok állnak az élen, mert ilyen körülmények között élni sem lehet, nemhogy dolgozni. Azért egyre többször fölmerülnek a tartalmi problémák is: az irányítás kérdései, a Nemzeti alaptanterv problémái, és még sok minden. 

Úgy véli, a pedagógus megmozdulások egyben élmények, még ha nem is jókedvvel szerzik azokat a tanárok. Közös tevékenységről van szó, valamiért együtt küzdenek, és ez talán jelent valamit a pedagógustársadalom egységessé kovácsolása érdekében. Vagyis ezen az oldalon több a hozadéka az ellenállásnak. 

Ám nem tűnik úgy, hogy a politika nagyon mozdulna. Abban bíznak, hogy jönnek az EU-s források, meg ők is megmozdítanak itthoni pénzeket, csinálnak egy húsz százalékos béremelést, és az majd befogja a pedagógusok száját. Bár a kormány negligálja ezt az egy éve tartó ellenállást, de Nahalka István szerint az nagy kérdés, minek tudható be, hogy most már nem pusztán csak tíz százalékos béremelésről van szó. Elvileg lehet olyan magyarázat, hogy ebben szerepet játszottak a tüntetések, tiltakozások is. Ezt az oktatáskutató kevésbé hiszi, mert szerinte ennél egy makacsabb és önfejűbb hatalomról van szó. Ők is látják, pontosan tudják, hogy hiányzik 16 ezer pedagógus, és ebből még nagy bajuk lehet. Valamilyen módon megpróbálják majd megoldani ezt a kérdést, persze nem úgy, hogy megreformálják az oktatást. A valódi megoldáshoz nagyon komolyan hozzá kellene nyúlni az alapokhoz. Nyilván megpróbálják majd a fizetésemeléssel, mindenféle apró lépéssel betömködni a lyukakat. De a probléma megmarad. Nahalka István szerint az a kérdés, a magyar társadalom tud-e együtt élni majd ezzel a problémával. A pesszimista jóslata az, hogy sajnos tud. A középosztály majd kimenti a gyerekeit a rossz iskolákból, hiszen még ebben a mostani rendszerben is van hová. Például egyházi iskolákba menekíti őket, vagy olyan elitiskolákba, ahol ugyan szintén rosszul keresnek a pedagógusok, de mégis valamennyire elviselhetőbb a helyzet, mert nagyobb önállóságot élveznek. 

Az oktatáskutató nem azt várja, hogy a társadalom tesz majd bármit az iskola megújítása érdekében. A társadalom legfeljebb általános elégedetlenséggel söpörheti el ezt a hatalmat, de ez nem fog hamar bekövetkezni. Jön majd egy konszolidációs folyamat, és akkor újból ki fog békülni a társadalom az Orbán-rezsimmel. A kormány tényleg a kifárasztásra, kibekkelésre játszik ebben az ügyben. Arra számít, hogy a fizetésemelés el fog távolítani a terekről és az utcákról egy csomó pedagógust, és konszolidálódik a helyzet. Abban az értelemben persze nem fog konszolidálódni, hogy a problémák eltűnnének, de szerinte a hatalomnak abban sajnos van igazsága, hogy ezt a pedagógustársadalom és a magyar társadalom is el fogja tűrni.

Lannert Judit szerint nehéz kérdés, hogy a Szolidaritás napja jelentett-e figyelmeztetést a hatalomnak, mert annak vastag bőre van, nehezen érzékel bármit is. Úgy gondolja, ennek a napnak nem is a direkt, hanem a közvetett üzenete az érdekes. Ha a társadalom tagjai egymásra találnak, hosszú távon mindenképpen figyelmeztetés a hatalomnak arra, hogy más kommunikációra van szükség. Abból, hogy a kormány most hirtelen nem tesz semmit, még nem következik, hogy nem volt értelme egy ilyen akciónak. „Minél inkább azt gondoljuk, hogy egyszeri eseményeknek kell nagy hatással lenniük, annál kevésbé leszünk eredményesek” – tette hozzá. Szerinte másképp kellene mérni a hatásosságot, akár abban is, hogy egymásra találnak ezek a szereplők, és elkezdődik köztük egy kommunikáció, együttműködés. Ez siker, de hosszú távú folyamat, és nem egy szalmalángszerű fellobbanás eredménye. Egyébként a kormány ezúttal is úgy gondolkodik, hogy azonnal győzni kell. „Mi meggyőzni szeretnénk egymást, nem győzni mások felett” – mondta. Beszélt arról is, hogy az egy éve, még a nehezített körülmények között is tartó folyamatot, a követeléseket nem negligálhatja a kormány. Azt is látni kell, hogy nem csak alulról, hanem az unió oldaláról is erős nyomás van a kormányon, és ezt a két dolgot együtt kell értelmezni. Lannert Judit úgy véli, gyakran nem azért nem reagál a kormány, mert nem látja a gondokat, hanem azért, mert egyszerűen nincs már puskaporuk, a kreativitás eltűnt azon az oldalon. 

Mindenképpen hiányzik az az őszinte párbeszéd, hogy most tényleg nincs forrás, és ezért nem tesszük meg, amit kellene, és emiatt nem is lehet értelmes kompromisszumokat hozni. Ennek az őszinte párbeszédnek az lenne a módja, hogy kiteszi mindenki a kártyáit, megpróbál megbízni a másikban, és így továbbhaladni. Egyelőre azonban csak ködszurkálás folyik. Lannert Judit a kormány részéről abban egy nagy adag gyávaságot lát, hogy nem őszintén tárgyalnak a problémákról. Mert nagy problémák vannak, és szerinte a hatalmon lévők épp ezért „sunnyognak”.