A jogállam látszata és a formális paragrafusok – Harminc éve alkotmány nélkül?

A 89-es alkotmány legitimációja és hiányosságai

A beszélgetés kiindulópontjaként a résztvevők a rendszerváltás idején született 1989-es alkotmány jellegét és elfogadottságát elemezték. Szentes Ágota jogszociológus rávilágított arra, hogy a legitimációnak többféle forrása és dimenziója létezik, és ebből a szempontból a 89-es szöveg megállta a helyét. Mint fogalmazott, legitim az, amit elfogad a társadalom, ez egy társadalmi megközelítés, amit úgy követnek az emberek, hiszen ha a jogszabályt nem követik, akkor az egyszerűen nem működik, nem érvényesül ténylegesen. A jogszociológus szerint a legitimáció része az is, hogy a szöveg megfeleljen bizonyos alkotmányos elveknek, és ne csak tartalmilag, hanem formailag is megfelelő módon, az eljárási szabályokat betartva jöjjön létre. Szentes Ágota úgy látja, hogy a 89-es alkotmány, miután a társadalom végül is ez alapján működött, nem vonták kétségbe az érvényességét, és formailag is megfelelt a követelményeknek, tartalmilag abszolút a nyugati alkotmányossági elemeket hordozta, így nem vonható kétségbe a legitimációja.

Vörös Imre volt alkotmánybíró csatlakozott ehhez a szemlélethez, bár a szöveg jogi természetét némileg szigorúbban határozta meg. Véleménye szerint olyan igazi alkotmánya nem volt Magyarországnak, mint amilyet most szeretnénk csinálni, és amilyen a világ szerencsésebb helyein, például Ausztriában, Németországban, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban van. Ezzel együtt a 89-es alkotmányra úgy tekint, hogy minden fogalmazási bizonytalanságával és az Alkotmánybíróság heroikus közreműködésével együtt az egy alkalmazható, alkotmányként funkcionáló kétharmados törvény volt. Ez a keret sikeresen szabályozta az államszervezet alapintézményeit, megszabta a hatalom korlátait, és rögzítette az alapvető jogokat, így a gyakorlatban szilárd kiindulópontként szolgálhatott a jogalkalmazók számára.

Alapjogok kontra ideológiai nyilatkozatok

A szakemberek éles párhuzamot vontak a korábbi alkotmányos berendezkedés és a jelenlegi Alaptörvény között, különösen az alapjogok érvényesíthetősége szempontjából. Vörös Imre egy személyes példán keresztül világította meg a különbséget, felidézve egyik utolsó alkotmánybírósági ügyét, amely a szociális biztonsághoz való jogról szólt. A régi alkotmányban ez valódi jogként volt megfogalmazva, amely alapján értelmezni lehetett az állam kötelezettségeit még olyan összetett helyzetekben is, mint a lebontásra ítélt épületekbe való illegális beköltözések és a lakhatási jog kérdése. Ezzel szemben a jelenlegi Alaptörvénybe már egy olyan fogalmazás került, hogy az állam csupán törekszik erre, a volt alkotmánybíró pedig ironikusan megjegyezte, hogy ha az állam valamire törekszik, az úgy is néz ki.

A jelenlegi szabályozás kritikájaként Vörös Imre kifejtette, hogy az Alaptörvény esetében egészen más a helyzet, mint a 89-es dokumentumnál. Úgy véli, hogy a mostani szövegben mindenféle zavaros történeti eszmefuttatások és fröcsögések vannak, amik teljesen alkalmazhatatlanná teszik az utánuk következő normatív részt. Elsősorban a preambulumra, az ünnepélyes nyilatkozatokra és a különböző ideológiai értékekre utalt, amelyeknek a jogrendszert át kellene hatniuk, amit a jogtudós egyszerűen komolytalannak nevezett. Szerinte éppen ezért a mostani az első olyan alkalom, amikor egy valóban igazi alkotmányt szeretnének létrehozni a progresszív erők, amely úgy és olyan eljárásban születik meg, mint a fejlett demokratikus államokban, és amelyet a megfelelő társadalmi legitimáció révén valódi tisztelet övezhet majd, hasonlóan a német vagy az osztrák alaptörvényhez.

Szerkezeti hibák és a hatalommegosztás dilemmája

Szentpéteri Nagy Richard alkotmányjogász szintén kritikus szemmel közelített a múltbeli szövegekhez, rámutatva, hogy a „volt-e valaha alkotmányunk” kérdésre az „igen is, meg nem is” a legpontosabb válasz. Bár bizonyos alapintézményi megoldások le voltak írva, a szó klasszikus vagy polgári értelmében vett igazi alkotmánnyal nem büszkélkedhettünk. Az alkotmányjogász bevallottan komoly kritikusa a 89-es alkotmánynak, amelyet rosszul szövegezett, rossz szerkezetű szövegnek tart, még ha el is ismeri annak elvitathatatlan értékeit, például az alapjogok többé-kevésbé megfelelő garantálását. Ugyanakkor az államszervezeti rész véleménye szerint a legkevésbé sem volt rendesen elintézve, és az intézményrendszer eleve rosszul lett felállítva.

A strukturális problémák gyökere Szentpéteri Nagy szerint abban rejlik, hogy a 89-es szöveg valójában az 1949. évi XX. törvény módosításaként jött létre az 1989-es és 1990-es nagy változtatások nyomán. Bár a szöveg szellemisége teljesen megváltozott, megmaradtak a rossz fogalmazások, a hibás elemek és a merev szerkezet. Példaként említette, hogy az Országgyűlést a szöveg a legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szervnek nevezte, ami azonnal elvi konfliktusba került a hatalommegosztás jogállami követelményével. Hasonló bizonytalanságot szült a szuverenitásról szóló passzus is, amely kimondta, hogy minden hatalom a népé, amely azt választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Az alkotmányjogász szerint ez a mondat ebben a formában biztosan nem igaz, és a hanyag megfogalmazásokból, a műfaji és nyelvi szabályok be nem tartásából számtalan gyakorlati gond adódott, például a népszavazások intézménye körül, amelyet egy idő után már nem lehetett alkalmazni az alkotmánymódosítást érintő, igazán fajsúlyos kérdésekben.