A katedra nélküli tanítók búcsúja

Arra, hogy közzé tegyem a lemondó tanárok gondolatait, végül Balatoni József, azaz Jocó bácsi írása késztetett. Az országszerte ismert, tízezer követőt vonzó történelemtanár, író és médiaszemélyiség különleges napnak tartja július 15-ét: 

„Ma éjfélkor hatályba lép a státusztörvény. Ezzel együtt pedig hatályba lép a közalkalmazotti státuszról való lemondásom is. Elhagyom a tanári pályát, a közoktatást. Nem tudok már mást tenni. A lelkem egy darabja most kicsit belehal ebbe.” A wmn.hu oldalán mondta el, mit érez. 

Balatoni József így búcsúzott a pályától:

„Hónapok óta készülök arra, hogy ezt a cikket meg kell írnom, el kell mondanom végre, amit én már régen tudok, csak a remény tartotta bennem az utolsó pillanatig a lelket. A státusztörvény megszavazása, majd aláírása után nincs más út számomra: felmondtam. 

Még a jogi kifejezés is megalázó. Hivatalosan ugyanis LEmondtam a tanári pályáról, mert ez a jogi kifejezés erre a procedúrára. Az, hogy a lelkemben mi zajlik mindeközben, az a jogot és a jogalkotót nem érdekli. Ahogy az sem, mi lesz a gyerekekkel, az oktatással. Ezt erőszakkal le kellett, hogy nyomják a torkunkon, és meg is tették.

Márciusban, amikor kijött a státusztörvény tervezete, én leültem és elolvastam az egészet, sőt meg is írtam a WMN oldalára, hogy mi a baj vele. Közben pedig azt éreztem, hogy szorít a mellkasom, nem kapok levegőt, meg fogok fulladni. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez az egész mennyire mélyen érint. Másnaptól kezdődött egy körülbelül egy hónapos mélyrepülés, visszatért a pánikbetegségem, sokszor lettem rosszul, majd hetekig szédültem, sokszor menni is alig bírtam. Féltem, rettegtem, hogy mi ez, mígnem rájöttem, hogy ezt bizony a törvény okozza.

Eldöntöttem, el kellett döntenem, hogy ha a törvény jön, akkor én megyek

És a tüneteim elmúltak, amint magamban is elfogadtam, hogy ezt kell tennem. Onnantól napról-napra szürkültem el, depressziós lettem, az életem teljesen összeomlani látszott. Akkor még nem nagyon beszéltem arról senkinek, hogy bennem milyen mély gyászfolyamat zajlik, csak magamban őrlődtem, hogy mi lesz. Kialakult bennem egy nagyon erős egzisztenciális szorongás – ami vicces, tudva, hogy 287 ezer forintot kerestem az iskolában –, de inkább amiatt, hogy a biztos talaj eltűnik a lábam alól, és zuhanok valami felé, amit még nem ismerek.

A legnehezebb pont az volt, amikor a tábor utolsó estéjén, a tábortűznél elmondtam az osztályomnak és az ott lévő másik osztálynak, hogy elmegyek. Erről is írtam, de ezt a hírt még nem mertem megosztani ebben a cikkben, még mindig élt bennem a remény.

A szavak beszorultak a testembe, a sírás kerülgetett.

Ahogy beszéltem, egyre több szipogás, egyre hangosabb sírás törte meg a döbbent csendet. Azt hittem, ott helyben megszakad a szívem.

Igen, nekem tényleg az életem a tanítás, valódi szenvedély. Gyerekkorom óta ezt szerettem volna, ez volt az álmom, és az elmúlt tíz évben teljes erőbedobással csináltam. És most vége ennek. Ott ültem negyven szomorú, kétségbeesett kamasszal.

Nem tudtam mást tenni, mint bocsánatot kérni tőlük. Bocsánatot kérni azért, hogy még miattuk sem tudok megalkuvó lenni. És itt hangzott el az egyik legdurvább mondat az egyik sráctól: felháborodott, hogy ne hülyéskedjek, ennél többet nem tudok nekik tanítani az életről, a kiállásról, az elvekről. Itt végképp eltörött a mécses, már együtt zokogtunk.”

Tóth Bence, a fiatal biológia-kémia szakos küzdött, ahogy tudott, az elmúlt hónapokban több akcióban vett részt, rengeteget szervezett maga is. Június 1-jén még beszédet mondott a státusztörvény ellen a Tanítanék és a noÁr által szervezett tüntetésen, a József Attila utcában. 

Ezt a beszédet mondta el:

„Tanár vagyok – immár öt éve. Ráadásul egy kihalófélben lévő faj utolsó példányai közül egy: fiatal, kémia szakos és férfi.  

A mai tüntetés a státusztörvényről szól, én mégis egy általánosabb problémáról, mindannyiunk közös élményéről fogok beszélni. Arról, hogyan küzd az átlagos adófizető az életben maradásért.

A rosszmájú híresztelésekkel ellentétben, a kezdő tanári fizetésből simán ki lehet fizetni egy budapesti albérletet. A felmerülő kérdés csak az, hogy szoktál-e enni? Hordasz-e ruhákat? Otthon töltöd a csekély szabadidődet, vagy esetleg néha elmész otthonról?  Ha ezekre a kérdésekre a válaszod igen, az megnehezíti a dolgot. Elmondom, hogy ebben az esetben mik a kilátások...

Egyedül élek egy kis albérletben, egy külvárosi panelben, amit csak annak köszönhetően tudok kifizetni, hogy egy ismerősömtől bérlem, aki megsajnált és engedett egy keveset a feléből...  Ha nem lenne ilyen szerencsém, a tanári fizetésemből lakhatnék a szüleimmel 30 évesen a kisszobában, esetleg két-három lakótárssal együtt albérletben. De így, a második és harmadik munkahelyemen keresett összeggel együtt már nem állok rosszul; néha még tejtermékeket is vásárolok.

Tudtad, hogy egy kezdő pedagógus a nettó órabéréből akár 20 deka vajat is vehet? Egyhavi fizetéséből pedig kijön 500 liter tej. Ezt a mennyiséget egy átlagos fejős tehén 20 nap alatt adja le. Éppen annyi idő alatt, amennyit én dolgozom érte. Így egyszerű a matek: egy tanár egyenlő egy tehén.

Csodálkozunk, hogy az állást kereső tanárok hirdetéseiben első helyen szerepel, hogy szolgálati lakással keresnek munkát?

Tán csak nem az a cél, hogy olyan legyen a pedagógus, mint a boci-boci tarka? Behúzza fülét-farkát és oda megy lakni, ahol tejet kapni?

Ez legyen a tanár? A Maslow-piramis pincéjében öntudatlanul botorkáló porlepte múmia? 

Méltó ez az értelmiségi léthez? Vagy egyáltalán… Méltó ez bármilyen léthez?

A képlet egyszerű. Szerinted mennyi energiám jut a gyerekeid problémáival foglalkozni, ha a sajátjaimat sem tudom megoldani? Ha az alapszükségleteim nincsenek kielégítve, hogy várhatja Pintér, hogy kreatív legyek, kipihent és felkészült? Hogy foglalkozzak így gyerekekkel?

Szeretnék saját lakást, családot, megélhetést, de ez már a jelenlegi körülmények között is lehetetlen. Ha bevezetik a státusztörvényt, akkor már ezt a beszédet se mondhatnám el retorzió nélkül.

Jelenleg még tanár vagyok.

Mondjátok meg; szeptembertől mi a franc legyek?"

Július elsején még írhatta azt: „hálás vagyok a sorsnak, hogy pedagógus vagyok. Hálás lennék, ha az is maradhatnék.” Nem maradhatott az, a következő tanévben már nem tanít. A Szabad Vonalzónak július 5-én elmondta, döntött: otthagyja a pályát. Úgy érzi, hogy az, ahova 2023 nyarára eljutott a közoktatás, annyira vállalhatatlan, hogy nem maradhat. Nem lesz problémája az álláskereséssel – ettől egyáltalán nem tart. Ha lenne valamilyen pozitív irányú változás, nem tartja kizártnak, hogy ő is visszatérne a pályára. Aztán július 7-én interjút adott az RTL Reggeli című műsorának, ahol elmesélte, 15-16 éves korában határozta el, hogy tanár akar lenni, 2019 óta tanít is. A kezdőbére 260 ezer forint volt, mellette két munkája van, hogy meg tudjon élni. Arról is beszélt, hogy a tanári pálya után gyógyszercéghez szegődhet, de masszőrként is dolgozhat.

Pilz Olivér, a miskolci Herman Ottó Gimnázium matematika–fizika–biológia szakos tanára, akinek az első pedagógus életpálya-modell bevezetése következményeként kővé dermedt oktatásban megírt levele létrehozta a Tanítanék Mozgalmat, nyílt levelet írt, amiből idézünk. 

„A tanár példát mutat… A jó tanár jó példát. Nemcsak szakmai és pedagógiai tudásával, de személyiségével, viselkedésével, hanghordozásával is, minden rezdülésével hatással van tanítványaira. 

Végzős gimnazistaként – mint valószínűleg a többségnek – nekem is nagy fejtörést okozott, hogy hogyan tovább. Folytassam édesapám mérnöki pályáját? Legyek agrármérnök, mint hozzám nagyon közel álló unokatestvérem? Vagy állatorvos – hiszen mindig is bolondultam az állatokért? Általános iskolai felsős osztályfőnököm biológia–földrajz szakos volt, míg gimnáziumi osztályfőnököm matek–fizikás. Mindketten erős, határozott személyiségek és szakmájukat kiválóan értő, nagyszerű tanáregyéniségek. 

Végül fantasztikusan szép hivatást választottam: tanár lettem, matematika–fizika–biológia szakos… Választásom időpontjában – nem sokkal a rendszerváltás előtt – a tanári pálya, ha nem is kiemelkedően magas presztízsű, de társadalmilag elismert szakma volt, és biztosította egy család megélhetését. Azóta sokat fordult a magyar valóság: „Előre megyünk, nem hátra!”

Akkor a kötelező óraszám heti 18 volt – ezt becsületesen el is lehetett végezni – felkészüléssel, dolgozat-összeállítással és javítással, kísérletek előkészítésével és minden egyéb (rengeteg más) tanári feladattal együtt. Most éppen – a harmadával több – 24 tanóra megtartása lesz a kötelező. Mindent összevetve eddig is heti 50 óra felett teljesítettek a pedagógusok, de vajon meddig növelhető ez még úgy, hogy kibírjuk ép testtel és lélekkel? 

A magfizika témakörnél el szoktam mesélni tanítványaimnak, hogy az Egyesült Államokban a második világháború előtt/alatt folyó atomkísérletekben rengeteg magyar vett részt (Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János…), akiket kiváló képességeik és tudásuk miatt marslakóknak, ufóknak tekintettek más nemzetiségű kutatótársaik. Ezek a nagy koponyák mind hálásan és elismerően nyilatkoztak hajdani gimnáziumukról, az akkori magyar oktatásról…

2023. július 4-én az országgyűlés megszavazta a pedagógusok új életpályájáról szóló, korábbi nevén státusztörvényt – az érintettek szóhasználatában: bosszútörvényt –, melyet az államfő nagy sietve alá is írt. A kormánypropaganda szerint ez a jogszabály javít az oktatás helyzetén, és vonzóbbá teszi a pedagóguspályát. Ám ez színtiszta hazugság! A törvény ezeket nyomokban sem tartalmazza… sőt (…) A kormány tovább korlátozza az autonómiát, szerzett jogokat vesz el, és a pedagógusok már közalkalmazottak sem lesznek! Pedig kik azok, akik éppen a közért, egy közösségért, a gyerekeinkért, a saját jövőnkért teszik a dolgukat, ha nem éppen ők/mi?

A törvénynek két valódi célja van. Az egyik, hogy ideig-óráig még menedzselhető maradjon az oktatási intézmények működtetése a fokozódó pedagógushiány mellett is. A felmondásukat tervezők és a most nyugdíjba vonulók számát figyelembe véve, ez a hiány az ősz során akár a 20 százalékot is elérheti. A pályán maradókkal – többségében minden díjazás nélkül – elvégeztethetővé válik a hiányzók munkája is. Legalábbis ezt gondolja a kormány és a saját bevallása szerint is hozzá nem értő, oktatásért felelős miniszter. Ők ugyanis „csak” a létszámadatokkal foglalkoznak. De tegyük fel a kérdést: vajon hogyan végeztethető el a többiekkel, mondjuk, egy kémiatanár feladata ott, ahol nemhogy az iskolában, de még a tankerületben is alig akad ilyen szakos oktató? Ahol nincs informatika, fizika, matematika, nyelv szakos…? Nem lehet titkolni, ezzel egyre több helyen egyre több diák és szülő szembesül nap mint nap.

Lehangoló következtetés, hogy a kormány számára az oktatási rendszer feladata a gyerekmegőrzésre korlátozódott. Döntésének többi következménye nem számít. „Valaki” vigyázzon a gyerekre „valahol”, amíg a szülő dolgozik. Ez a „valaki” és „valahol” meg is látszik a pedagógusokról szóló kormányzati megnyilvánulásokban, amelyek mára porig rombolták a pedagógusszakma megbecsültségét, és visszaköszönnek az állami oktatási intézmények siralmas, gyakran 21. századi emberhez nem méltó fizikai állapotán is. De van ennél még szomorúbb: mindez sok szülőnek fel sem tűnik, vagy nem jelent problémát! 

A törvény másik célja az oktatási rendszer kritikusainak elhallgattatása. Az elmúlt több mint egy év sok kínos pillanatot szerezhetett a kormánynak a diákok, szülők, pedagógusok összefogásával, az októberi 80 ezer fős tüntetéssel, a sok-sok vidéki helyszínen is megrendezett eseménnyel, a több kilométeres élőláncokkal, a transzparenseken olvasható, a tömeg szájából és a színpadokról elhangzó kritikákkal. 

Több mint egy év… Ilyen hosszan folyamatosan dühösnek lenni fárasztó. Utcára vonultunk, de nem hallgattak meg. Elhallgatták üzeneteinket, leszóltak, becsméreltek. Az Országház előtt az esőben a szavazás időpontjában már csak egy maroknyi tömeg várta azt, amiről az elmúlt évek tapasztalatai alapján tudta, hogy be fog következni: „Meghosszabbították Bicskéig”.

A tiltakozási vihar elcsendesedett, de velünk együtt a kormány egy puskaporos hordón ül. Nem megoldások születtek, tüneti kezelésekkel próbálkoznak. Épp úgy, mint mikor a halálos beteg fájdalomcsillapítót kap.

Mindezt azonban a kormány a bőségesen rendelkezésére álló felületeken nagyon ügyesen kommunikálja. Az egész oktatási válságot a pedagógusbérek egy bites egyszerűségű szintjére süllyesztette. Ugyanakkor – és ez a legfelháborítóbb – egy év szajkózás után sem változtattak még ezen az egyetlen területen sem!

A törvény alapján, a bérkategóriákat úgy állapították meg, hogy azok alja a mostani béreknél húzódik, tehát a terhek növelését még anyagilag sem kell kompenzálni. Közben Brüsszelre mutogatnak, holott „büszke és harcos nemzeti kormányként” a tagországi hatáskörök közé tartozó oktatásról nekik maguknak kellene gondoskodniuk a mi adóforintjainkból. Egyébként a státusztörvény elfogadásával az erre fordítható uniós forrásokról lemondtak, jobb, ha arra nem számítanak a pályán maradók. A kormány EU-nak tett vállalása szerint ugyanis: „a kormány és a parlament nem fog egyoldalúan bevezetni a pedagógusok munkaterheit növelő, a meglévő szakmai autonómiát korlátozó vagy a szakma vonzerejét csökkentő szabályokat”. Márpedig a szóban forgó törvény éppen ilyen szabályok gyűjteménye.

Egy utolsó gondolat a bérekről: ha a kormány nem szegi meg saját, törvénybe foglalt ígéretét, és nem szakítja el 2014-ben a minimálbértől a pedagógusbéreket, akkor azok most közel kétszer annyit érnének. (…)

Ilyen feltételek mellett nincs és nem is lesz a tanári pályán utánpótlás: a távozók és újonnan belépő oktatók összevetéséből világosan kitűnik, hogy évente több ezer fővel csökken a pedagógusi létszám. A pálya vonzóvá tétele után még legalább öt-hat év, mire az egyetemekről kikerül az új tanárgeneráció. Fiatalok nélkül nincs pedagógiai megújulás, nincs új szemlélet, nincs lendület, nincs „új seprő, mely jól söpörne”. Ha „nincs tanár, nincs jövő!” 

Volt-e értelme az elmúlt évek kiállásának? Ezt mindenki maga döntse el. A segélykiáltást mindenesetre az ország közvéleménye meghallotta, és talán tudatosult is benne az oktatási rendszer krízise. A diákok, tanárok és az érintett szülők között pedig a hosszú ideje hiányzó érdekszövetség is szárba szökkent.

Tegyük fel végül a kérdést: jobb lett volna a pedagógusoknak megtört gerinccel, a saját és a rájuk bízott gyerekek sorsába beletörődve, szó nélkül tűrni? Lehet-e minta a jövő generáció számára az, aki így él? Akarnak-e a mai tanítványaink pedagógusok lenni? Ha mindezt előre látom, vajon akartam volna-e én tanár lenni?

Isaac Asimov szerint „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a Földön: emberek és a magyarok”. Ezen a véleményen érdemes eltöprengeni mindannyiunknak. Szép, élményekkel teli nyarat kívánok mindenkinek… és jó töprengést!”

Ami ebben igazán fájdalmas, hogy több, mint egy évnyi kiállás, demonstráció sztrájk és polgári engedetlenség után egy nyugdíjas Facebook-csoportban július 15-én egy 3 órával korábban kikerült posztban azt olvastam: „Szülők és nagyszülők, ideje lenne, ha kiállnánk egy szabad és boldog oktatásért a gyerekeink életéről szóló törvényért!” A poszt 44 elismerő lájkot kapott, hozzászólást egyet sem. Megkésett felszólítás.

A pedagógusok megpróbáltatása így, vagy úgy, de előbb-utóbb véget ér. S miközben Magyarországon a közoktatás haldoklik, senki sem törődik azzal, hogy épp azok a tanárok, a szó szoros értelmében vett tanítók hagyják most el a pályát, akiknek nem szakmájuk volt a tanítás, hanem a hívatásuk. Akiknek szívügyük volt a jövő nemzedékének nevelése, akik küzdöttek az elnyomás, az ostobaság, a maradiság, az avitt múlt ellen. Egy jobb, szabadabb oktatásért, a gyerekekért, a jövőért harcoltak, azért, hogy olyan diákjaink lehessenek, akik később „marslakókká”, de legalább igazi „tanítókká” tudnak válni. Csak remélhetjük, hogy betartják az ígéretüket, és a továbbiakban a pályán kívülről is ezt fogják tenni. Ha nem, nincs jövő!