A könnyűzene társadalmiasítása

Az emberi erőforrásokért felelős Kásler Miklós, akit zenész barátai csak Dokiként vagy MC Tízparancsolatként emlegetnek, megbízta a kőkemény keresztény-nemzeti rocker hírében álló Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját, hogy „koordinálja a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmiasítását”.

Míg az Egyesült Államokban tombol a kulturális forradalom Kínában bevált receptje, melynek keretében megbüntetik a közömbösöket, a privilégizáltakat, a korszerűtlenül gondolkodókat, ledöntik a szobrokat, és eltörlik a múltat, addig a nemzeti együttműködés rendszere a baráti Észak-Korea kulturális referenciáit igyekszik meghonosítani: szétvert és megszállt színházi és filmkultúra, felvásárolt, megfélemlített média és a vezér iránti személyes hűségre kondicionáló, szolgaságot jutalmazó mindennapos élet és érvényesülés. Központosítás: forradalmi terror helyett állami terror.

Kár volna a rendszert alábecsülni: akik képesek évi nyolcvanmilliárdból teljesen nézhetetlen közmédiát gyártani, azoknak a könnyűzenei élet kiherélése talán gyerekjáték lesz. Különösen, ha ennyire felkészült és ambíciózus elvtárs áll a popkultúra megújításának élére. Tőlünk nyugatra ehhez Beatles kellett, de annak egyik tagja sem volt olyan sikeres író, politikai publicista és seggnyaló, mint Demeter Szilárd – s már ők is kitörölhetetlen nyomot tudtak hagyni a kultúrában.

Csak a társadalmiasítás – az nem sikerült. Bölcs vezérünk döntést hozott: a magyar zene túl individualista – és nem jó ez így, elvtársak! Miért nem énekelnek azok a fiatalok közös céljainkról? Miért nem énekelnek nemzeti összetartozásunkról? Miért nem énekelnek dicső múltunkról, erről az áldott ezeregyszáz esztendőről a Kárpát-medencében? Nem büszkék a magyarságukra? Be vannak drogozva? Majd kijózanodnak, ha jön a társadalmiasítás!

Jól tudjuk, miről akarnak bedrogozva énekelni: a drogozásukról, a bűnözésükről meg a nemi vágyaikról – az összes dalukat hallottuk már. Ebben az országban csak nagyon kevesen tudnak igazán társadalmi könnyűzenét gyártani. Sajnos Kovács Ákosból, Varga Miklósból, Keresztes Ildikóból, Kasza Tibiből, Majkából, FankaDeliből, Varga Bíró Tamásból, Ismerős Arcokból, Kárpátiából, Hungaricából és Romantikus Erőszakból nincs több. Talán csak Kalapács József, a P. Mobil, a Moby Dick, az Örökség, a Szkítia, az Oi-Kor, a Magozott Cseresznye meg az Egészséges Fejbőr – és ennyi. Világos, hogy ez a könnyűzene így nem tud eléggé társadalmi lenni. Túl sok liberáls, individualista fiatal énekel bele a magyar fülekbe, elvtársak. Meg kell újítanunk a magyar könnyűzenét azzal, hogy visszavezetjük a gyökereihez. Lépjünk együtt ennek a szebb jövőnek az útjára! Vezess bennünket, Demeter elvtárs egy új, társadalmibb popkultúrába!