A kormány konzervatív reformba, és a pedagógusképzés ideológiai átalakításába kezdett

Egyre vonzóbb, egyre attraktívabb a megújult magyar felsőoktatás, az idén több mint 120 ezren jelentkeztek a fiatalok, minden második fiatal vidéki központba kéri a felvételét, és ma már a második legnépszerűbb képzési terület a – magyar gazdaság és a magyar társadalom jövője számára is döntő fontosságú – pedagógusképzés, amelyet a kormány tudatos politikájával megújít és amely ennek hatására vonzóbbá teszi a tanári, tanítói, óvónői életpályát. Mindezt Hankó Balázs, a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) felsőoktatásért felelős államtitkára mondta Szombathelyen.  

Azt, hogy az államtitkár vicces ember, mindig sejtettük, de nem tudtuk. Most bebizonyosodott, hogy az. 

Első körben szembesüljünk magunk is a számokkal. 

Az Oktatási Hivatal még márciusban hozta nyilvánosságra az idei felvételi jelentkezési statisztikáit. Ezekből pedig feketén-fehéren az derül ki, hogy az első helyes jelentkezők alapján az idén a gazdálkodási és menedzsment 6801 jelentkezővel a legnépszerűbb, a pedagógusképzéseket illetően pedig azokból egyetlenként az óvodapedagógus képzés csak az ötödik helyen áll 3531 első helyes jelentkezővel. Az idén mintegy 18 ezren jelentkeztek pedagógusképzésre. Ez körülbelül ötezer fővel több, mint a 2022-es (11 977 jelentkező), de némileg kevesebb, mint a tavalyi, vagyis 2023-as jelentkezések (18 673),

Az első helyes jelentkezésekben az emelkedés valóban nagyon jelentős, csaknem 1/3-os! Ha pedig a tavalyelőttihez viszonyítjuk, még jelentősebb: két év alatt kétszeresére nőtt ez a szám! Ráadásul az idei évben ez az emelkedés a felsőoktatásba jelentkezők összlétszámának csökkenése mellett következett be.

csakhogy az eredmény nem ennyire látványos, ha nem a legrosszabb 2022-es, hanem a csökkenést megelőző 2019-es adatokkal hasonlítjuk össze: akkor ugyanis 14 ezren jelentkeztek pedagógusképzésre, nagyjából a mostaninak megfelelő teljes felsőoktatási jelentkezőszám mellett.

Azt egyértelműen kimondhatjuk, az emelkedés oka nem az, hogy az érettségi után tovább tanulók között népszerűbbé vált volna a pedagógus pálya. Osztatlan tanárképzésre – tehát előképzettség nélkül valamilyen szakos tanárnak – első helyen ugyanolyan kevesen jelentkeztek, mint tavaly: 1700 fő. Alapképzésre – vagyis csecsemő- és kisgyermeknevelő, óvodapedagógus, tanító, gyógypedagógus, konduktor képzésre az idén összesen 2300-an jelentkeztek nappali munkarendben a tavalyi 2500-zal szemben, közülük 300-an csecsemő- és kisgyermekgondozóként kívánnak továbbtanulni. Tehát a köznevelési és szakképzési – óvodai, iskolai, szakszolgálati – munkára jogosító pedagógus helyekre összesen 3700-an jelentkeztek első helyen. Mindezt Juhász Ágnes, a Civil Közoktatási Platform munkacsoport-koordinátora állapította meg. 

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a 2018-as évben a mostanihoz hasonlóan 17 800-an jelentkeztek pedagógusképzésre, de a diplomaszerzés után a 2023/2024-es tanévben csak 2231 pályakezdő volt a köznevelésben, és, ahogy a gyakorlat mutatja, a pedagógusként elhelyezkedők harmada is elhagyja a közoktatást, olyan nagyon nincs okunk örülni. 

Különösen akkor nincs, ha megnézzük a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont „A közoktatás indikátorrendszere 2023” című tanulmánykötetét. Ebből az derül ki, hogy az általános iskolákban kétszeresére, az óvodákban háromszorosára nőtt a betöltetlen álláshelyek aránya. A gimnáziumokban 2019 és 2021 között csökkent ez az arány, de azóta megint növekszik. 

A hivatalos adatokból kiderült még, hogy az intézményekben egy év alatt megduplázódott a nyugdíjas pedagógusok aránya. Velük és képesítés nélküli tanárokkal próbálják betömködni a pedagógushiányt. Az általános iskolákban településtípusokra bontva 2022-ben már a községi általános iskolák több mint 6 százalékában nem dolgozott egyetlen képesített angoltanár sem, több mint 7 százalékukban nem foglalkoztattak egyetlen képesített matematikatanárt vagy kémiatanárt sem, 7 és fél százalékukban nem volt képesített fizikatanár, 5 százalékukban nem dolgozott képesített biológiatanár. Mindezen túl 2022-ben már a budapesti általános iskolák 3–4 százaléka működött úgy, hogy egyetlen képesített pedagógus sem tanított szaktárgyakat. Azokban az általános iskolákban tudták a legkevésbé betölteni a tanári álláshelyeket, ahol nagyon magas a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) tanulók aránya, 2015-ben ezekben az intézményekben az álláshelyek 4 százaléka volt betöltetlen, 2022-ben már 9 és fél százalék. 

Pedig ahogy azt Horn Dániel, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója a G7-nek mondta korábban: „Rövid távon biztosan nem képzelhető el a magyar oktatás problémáinak megoldása, és a rövid táv a társadalmi ellátórendszerekben 10-20 év. Ha megújítjuk a tanárképzést és javítjuk a munkakörülményeket, akkor 25 év múlva elkezd változni a rendszer. Ennél rövidebb távon nincs megoldás. Hiába veszünk át elemeket más országokból, mikroszinten akár működhetnek is, de a rendszeren nem változtatnak. Maga a humán tőke hiányzik a rendszerből, és ennek pótlásával lehet csak kezdeni a reformálását.”

Vagyis ilyen módon még tapsolhatnánk is Hankó Balázs azon kijelentésének, hogy a kormány tudatos politikájával megújítja, és ennek hatására vonzóbbá teszi a tanári, tanítói, óvónői életpályát, mégsem tehetjük. Ugyanis ez a megújítás elég gyanús körülmények között zajlik. 

A kormány a közoktatás reformja mellett a pedagógusképzést „vette kezelésbe”, viszont senki nem tudja, valójában mire is készül, ahogy azt a Szabad Vonalzó megírta. Felelős kormányzati és kormányközeli szereplők egymás után tettek olyan kijelentéseket, amelyek szerint az oktatásnak pártideológiai céloknak kell alárendelődniük (lásd Orbán Balázs konzervatív oktatási gyökerekkel kapcsolatos eszmefuttatását), vagy azt a kijelentést, hogy a közoktatás egyes – hagyományosan egyébként teljesen elfogadottan közoktatáshoz sorolt – feladatok ellátására nem alkalmas, mert az „sokba kerül az adófizetőnek” (lásd az ezermilliárdnyi közpénzt égető MCC álláspontját a gyógypedagógiáról).

Közben ma Magyarországon nem akad senki, aki el tudná mondani, kik dolgozták ki az új struktúrát, vagy, hogy egyáltalán kik vesznek részt ebben a munkában. Amit pletykákból, szóbeszédből, vagy épp a Magyar Közlönyben megjelent egyes jogszabályokból tudhatunk, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) mostantól alaptevékenységként vesz majd részt a pedagógusok képzésében és továbbképzésében. Azt is tudjuk, hogy az NKE-n induló programokra kiemelten sok pénz jut, sokan 100 milliárdról beszélnek. Viszont szemben más felsőoktatási intézményekkel nekik nem kell követniük a tanárképzésre vonatkozó jogszabályokat, nem kell akkreditáltatniuk a képzéseiket – ezt az új, csak erre a célra megírt jogszabály lehetővé teszi számukra. Indíthatnak szakokat, amiket az Oktatási Hivatal automatikusan nyilvántartásba vesz – három évük van rá, hogy az akkreditációs bizottságtól beszerezzék a szakvéleményt. Kapnak gyakorló iskolai hálózatot is, az állam bérházakat sajátít ki nekik, a tanárképzéseikben pedig lehet majd oktatni tudományos fokozat nélkül. Mindezt már ősszel elindítják.  

Arra viszont nincs válasz, hogy ezt a pénzt miért nem költik az országban működő pedagógusképző intézményekre, miért lesz szükség egy kormányzati pedagógusképzésre. Eközben állítólag már szeptembertől indul az egri, a nyíregyházi és a debreceni egyetemen egy másik pedagógusképzési modell is. Ennek a képzésnek a kimeneti követelményeit a Belügyminisztérium fogja meghatározni, az illető intézmény nem szólhat bele, ami azért elég bizarr. Mindeközben egyetlen szakmai szervezetet sem vontak be ebbe a munkába, e téren semmilyen társadalmi egyeztetés nem történt.

Nem csoda, ha a Civil Közoktatási Platform és az Oktatói Hálózat közleményt adott ki arról, hogy nem kérnek a nemzeti közszolgálati tanárképzésből. 

Ebben többek között azt írják: „ez év tavaszán közleményben adta hírül a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, hogy tanárképző kart hoz létre, amelynek keretében felmenő rendszerben 15 féle óvodapedagógus, tanító és tanárszakos képzést kívánnak elindítani 1300 hallgató számára, igen jelentős anyagi források felhasználásával. A képzési kínálatban kitüntetett helyen szerepelnek majd a nemzeti identitás kialakításában fontos szerepet játszó tanári szakok (magyar nyelv és irodalom, történelem), továbbá bizonyos bölcsészképzések is. (…)

Az eredetileg honvédelmi, rendvédelmi, közigazgatási, katasztrófavédelmi, hírszerzői stb. feladatok ellátására felkészítő, kivételezett státuszt, és állami támogatást élvező Nemzeti Közszolgálati Egyetem jellegénél fogva nem tud jelentős pedagógiai, neveléstudományi múltat, kutatási teljesítményeket és tanárképzési tapasztalatokat felmutatni. Felvetődik a kérdés, hogy mi indokolja a pedagógusképzés ilyen radikális, a szakmai és társadalmi nyilvánosság teljes mellőzésével előkészített, méregdrága átalakítását és súlypontjának áthelyezését az NKE-re, miközben Budapesten az ELTE három karán, a pécsi és szegedi tudományegyetemeken, illetve több alapítványi és egyházi felsőoktatási intézményben régóta folyik pedagógusképzés. A tanárképzéssel valóban sok a probléma, és a korábbi, elsietett, előkészítetlen reformok nem javítottak a helyzeten. De élünk a gyanúperrel, hogy az átalakítást elsősorban nem az oktatás színvonalának emelése, hanem a kormányzat kulturális hegemóniára törekvése motiválja. Ismerve az illiberális állam kiépítésének hivatalos doktrínáját és gyakorlatát, joggal feltételezhető, hogy a Közszolgálati Egyetem égisze alatt a semmiből, máról-holnapra kiépítendő új pedagógusképzések beindítása mögött egy összetett politikai-ideológiai-gazdasági stratégia húzódik meg.

Egyfelől a közelmúlt oktatásügyi tiltakozásaira reagálva, a kormány a tanárképzés és -továbbképzés központosításával és a „hivatásrendi” keretek megerősítésével keresi annak módját, hogy fokozza a pedagógusok feletti kontrollt, illetve a jövőben politikailag és ideológiailag is maga iránt lojális pedagógusokat neveljen ki. A közoktatásban most zajló, felülről vezényelt, autoriter szellemiségű „konzervatív pedagógiai fordulat”, illetve annak ideológiai előkészítése is ebbe az irányba mutat.

Másfelől feltételezhető, hogy az új tanárképző kar és tanártovábbképzési rendszer megvalósításához – ahogy korábban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem campusának felépítéséhez – uniós forrásokat kívánnak felhasználni, aminek következtében a többi intézményben zajló pedagógusképzés fejlesztésére változatlanul nem, vagy csak alig fordítanak majd forrásokat. Ezzel tovább folytatódhat a tanárképzésben hagyományosan kiemelt szerepet játszó tudományegyetemek kivéreztetése.

Az Oktatói Hálózat és a Civil Közoktatási Platform fontosnak tartja a tanárképzés korszerűsítésének ügyét, de tiltakozik minden olyan átalakítási kísérlet ellen, amelyet nyilvános szakmai párbeszéd nélkül és a nemzetközileg elfogadott minőségbiztosítási rendszert megkerülve vezetnek be.”