Utcáról Lakásba! Egyesület: rosszabb lett a lakhatási helyzet

Az egyesület több mint tíz éve foglalkozik lakhatási programokkal, otthonhoz, munkához segít hajléktalan, kilátástalan helyzetben lévő embereket. A kegyelmi botrány kirobbanása után, 2024 februárjában rendezett influenszertüntetés szervezőinek felkérésére, a demonstráció utáni közadakozásból összegyűlt 219 millió forintból korábbi állami gondozott fiatalok életkezdését, lakhatását segítik – írja a Szabad Európa.

A teljes interjú itt hallgatható meg: 

Bende Anna és Kovács Vera 2007 óta dolgozik együtt. Mindketten részt vettek a hajléktalanokkal, lakhatási szegénységben élőkkel foglalkozó, alulról szerveződő csoport, A Város Mindenkié munkájában, majd 2014-ben megalapították az Utcáról Lakásba! Egyesületet.

B. A. Azért, mert mindenkinek jár egy otthon. Én utcai szociális munkásként dolgoztam a hajléktalanellátásban. Világossá vált, hogy biztos lakhatás nélkül elég kilátástalan ezeknek az embereknek a helyzete.

K. V. Én az egészségügyben, a mozgássérültek intézetében kezdtem a munkát 2002-ben. Láttam, mennyire nehéz megoldani a lakhatást azoknak, akiknek letelt a nekik járó időszak az intézetben, és költözniük kell.

Az egyesületnek több lakhatási programja van, mindegyiknél pályázati úton történik a jelentkezés, de eltérőek a kiválasztási szempontok. Mindig azt a metszetet keressük, hogy ki az a legrászorultabb ember, aki az adott lakhatást fenn tudja tartani. 

B. A. Ma már mindenki tudja, hogy a lakhatás mekkora kincs. Hetente olvasni olyan cikket, amelyben ez a „lakhatási válság" szókapcsolat megjelenik. Pár éve ez még nem így volt, a döntéshozók sem igazán foglalkoztak vele, csak mi hajtogattuk, hogy baj van. Ma már eljutottunk odáig, hogy azok a pártok, amelyek hajlandóak egy választás előtt programot írni, beleírják a lakhatást. Az, hogy ki milyen megoldást tervez rá, más kérdés, de maga a probléma megjelenik. 

K. V. A lakhatás és lakáspolitika terén nagy szemléletformáló munkát végeztek a civil szervezetek és köztük mi is az elmúlt másfél évtizedben, hiszen az, hogy a lakhatás közügy, mondjuk húsz éve még fel sem merült. Nem volt konzisztens lakáspolitika, maximum az egyéni ingatlanszerzést segítő, viszonylag gyakran változtatott támogatások léteztek. 

Ami a hajléktalan embereket illeti, még nem igazán sikerült átütni a társadalom betonszemüvegét. Egy csomó mítosz tartja magát arról, hogy nem is akarnak máshogy élni, akkor pedig megérdemlik a sorsukat. Szerintem ez azért jelenik meg ilyen erősen a köztudatban, mert nem akarunk szembesülni azzal, hogy ezeket az embereket össztársadalmi szinten, intézményes szinten igenis a sorsukra hagytuk.