A kormány régóta várt egy Gothár-ügyre

– Nem érzed, hogy itt volna az ideje, hogy bocsánatot kérj Vidnyánszky Attilától?

– ????

– Azért, mert azt írtad és mondtad, hogy nem megy jól a Nemzeti Színház, hogy vattáznak, meg félház van, miközben ő azt mondja, hogy dübörög.

– Ja... Nem érzem. Ő esetleg kérhetne bocsánatot tőlem, amiért kirúgott az állásomból, törvénytelenül, amiért el is veszítette a munkaügyi pert. De ő nem az a típus, aki tud bocsánatot kérni. Nem mintha nem érezné ettől rosszul magát, tudja, hogy ronda dolog volt, és valószínűleg ezért nem hajlandó beszélni velem.

– Miért, te hajlandó lennél?

– Persze, próbálkoztam. Ő rengeteg gyönge minőségű emberrel veszi körül magát, és szerintem ezt tudja is. Szóval, ráférne. Belevakult a hatalomba, már csak a hatalmi játszmák foglalkoztatják, pedig talán csinálhatna jó színházat is. Nem sokat számít, hogy a kommunikációban agyonfényezi a Nemzetit. Más is jár külföldön, más is tudja, milyenek ezek a híres, külföldi, nagy sikerek. De szerinted most ő a legfőbb téma? Nekem hónapokig eszembe sem jut.

– Pedig úgy tűnik, ő a legfőbb színházi hatalom. A pénzt is magához vonja, ő osztja el. Ő állapodik meg a hatalommal arról is, hogy milyenek legyenek a kulturális viszonyok Magyarországon – legalább is a színházakat illetően…

– Igen, ezt szeretné. Jórészt sikerül is. De hát ez zsákutca akkor is, ha ő még nem látja a végét. Ennek a mostani, a kulturális törvény körül zajló botránynak van egy, illetve két komikus oldala: egyrészt sokan „kibeszélnek” a Fidesz és a kormány falai mögül, és szidják, mint a bokrot. Nemcsak őt egyébként, hanem az államtitkárt és csapatát is, másrészt látjuk, ahogy nyírják egymást. Mondjuk, igazán komikus akkor lenne, ha nem a mi bőrünkre menne.

– Még egy kicsit Vidnyánszkynál maradva: nyilván nem véletlen, hogy ő jelent meg az ATV-ben, meg a Klubrádióban is magyarázni a törvényt, vagyis olyan fórumokon szólalt meg, amelyeken korábban egyáltalán nem. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy direktben irányította a hatalom…

– Nem hiszem. Amúgy nem az a baj, hogy az ATV vagy a Klubrádió megkérdezi, hanem az, hogy nem tudnak vele vitatkozni, mert nem ismerik a terepet. Ezért ő szépen elszónokolja a hazugságokat, csúsztatásokat, fantazmagóriákat, és nemigen vetnek ellene semmit. Igaz persze, hogy azokkal, akik tudnának vele vitatkozni, ő nem áll szóba. Pont úgy, ahogy a kormányzati szereplők sem.

– Ezek szerint, hallottad őt nyilatkozni mindkét helyen. Miben vezette meg a nézőket, meg a műsorvezetőt? Ahogy én érzékeltem, majdnem mindenben.

– Nagyon jó, máris a színházi törvénynél vagyunk. Erről érdemes beszélni.

– Valójában senki nem hiszi el, hogy az új jogszabálytól jobb lesz a helyzet, sőt. Mégis abbamaradtak a tiltakozások. Volt egy tüntetés, és vége…

– Miért? Szerinted mit kellene csinálni? Mármint nekünk?

– Nem tudom, de valamit igen.

– Ez a tüntetés szerintem komoly volt és hatásos. Rendőrségi becslések szerint, tizenháromezren voltunk. Nemcsak színháziak – bár ők is sokan –, hanem nézők, kultúrafogyasztó állampolgárok. És volt a petíció, amit ötvenezernél is többen írtunk alá. Mindegy, hogy a kormány mit hazudozott össze erről, biztos, hogy nagyon is hatott rájuk. Ennél is fontosabb, hogy olyan kőszínházak – pontosabban igazgatók – tanultak most bele abba, hogy a szolidaritás fontos, elengedhetetlen dolog, akik eddig mást gondoltak erről. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója egy igazán lesújtó interjúcskában magyarázta a kimaradás bizonyítványát; nyilván úgy méri föl, hogy úgy van több esélye a most esedékes igazgatói pályázat megnyerésére, ha a kormány felé dől. Mondjuk, eddig is inkább arra dőlt, ez sem meglepő. És van rá komoly esély, hogy nem számol rosszul. Hiszen a fővárosi önkormányzat nem túl erős a kulturális vízióban, ráadásul a szakmai bizottságban – ahol eleve kormánypárti többség van, mert hát nyilván így demokratikus, és rendre küldik is a lakájokat szavazni – az önkormányzat képviseletében is két politikus fog ülni (egy fideszes és egy szoci). Szóval, a szakmai érvekre – például a Vígszínház utóbbi éveinek komoly értékelésére – épp úgy nem lesz lehetőség, mint egy esetleges másik pályázó megvitatására, hiszen őt meg senki nem fogja ismerni. Vagyis a pályázatokat elbíráló szakmai bizottságot – ami eddig is a kormányzat „bábegyüttese” volt – most közös erővel alighanem végképp lenullázzák.

– Szóval, nem kéne valamit csinálni mégis?

– Nem tudom – most az önkormányzat jön, illetve az egyezkedés: „az én kutyám kölyke, te kutyád kölyke”. Az eddigi igazgatói kinevezésekből látjuk, hogy a Fideszt a szakmaiság, a színvonal nem érdekli, legföljebb csöppet bánkódik azon, hogy mennyire nincs megfelelő kádere. De ez már tényleg nem az én dolgom. Én ugyanis leginkább azért vagyok nagyon mérges a kulturális fejesekre, a kormányra, mert a munkámtól veszik el az időt a megannyi gonoszsággal, silánysággal. Az én dolgom az, hogy szakmai ügyekkel foglalkozzam – a politika ebben akadályoz. A Revizornak menni kell, a kritikákat meg kell rendelni, írni, szerkeszteni; gondolkodni kell a „hogyan, merre tovább”-on, mármint szakmai szempontból. Ehelyett most napokig azzal foglalkoztunk, hogy egymás mellé tegyük mindenféle fölkent tisztségviselők egymásnak ellentmondó nyilatkozatait, vagyis a hazugságokat. Elegünk van. És szerintem a színháziak is így vannak ezzel: bemutatódömping van, főpróbahetek mindenfelé. Eljöttek tüntetni, megmutatták a kormánynak, hogy mit gondolnak, és megmutatták Karácsony Gergelynek is, hogy mögötte állnak. Ennyi volt a dolguk, nem több.

– Szerinted van olyan pontja a törvénynek, ami hihető? Illetve a törvény maga mindenre lehetőséget ad…

– Igen, gumiszabályzat. Ezért azt sem tudjuk, hogy miként fogják használni. De persze vannak tippjeink. Nyilván lesz olyan színház, ahol a hatalmat nem fogja érdekelni, ki lesz az igazgató. Lesznek olyanok, ahol ragaszkodnak majd az ő kutyájuk kölykéhez, és lesznek olyanok, ahol ragaszkodnak a lehetőséghez, hogy valakit elmozdítsanak a helyéről. A kormány tán legnagyobb hazugsága a törvény kapcsán az, hogy szerintük háromféle színház van ma Magyarországon: önkormányzati, állami és vegyes fenntartású. Mondjál nekem ma egy olyan kőszínházat, amelynek nincs szüksége állami támogatásra. Nincs ilyen. És tudod, miért? Mert nem lehet fenntartani.

– De most a főváros azt mondja, hogy átvesz majd egyes műhelyeket úgy, hogy ne kelljen állami pénz a működésükhöz.

– Én ezt is nagyon rossznak tartanám, végleg átszabni a struktúrát, ráadásul a jelenlegi viszonyok szerint. Ma a kormány a Budapesten keletkezett személyi jövedelemadónak mindössze másfél százalékát adja vissza a városnak, ami önmagában is aljasság. A közös fenntartást mint valami kegyet kellene kérni, és majd ők eldöntik, belemennek-e. Ez is ismerős, hatalmi arrogancia. Amúgy nem lenne elméleti képtelenség az egyeztetés állam és önkormányzat között, ha nem tudnánk biztosan, hogy egy szikrányi szakmai szempont nem lesz benne, csak a tiszta hatalmi politizálás. Ez a törvény azért illegitim, mert a célja az egyes színházak elpusztítása. Persze, hogy hazugság, hogy köze lenne a Gothár-ügyhöz, de még a törvénybe is belevették. Az a kormány, amely hallgatólagosan eltűri – nem tiltja – a családon belüli erőszakot, nem ratifikálja az isztambuli egyezményt, és bőven él a verbális abúzussal a legfelsőbb szinteken; elég itt a Kövér-féle házmestertempóra utalni, vagy a kormányfői bonmot-kra, „nőügyekkel nem foglalkozom”, stb., álszent módon hivatkozik bármiféle erkölcsre. Ez ürügy, rég vártak valami ilyesmire.

– Szerinted az államnak, a kormánynak egyáltalán bele kell szólnia a színház életébe?

– Az állami intézményeknél meghatározhatják, hogy ki legyen a vezető. Jó lenne persze, ha ezt nem politikai alapon tennék. Elvi alapon lefektethetik azt is, hogy mire való az Operaház, vagy az Operett, netán a Nemzeti. Beleszólni a munkába akkor sem üdvös, de ha nagyon akarják, csinálják. Az önkormányzati színházak esetében viszont azért kell nekik ez a törvény, hogy bosszút álljanak az önkormányzati választás eredményéért. Bosszút álljanak Budapesten, a városon, a színházain, és az elvesztett vidéki nagyvárosokon is.

– Kicsit túllépve a színházakon, a mai kormánynak az a célja – és törekszik is erre –, hogy maga alá gyűrje a teljes kulturális életet…

– Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni a beszélgetésünket. Most ugyanis szintet lépett a kultúrharc. 2010 után az lett a cél, hogy az elnyomottnak vélt jobboldali kultúrát és annak aktorait előtérbe tolják (bár önmagában ez a jobboldali kultúra is abszurd fogalom). Ezért csinálták meg, tették bele az alkotmányukba, és tömték ki sok pénzzel és ingatlannal a Magyar Művészeti Akadémiát. Aztán ez mégsem lett más, mint néhány jó és sok középszerű, sértett művészféleség szociális kifizetőhelye, ahol baromi nevetségesen hangzanak olyan, egykor tekintélyt sugárzó szavak, mint az „akadémikus”, a „tudományos konferencia”. Aztán átrajzolták a különféle kuratóriumokat. A mostani kulturális törvény tervezetében még ott szereplő NKA-t annak ellenére féltettük, hogy a kollégiumokban szabott kétharmada van a kormánynak, mert – mintegy véletlenszerűen – az egyes kurátorok szakmai-erkölcsi mércéje révén, mégis születhettek szakmai jellegű döntések. Ebből is elegük lett mára. Mivel az eddigi akciók, kézivezérléses manipulációk nem hozták meg az áhított jobboldali kultúrfölényt, most az a cél, hogy ami nem tartozik ide, az ne legyen. Most jön a pusztítás. A felhőkarcolók közt álló, földszintes épület úgy lehet a legmagasabb, ha a többit letarolják. Most itt tartunk.

– És ez sikerülhet? Sokan állítják: a kultúrát soha nem fogják tudni maguk alá gyűrni, vagy a te hasonlatoddal élve, a felhőkarcolókat nem tudják teljesen elpusztítani.

– Te most a kánonra, a kultúrtörténetben fennmaradó kánonra gondolsz. Hát azt tényleg nem tudják legyűrni. De amit elpusztítanak, azt nagyon nehéz lesz visszaépíteni, és hosszú időbe fog telni. Most a vacakság, a rátartiság és a kapkodás diktál a kulturális irányításban. Nézd meg: a tao megszüntetésében sem volt semmiféle koncepció. Fogalmuk sem volt, mi lesz és hogyan, csak annyit tudtak, hogy ezt a pénzt le akarják nyúlni, hogy ők osztogassák a szerintük érdemeseknek. Aztán ma összevissza beszélnek mindenféle „kifehérítésről”. És most sincs sem stratégia, sem koncepció – ez utóbbi csak annyi, hogy a hatalmasokból jöjjön létre egy mindent eldöntő tanács. Miközben egy csomó színháznak nem adták oda azt a pénzt, amit a taóval ők kerestek meg a kulturális kormánynak. Most, év végén két kézzel szórják a pénzt a csókosoknak, hogy el tudják költeni. Az sem érdekli őket, hogy már a saját szabályaikat sem tartják be. Nyakig ülnek a pénzben – a mi pénzünkben amúgy –, és nem arra költik, amire kellene, hanem még be sem jegyzett szervezetnek adják. Legalábbis, ha az a Nemzetihez köthető, vagy politikus haveroknak, vagy bárkinek, aki megcsókolja a pénzosztó kezet. „Hívjál föl”, így osztogat a kulturális államtitkár, aki épp úgy fog eltűnni a süllyesztőben, mint számos elődje. A jelenlegi kulturális főstratéga, Demeter Szilárd mint egy kocsmai Erős János tolja a „százhúsz százalékos Orbán-hívő” agresszív szövegét, de közben a Petőfi Irodalmi Múzeumban nemrég nyílt két jó kiállítás. Ha majd őt is leszedik a térképről, mint az elődeit, legalább elmondhatja, hogy nem csak a sivatag marad utána.

– Azt mondják, hogy ma a kultúrában is Orbán ízlésvilága a meghatározó. Lehetséges, hogy egy ember dönt az ízlésről is?

– Nem az ízlésvilága, hanem a szava, és még inkább a vélt szava dönt. Egy széles lakájgarnitúra igyekszik kitalálni, hogy mit akar, hogy neki mi tetszene. A legtöbb területen a vezetőknek hitt emberek valójában Orbánnak politizálnak, neki akarnak megfelelni.

– Erre azt fogják mondani, hogy a liberális gőg beszél belőled…

– Gőgös nem vagyok, de liberális igen. Nem veszem tudomásul, hogy ez ma szitokszó. Ahogy nem veszem tudomásul más szavak és jelképek kisajátítását sem. Sem a kokárda, sem az '56-os forradalom, sem a narancsszín nem az övék. Nem írhatják át a történelmet, nem tolhatják visszafelé az országot. Kivárom a végét.