A NATO dilemmája: menni, vagy nem menni?

Nem kellene újragondolni a NATO alapokmányát és meghatározni egy olyan humanitárius minimumot, amelyet, ha egy konfliktus elér, akkor a szövetség katonailag is beavatkozik?

A válaszom erre röviden az, hogy nem. Kicsit hosszabban pedig az, hogy az 1949-es washingtoni szerződés 5.cikkelye világosan meghatározza, a NATO hol és mikor léphet fel katonai erővel. Ennek a szerződésnek kiterjesztésére vagy módosítására nem látok sem lehetőséget, sem racionális okot.

A NATO mégis beavatkozott már olyan országok ügyeibe is, amelyek nem voltak a szövetség tagjai, sőt, még csak ENSZ-felhatalmazása sem volt erre.

Igen, ez Koszovóban történt. Bár a világszervezet sok tagországa szerette volna, ha mielőbb véget ér a délszláv válság, ám Oroszország, mint a Biztonsági Tanács állandó tagja, megakadályozta, hogy az ENSZ csapatokat küldjön a Balkánra. Ennek ellenére, az Egyesült Államok és európai szövetségesei mégis beavatkoztak és katonai erővel vetettek véget a népirtással is rokonítható vérontásnak.

Akkor most miért nem teszik ugyanez Ukrajnában? 

Mert egészen más szembeszállni egy Szerbiával, mint egy olyan Oroszországgal, amely úgy ötezer darab nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Oroszország egyébként sem egy NATO-tagállamot támadott meg, ami indokolttá tehetné a NATO-szerződés kollektív védelmi klauzulájának az élesítését.

Egy amerikai szakértő viszont azt állítja, hogy igen. John Raine, a Due Diligence geopolitikai főtanácsadója szerint Oroszország már korábban is hajtott végre vegyi, sőt, nukleáris támadásokat a NATO-országok ellen. Ő azokra a merényletekre gondol, amelyeket az orosz titkosszolgálatok követtek el méreggel és sugárzó anyagokkal különböző, Moszkva számára kellemetlen emberek ellen.

Ez a NATO elleni támadások fogalmának túlzott kiterjesztése lenne. Bár kétségtelen, hogy az említett esetek a szövetség tagországainak területén történtek, de mégiscsak orosz állampolgárok voltak a célpontjai. Ez azért nem ugyanaz, mintha az orosz hadsereg vagy a légierő, esetleg a flotta indítana támadást egy NATO-tagállam ellen. Egy ilyen politikai merénylet – bár messzemenően elítélendő – mégsem lehet oka egy nukleáris világháborúnak. A NATO egyébként nagyon komolyan támogatja Ukrajnát, attól függetlenül, hogy nem küld harcoló alakulatokat az országba, vagy nem zárja le a légterét. Egyébként az a bizonyos 5. cikkely sem jelent feltétlenül és automatikusan háborút, abban „csak” az áll, hogy támadás esetén egyénileg, illetve kollektíven is, a NATO megteszi a szükséges lépéseket a béke és biztonság helyreállítására, a fegyveres erő alkalmazását is beleértve. De csupán a tagországokat ért támadás esetén. Összegezve tehát, a NATO-nak nincs jogi lehetősége, de a józan mérlegelés alapján nem is lenne indokolt, hogy közvetlen katonai konfliktusba keveredjen egy nukleáris nagyhatalommal.

Mennyire jogosak Oroszország biztonsági igényei, amelyekre hivatkozva megtámadta Ukrajnát?

Egy államnak sincs joga erre hivatkozva megtámadni egy másikat. A konfliktusokat tárgyalások útján kell rendezni. Amúgy minden országnak vannak „jogos” vagy általa jogosnak tartott biztonsági igényei, csak valahogy a nagyhatalmak ezeknek jobban tudnak érvényt szerezni. Ukrajna esetében is ezt láthatjuk. Oroszország biztonsági megfontolásból, történelmi tapasztalataira hivatkozva, valamiféle mélységi, biztonsági zónát akar a saját nyugati határai mentén. Moszkva szerint erre a legmegfelelőbb az, ha Oroszországot vele szoros szövetségben álló államok veszik körül. Olyanok, mint például Belorusz. Ezen a mélységi biztonsági zónán ütött lyukat Ukrajna azzal, hogy a nagy Oroszország helyett az Európai Unió és a NATO tagja akart lenni.

Mennyire tartja jó kompromisszumnak, ha Ukrajna Ausztriához, vagy Svédországhoz hasonlóan, semleges lenne?

Európában nincs két egyforma semlegesség. Egyedül Ausztria az, amelynek semlegességét az 1955-ös államszerződésben a nagyhatalmak garantálták. Svédország önként vállalt semlegessége egy hosszú történelmi folyamat eredménye, akárcsak Svájcé. Finnország helyzete megint más, mert a finnek semlegessége sokáig egy sajátos, a Szovjetunióval kialakított különleges viszonyon keresztül valósult meg. Hogy ezek közül Ukrajna esetében melyik megoldást lehetne követni, az majd a béketárgyalásokon dől el. Mindenesetre valamilyen nemzetközileg garantált, semleges státusz lenne a legelfogadhatóbb, amelyben Ukrajna megőrizhetné szuverenitását. Ehhez nyilván az ukránoknak le kellene mondaniuk az alkotmányukban is szereplő NATO-tagság célkitűzéséről, amire úgy tűnik, van is hajlandóságuk. Persze, sok bonyolult kérdést kell megoldani még ezen kívül is.

Mi a helyzet az uniós tagsággal? Arról is le kellene mondaniuk?

Szerintem az uniós tagság könnyebben elfogadható lenne Moszkva számára, mint a NATO-csatlakozás. Ez akár egyfajta kompromisszum is lehetne: Kijev lemond a NATO-ról, Moszkva beleegyezik az ukrán EU-s tagságba. De, hogy ebből mi fog megvalósulni, az igen nagy mértékben a háború kimenetelétől függ. Nyilván egy elsöprő orosz győzelem, egy hosszan tartó, elhúzódó konfliktus, egy patthelyzet vagy a csúfos kivonulás más és más megoldásokhoz vezet. Sajnos, egyelőre még nem látni az alagút végét.