A Nemzet Környezetvédője hallgat

Bizonyára arról sem tud Áder jános, hogy Újbudán is durva dolgok vannak készülőben. Déli körvasútnak nevezik a projektet, amelyet kezdetben az elővárosi közlekedés álarca mögé bújtatva próbáltak eladni a helyi lakosságnak. Aztán kiderült, hogy itt, ezen a sűrűn lakott területen akarják átvezetni a Budapest-Belgrád vasútvonal teherforgalmának egy részét. Tagadták, ameddig lehetett, hazudtak rendületlenül, de miután kibújt a szög a zsákból, és kiderült, hogy nem mondtak igazat az ott lakók embereknek, a projektet felkaroló Vitézy Dávid kénytelen volt előállni a farbával. Bevallotta, hogy a lakott területen, néhány méternyire a házaktól, részben a most még fás sétány rovására, a mostaninál nagyságrendekkel több tehervonat fog majd keresztülszáguldani Újbudán.

Tessék megszeretni a teherforgalmat, írta néhány héttel ezelőtt Vitézy a Facebookon, mert ez modern és korszerű. Azt nem tette hozzá, hogy a projekt keretében ezer fát kell kivágni Újbudán, az építkezés, amelyre mindmáig nincs fedezet, a tervek szerint hat évig tart – ennyi ideig tennék pokollá az ott lakók életét. Meg még azután is, ha netán a környező házak megsüllyednének és a lakásokban kár keletkezne.

Kárpótlást ígérnek a lakóknak, az esetleges károk ellentételezéseként, de a mintegy 15 ezer érintett ember nem kárpótlást akar, hanem azt, hogy hagyják őket élni. Ne tegyék tönkre a lakóhelyüket és az életüket.

Nagy kérés ez? Lehetetlen teljesíteni?

Van egy ország, amelyhez már csak lélekben van közünk. Itt élünk benne, vonatkoznak ránk a törvényei, nyelvét viszonylag jól beszéljük. Magyarországnak hívják ezt az országot, emelkedettebb hangulatunkban hazának nevezzük. Alig van vele dolgunk, választott vezetőink mindent elrendeznek helyettünk.

Nincs közünk hozzá, hogy milyen törvényeket hoznak és tartatnak be velünk, nem kérdez erről senki minket. Ha érdeklődünk, azt mondják, hogy mi akartuk.

Mi akartuk, hogy egymás között adják-vegyék a földbirtokokat, kastélyokat, kiadóvállalatokat, szerkesztőségeket. Ha valamelyik nagyúrnak kiflire támad kedve, vesz magának egy pékséget, malmot hozzá és szántóföldeket. Ha pörköltre támad gusztusa, bevásárolja magát egy húsüzembe.

Választott vezetőink a szemünk előtt árusítják ki az országot mindenféle diktátoroknak. Olyan emberekkel tárgyalnak, paroláznak és ölelkeznek, akiket korábban bottal sem piszkáltak volna.

Van egy ország, amely már csak nevében a miénk. Szeretjük, mert nem tudjuk nem szeretni. Itt születtünk. Vannak helyeink, amelyek kedvesek a számunkra, verseink, amelyeket csak mi értünk igazán, és dalaink, amelyeket valamikor együtt énekeltünk, és amelyekről csak mi tudjuk, hogy miért volt jó együtt énekelni.

Választott vezetőink szerint nem kell minden iskolába kémiatanár, és korábban már arról is döntöttek, hogy nincs szükség annyi gimnazistára. Szakmát kell tanulni, ebbe az irányba alakítják át az oktatást. Erről sem kérdeztek meg bennünket, mert hát mit is válaszolhattunk volna arra a kérdésre, hogy összeszerelő ország akarunk-e lenni.

Azt már egy ideje tudjuk, hogy félnek a tudástól, ezért akarnak tudatlan tömegeket látni. A tudatlan ember könnyebben manipulálható, vele könnyebb megértetni, hogy a fekete fehér, a kicsi nagy, a rossz jó.

Mintha moziban lennénk. Nézzük a filmet, nem tetszik, de még reménykedünk, hogy a végén minden jóra fordul. Hisz ez itt a mi filmünk, a mi pénzünkön forgatták, nekünk.

Még a Velencei tó kálváriáját is beleírták, pedig azt tényleg nem kérte senki.