A parlamenti ellenzék már csak díszlet a politikában

Van egyáltalán értelmük az újabb rendkívüli parlamenti üléseknek, ha a Fidesz úgyis bojkottálja?

Valóban van ebben egyfajta ellentmondás. Az ellenzék már jó ideje azt állítja, hogy a magyar parlament, mint intézmény, kiüresedett, és a törvényhozás súlya jelentősen csökkent. Ez világszinten is megfigyelhető trend, de Magyarországon a kétharmad miatt különösen erős. Az ellenzék azt érzi, hogy érdemben nem tudja befolyásolni a kormány politikáját, miközben a politika egyre inkább a digitális térbe tolódik át. Ez azt jelenti, hogy ha ma valamilyen probléma felmerül, a politikusok elsősorban online próbálják kezelni, vagy legalábbis ott kommunikálják, hogyan kezelnék azt. A kormány sokszor parlamenten kívüli eszközökkel – rendeletekkel, médián keresztül – kormányoz, Magyar Péter pedig parlamenten kívüli szereplőként közvetlenül az interneten éri el a választókat. A parlamenti nyilvánosság ehhez képest egyre súlytalanabb.

Ezek szerint a korábbi, úgynevezett parlamenti ellenzék eszköztára elavult?

Úgy fogalmaznék, hogy lemaradásban van. Kettős értelemben is, hiszen mire sor került az ülésre, addigra a kormány meghozta a maga döntését, másrészt maga az eszköz, a rendkívüli ülés kezdeményezésének lehetősége, formálisan persze rendelkezésre áll, de érdemben nem változtat a politikacsinálás módján. Ez már nem az a fórum, ahol a politika igazán zajlik.

Lehet, hogy a DK éppen azért próbálja mozgósítani a parlamentet, hogy megmutassa a választóinak, jelen van, léteznek megoldási javaslatai az emberek gondjaira?

Ez valóban lehet egy mód arra, hogy megmutassák, van mondandójuk az országnak. Csakhogy a mostani médiazajban, amikor a politizálás a neten folyik, ez alig jut el a választókhoz. A kormány bejelenti, hogy megoldják a problémát, hatékonyabb „rezsistopot” vezetnek be, amire a Tisza azonnal reagál, kritizál, bejelenti a szakértőit, felépít valamilyen narratívát. A nyilvánosság ezzel találkozik. Aztán napokkal később beérkezik az ellenzék a parlamentbe, és elmondja, hogy ők mit gondolnak. Ezzel a nyilvánosság akkor már alig foglalkozik.​ Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne lenne hírértéke, ha a parlamentben történik valami, de ez ma nem elsőrendű, inkább sokadlagos hír. Nem ez határozza meg a politika napirendjét.

Nem „égés” az ellenzéknek, hogy megint „lyukra futottak”, a kormányoldal beküldte az ülésvezetőt, majd közölték, nincs határozatképesség, lehet hazamenni?

Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a választóknak elegük lett ebből a működésből, vagy legalábbis azt látják, hogy a korábbi ellenzék nem tudja érdemben meghatározni a politikát. Persze, a „díszlet” – hogy a kormánytöbbség nem megy be a munkahelyére –, egy szűk közönség számára felháborító lehet, de a társadalom szélesebb részét a parlamenti nyilvánosság már kevéssé érdekli. A víziókat ma nem a parlamenti patkóban fogalmazzák meg.

Ez nem azt mutatja, hogy egyszerűen nincs más eszköz a kezükben, tehát ott próbálnak valamit elmondani magukról, ahol még szóhoz jutnak?

Mindez rímel arra, amiről egyszer korábban már a Hírklikknek is beszéltem: ez az úgynevezett menedzseri, nem megújuló politika lényege. Ugyanazokat az eszközöket használják, mint két, három vagy akár hat évvel ezelőtt. Van egy rendelkezésre álló, ismert eszköz, ebben biztonságban érzik magukat, elmondhatják, hogy ők bementek a munkahelyükre, elmondták a javaslataikat, de az Orbán-rezsimet nem érdekli, amit kínálnak. Csakhogy ennél sokkal többet kellett volna tanulni – akár a Fidesztől, akár most Magyar Pétertől – arról, hogyan lehet üzeneteket hatásosabban eljuttatni a választókhoz. ​Hiába vágják össze a parlamenti felszólalásokból a videókat, az emberek ettől még nem fogják úgy érezni, hogy az adott párt a problémák „ügygazdája”. Azok a politikusok válnak igazi ügygazdává, akik egy társadalmi problémát úgy tudnak megjeleníteni, hogy az a közvélemény szemében hozzájuk kötődik. Ebben a versenyben a parlamenti ellenzék ma sokadlagos szerepben van. 

Nem arról van szó, hogy egyszerűen nincs pénzük olyan eszközökre, mint ami a Tisza vagy a kormány rendelkezésére áll? 

Részben persze ez mindig forráskérdés is, de itt kifejezetten egy olyan pártról beszélünk, mint a DK, amely állami támogatásból a többi ellenzéki párthoz képest is viszonylag bő forrásokkal rendelkezik. Ők is megszervezhették volna már például a Tisza mintájára azokat a támogatási formákat, amelyekben az emberek aktív részvételt élhetnek meg. ​A leglátványosabb különbség a „régi” ellenzék és az új szereplők között az, hogy a Tiszát a támogatói azért is szeretik, mert úgy érezhetik, mögötte a kormányváltásnak ők is a részesei. A hagyományos parlamenti ellenzék működése kimerül abban, hogy a képviselők bemennek a T. Házba, elmondják a magukét, és pont kerül a végére. Nem tudják úgy bevonni az embereket, hogy az ügyeket ők is magukénak érezzék. Ha pedig valamit nem érzel a saját ügyednek, akkor az ahhoz kötődő politikustól is távol kerülsz. A parlamenti politizálás eszköztára ma legfeljebb egy szűk politikafogyasztói réteget ér el. A valódi politikai mobilizáció, a részvétel érzése a digitális térben, más típusú részvételi formákon keresztül zajlik. Ha ezt nem értik meg az ellenzéki pártok, akkor továbbra is olyan terepen fognak harcolni, ahol a választók nagy része már nincs jelen.