A pedagógusok fontos missziója a gyerekek elfogadásra való képességét megteremteni

– A Facebookon olvasható egy Martin Luther King idézettel, „One has a moral responsibility to disobey unjust laws” kezdődő levél, egy vállalás, amelyben pedagógusok név szerint jelentik ki, hogy polgári engedetlenség keretében, a 2021. június 15-én megszavazott „homofób törvényeket” szándékosan és tudatosan meg fogják szegni. A polgári engedetlenségre felszólító vállalás-megfogalmazásnak ön volt a kezdeményezője?

– Nem. Lénárt Marcell írta, ő a szerző, de amikor megjelent, épp azon gondolkodtam, hogy mit írjak ki a Facebookra ebben az ügyben. Akkor találtam meg. A bejegyzés végén pedig ott van, hogy „(Lénárt Marcell nyilatkozata alapján, szabadon másolható.)”. és én nagyon megörültem neki, mert egybevágott azzal, amit én is gondoltam, úgyhogy átvettem. 

– Miért csatlakozott hozzá?

– Azért, mert mérhetetlenül felháborítónak tartom az egész törvényt. Igen sok gyermekjogi, meg az LMBTQI közösséggel foglalkozó szakértő elmondta, hogy miért nagyon aggályos, miért veszélyes a gyerekekre, de én még azon is gondolkoztam, hogy ezen túl, ez is újabb csorbítása a tanári autonómiának. Miközben az oktatási törvényünket nem is közoktatási, hanem köznevelési törvénynek hívják, aközben olyan dolgokat akarnak kivenni a kezünkből, amik eddig is fontosak voltak. Az oktatási intézményekben igenis folyik valamiféle érzékenyítő és nevelő munka, azon túl, hogy mondjuk a másodfokú egyenlet megoldóképletét, az „a” betű kanyarítását, vagy a nyelvtani szabályokat megtanítanánk. Vannak emellett is elvárt feladataink, és szerintem a közoktatás minden szintjén fontos, hogy a gyerekekkel egyrészt a saját testükről, saját életükről, az identitásukról beszéljünk, másrészt, hogy olyan módon tanítsuk őket, olyan attitűdöt mutassunk fel nekik, ami az ő empátiájukat, szolidaritásukat, az elfogadásra való képességüket segít megőrizni, vagy megteremteni. Ez igenis nagyon fontos missziójuk a pedagógusoknak.  

– Önön kívül még hányan vállalták a polgári engedetlenséget? 

– Számszerűsíteni nem tudom, de nagyon sokaknak láttam az oldalára kitéve ezt a bejegyzést, és számos tanár van közöttük, de az ember egy buborékban van a Facebookon. Az én buborékomban sokan osztották meg, az én bejegyzésemet is sokan lájkolták, osztották tovább, és a saját nevük beírásával tették ezt.

– Ön hány éve tanít, és milyen korosztályt?

– Több, mint húsz éve tanítok, és 14-20 éves középiskolásokkal foglalkozom.

– Ezalatt a több, mint húsz év alatt tapasztalt ehhez a témához kapcsolódó problémát a gyerekeknél? 

– Igen. Szerintem kétfelé kell bontani a dolgot. Egyrészt az ember a saját programjában, tanítási gyakorlatában osztályfőnökként vagy szaktárgyak tanáraként beépíti az érzékenyítést, az elfogadással való foglalkozást, másrészt pedig van, amikor kialakul egy ilyen probléma, egy akut helyzet. Ez bármilyen jellegű, bármiféle sérülékeny csoporttal kapcsolatban felmerülő konkrét helyzet lehet, legyenek azok a túlsúllyal küzdő, az etnikai kisebbséghez tartozó, fogyatékossággal élő vagy épp szexuális kisebbséghez tartozó diákok. Erre valamilyen módon rögtön reagálni kell, pontosan azért, mert az ember osztályfőnök, és felelős azért a közösségért, amelyikkel pár évig együtt „dolgozik”. Igen, az én gyakorlatomban is voltak, vannak ilyen problémák. De azt is el kell mondanom, hogy szerintem – legalábbis amire én rálátok egy budapesti középiskolában – pont a homoszexualitással, szexuális mássággal kapcsolatban a jelen kor fiataljai sokkal elfogadóbbak, mint régen voltak, voltunk. Sokkal kevésbé tabusított a téma, a diákok nyíltabban vállalják a maguk szexuális identitását, irányultságát, és a többiek ezt sokkal elfogadóbban és természetesebben kezelik. És ez nyilván eredménye annak a szabadságnak, ami megjelent a kultúrában, a popkultúrában, amin ők felnőnek. A fiatalok sokkal elfogadóbbak, mint volt a 40-es, 50-es korosztály. 

– Volt olyan gyerek, aki személyesen önhöz fordult ilyen ügyben?

– Volt. Azt remélem, hogy támogatni tudtam őt a problémája megoldásában, de az biztos, hogy biztonságot adott neki, hogy tudta, velem beszélhet róla, velem megoszthatja a tépelődését, bizonytalanságát, kétségeit. Ez fontos volt neki. Ahogy nekem is fontos volt, hogy az összes tanítványom számára mindig nyilvánvaló legyen, hogy ilyen helyzetekben, ha akarnak, fordulhatnak hozzám. Senkit nem „erőszakoltam” meg azzal, hogy erről kötelező velem beszélni, de aki akar, felém fordul, biztos, hogy meghallgatom, támogatást, elfogadást kap. 

– Ön egyetért azzal a miniszterelnöki kijelentéssel, hogy a gyerek szexuális nevelése kizárólag a szülőkre tartozik?

– Nem. Sok minden miatt nem. Egyrészt a szülők is ugyanolyan sokfélék, mint mi, mindannyian vagyunk, igenis vannak köztük olyanok, akik erről jól és elfogadóan tudnak beszélni, és vannak, akik nem, akiket ez zavarba hoz, nem akarnak ezzel foglalkozni, nehezen tudják vállalni. Ezenkívül szerintem óvodától érdemes ezt az érzékenyítést elkezdeni, pontosan azért, hogy a gyerekek tisztában legyenek saját magukkal, és például meg tudják magukat védeni. Pont az a korosztály, amelyikkel én dolgozom, vagyis a kamaszok élik meg a lehető legélesebben a saját identitási válságukat, azt, hogy ebben a keresgélésben és az önfelfedezésben hol tartanak. És pont ez az a kor – ezt neveléslélektanból azért alapvetően meg lehet tanulni –, amikor nem a szüleikkel lesznek bizalmasok. Nekik épp „az a dolguk”, hogy föllázadjanak a szüleik ellen, és ez így rendben is van. Ha minden jól megy, majd szépen visszatalálnak hozzájuk. De van pár év, amikor biztos, hogy máshol keresnek maguknak bizalmast. Egyrészt a kortárscsoportban, másrészt, ha adódik olyan szerencséjük, akkor olyan tanárok személyében, akikben megbízhatnak. Mindezt nem a szülők ellen mondom, hisz' én is szülő vagyok. Én is pontosan tudtam, melyik az a pár év, amikor a gyerekeim titkolózni fognak előttem, amikor nem nekem fognak megnyílni, és nem engem fognak beavatni a legtitkosabb dolgaikba. De tényleg úgy gondolom, hogy középiskolás korban nagyon, nagyon nagy szerepe lehet egy olyan, az összes szereplőjével együtt elfogadó iskolai közegnek, amelyik nem hagyja, hogy ezek a gyerekek magukra maradjanak a problémáikkal. 

– Azt is mondta a miniszterelnök, hogy meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a szülő dönthessen a szexuális nevelésről, ezért meg kell védeni a gyerekeket attól, hogy olyan tartalmak legyenek elérhetőek számukra, amik ellentétesek a szülők nevelési elképzeléseivel. Hozzátette azt is, akik nem felnőtt emberek, azokat védeni kell, és ez a törvény erről szól. Hol bukik az érvelés?

– Egyrészt, még ha egyetértenék is a miniszterelnökünkkel, hogy a fenébe tudnánk kigyomlálni ezeket a tartalmakat, ha végignézünk a világirodalmon, a filmtörténeten? Ez nem pont olyan, mintha azt mondta volna, hogy ne lehessen pornót nézni a 18 éven aluliaknak. Az is nagyon nehezen megoldható, hisz' mindenhez hozzáférés van, de az ember ezt megérti, a gyerekek ne pornóból tanulják meg, hogy mi a szex. De a többi? Hogy fogják ezt kigyomlálni? Most akkor ki az a világirodalomból, akit lehet majd tanítani? Ez abszurdum, és mivel gyakorlatilag is teljesen megvalósíthatatlan, ezen el fog bukni. Azt gondolom, hogy mindent, ami minőségi, ami művészet, és ezeket a kérdéseket boncolgatja, azt igenis mindenki a korának megfelelő szinten mindenféle veszély nélkül fogyaszthatja, megismerkedhet vele. A miniszterelnöki hozzáállás teljesen abszurd. Tényleg, hogy szelektáljunk? 

– Matektanároknak könnyű lesz, az biztos.

– Én például francia civilizációt tanítok a tanítványaimnak, és amikor az érettségi tematikában szereplő „A francia család” című fejezetet taglaljuk, akkor igenis teljesen szabadon kitérek arra, hogy 2013 óta már nem csak az ellenkező nemű nagykorúak léphetnek házasságra Franciaországban, hanem az azonos neműek is. És igenis, vitát fogok kezdeményezni arról, hogy az örökbefogadás kérdése, ami még nem teljesen tisztázott, mégis hogy van, milyen problémákat vet fel. Kik azok, akik ellenzik és miért, kik azok, akik támogatják, és miért? Ezek nagyon gyümölcsöző beszélgetések szoktak lenni, és nem hinném, hogy ezt a gyakorlatot én abba fogom hagyni. Folytatni fogom.

– Ön szerint ez a homofób pedofil törvény mennyire fogja hátráltatni a gyerekek fejlődést, szexuális fejlődését? Egész felnőtt életüket hogyan keseríti meg?

– Ebben nem vagyok nagy szakértő, de az az érzésem, hogy igenis lehetnek olyan gyerekek, fiatalok, akik ha nem kapnak támogatást, akkor az súlyos problémát okozhat. Nem ismerem a statisztikákat, ám azt tudom, hogy a másság feldolgozása, az, hogy kiderül valaki számára, hogy bármilyen tekintetben nem a többséghez tartozik, nagyon nehéz dolog. Gyermekvédők figyelmeztetnek arra, hogy igen súlyos következményei lehetnek annak, ha valaki kénytelen folyamatosan elfojtani, elrejteni saját magát. Beszélnek a lelki következményekről, súlyos depresszióról, pszichoszomatikus következményekről, és súlyos esetben öngyilkosságról. Vagyis bizonyos gyerekeket nagyon komolyan érinthet, ha nem az történik, hogy az elfogadó tanárok – mint én – tovább folytatják ezt a „bűnös” tevékenységet. Arról nem beszélve, hogy van egy másik nagyon fontos dolog is: a gyerekek nagy részét – többnyire családon belül, de azon kívül is – éri szexuális abúzus. Ahhoz, hogy ezt ők ki tudják védeni, bizony szükség van ezekre a foglalkozásokra. Olyanokra, mint például az, hogy az óvodás gyereknek meg kell tanítani, a teste csak az övé, és azt is, hogy ahhoz ki, milyen módon és hogyan nyúlhat, vagy nem nyúlhat hozzá. Ez bizony azokat a határokat feszegeti, amikről most tiltó rendelkezés van, pedig szerintem minden gyerek számára nagyon fontos, hogy tudja, milyen jelzéseket kinek adhat. 

– Egyébként képzeljük el azt az abszurd helyzetet, hogy csak a szülő foglalkozhat a  gyerek szexuális nevelésével, egyébként pedig – mert van ilyen –, az apuka abuzálja a kislányát…

– Ezek extrémnek tűnő helyzetek, miközben a számok azt mutatják, nem is annyira extrém dolgok. A magyar gyerekek nagy százaléka egyszer vagy többször áldozatává válik szexuális jellegű abúzusnak, és azt megtanítani nekik, hogy miként jelezzenek, hogyan ismerjék fel, ha valami nem stimmel, bizony nagyon fontos dolog. Nem biztos, hogy a család képes erre, pontosan a családon belüli elfojtások, elrejtések miatt. Szerintem óvodás kortól kezdve, igenis fontos, hogy a gyerekeknek megtanítsuk, hogyan ismerjék föl a veszélyes helyzeteket, és tudják, ilyen esetben kihez lehet fordulni.

– Amiatt nem tart retorziótól, hogy a pedofil törvénnyel szemben nyíltan vállalja a polgári engedetlenséget?

– Genetikailag oltva vagyok a félelem ellen. Eddig sem tartottam tőle. Nyíltan vállalom, hogy a saját attitűdömön a napi munkámban nem fogok változtatni. Ha engem retorzió ér emiatt, akkor az is alkalmat fog adni arra, hogy sok emberrel lehessen erről beszélni, és nyíltan kommunikáljunk róla. Én nem félek, én vállalom a polgári engedetlenséget. A polgári engedetlenségnek az a lényege, hogy egy magasabb rendű erkölcsi meggyőződés miatt, nem vagyok hajlandó betartani egy törvényt. Pontosan tudom, hogy ennek lehetnek következményei, és én ezeket vállalom. A félelem nem játszik nálam.