A pszichológus szerint bocsánatot kellene kérni a bántalmazott gyerekektől

Egy pszichológus szakértőként csak a történetek árnyoldalát látja, a rendszerszintű hibákra nincs rálátása, szögezte le beszélgetőpartnerünk. 

Beszélgetésünkben először áttekintettük, hogy egy gyerek számára mi a legfontosabb, és mi az, ami az „intézetis” gyerekeknél hiányzik, milyen szerepet játszanak életükben a lakóotthonok.   

Mondandóját azzal kezdte, a személyiségfejlődés legfontosabb alapja a bizalom, a biztonság és az ennek mentén szerveződő kötődés. Alapjaiban a sokáig fennálló bizalom és a biztonság teremti meg azt, hogy valaki a másikkal őszinte, személyes kapcsolatot tudjon ápolni. Hogy ne kerüljön olyan kényszerhelyzetbe, hogy rejtőzködnie kelljen, vagy védekeznie a másiktól érkezett támadásokkal szemben, hogy egyáltalán ezekre fel kelljen készülnie. Azoknál a gyerekeknél, akik nevelőintézetbe, otthonba kerülnek, a vérszerinti családi rendszerben sincs meg lehetőségként a bizalom és a biztonság, a kötődés kialakítása. Így eleve nagyon komoly hiányosságokkal és kötődési zavarokkal kerülnek be az intézménybe. A kérdés pedig az, hogyan és miképp vannak felkészülve az ott dolgozó nevelők, a szakellátásban résztvevők, hogy ezeket a hiányokat, személyiségfejlődési deficiteket megfelelően tudják korrigálni, vagy kompenzálni. 

A korábbi intézményes rendszerek átalakultak otthonokká, így próbálták meg azt a légkört kialakítani, amit egy gyerek a családban nevelkedve – a törődést, a gondoskodást, a figyelmet – mint elsődleges szocializációt megkap. Csak itt is az a kérdés, hogy ezek milyen folytonosságban vannak jelen, illetve az, hogy mennyire szeparáltak ezek az otthonok, milyen fenntarthatósággal működnek. Egy nagy intézményen belül most van 6-8-10 kisebb otthon, a korábbi állami gyermekotthon át lett alakítva lakásotthonná, amiben a korábbi egységes hálótermes, tantermes elhelyezéssel szemben le lettek választva külön önálló működési funkciókkal, nevelőkkel a lakóotthon egységek. Ugyanakkor megmaradtak az intézményi rendszerek, amelyekben kialakulhatnak az eltusolások, bántalmazások. Merthogy ezek az otthonok – mondhatjuk úgy –, totális intézményekként vannak jelen a rendszerben.

Ezzel együtt a pszichológus jónak tartja, hogy legyenek önálló otthonok. Azzal ugyanis, hogy az ott lakóknak kell bevásárolniuk, közösen főznek, takarítanak, az autonóm személyiségi funkciókat is próbálják erősíteni, támogatni. Azért, nehogy intézményi búra alatt nőjön fel a gyerek, legyen számára minta, modell, kifejlődjenek az ilyen irányú készségei. 

A pszichológus szerint húsz éves távlatban az látszik, hogy több lett a gyermekbántalmazás. Azt mondja, amikor ő még általános iskolába járt, teljesen bevett dolog volt a Makarenkói pofon. Most nem egy-két tanárt kellett vizsgálnia, a fizikai fenyítést alkalmazó nevelői módszerei miatt. Vagy nevelőszülőt nevelőszülői alkalmasságra, mert kukoricán térdepeltette a gyereket, és olyan erős, drákói szigort alkalmazott a nevelői repertoárban, ami már nem elfogadott, már nem az érzelmileg meleg, megengedő, vagy korlátozó demokratikus nevelési elveket valló szülői elvekhez sorolható. 

Viszont azt is tudjuk, hogy vannak helyzetek, amikor ezek már nem működnek, vannak helyzetek, amikor már nem csak a szeretet nyelve működik – tette hozzá. Ez nagyon komoly átmenet az 1989-ben elfogadott, a gyermek jogairól szóló New York-i egyezménytől addig, hogy hogyan kell egy gyerekhez nyúlni.  Szerinte azért azt is szem előtt kell tartani, hogy a tanári, a nevelői presztízs nagyon sokat vesztett a társadalmi megítéléséből. Az is kérdés, hogy a nevelői eszközöket milyen szinten korlátozzák. Hiszen hallani arról is, hogy egyes iskolákban támadások érik a tanárokat. Vagyis nem lehet csak az egyik, vagy csak a másik szempontrendszert figyelembe venni.

Beszélgetésünkben arról is szót ejtettünk, az nem kérdés, hogy a társadalom érzékenyebbé vált, de az is igaz, hogy több lett a gyermekbántalmazásos eset. Az ORFK Bűnügyi Főigazgatóságon minden évben kigyűjtik, hogy hány feljelentés történt kiskorú veszélyeztetése miatt, mennyit szüntettek meg és mennyiből készült vádirat a bíróságra. Ugyanez érvényes a kiskorúak, vagy gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményekkel kapcsolatosan is. A számok pedig önmagukért beszélnek. 

A pszichológus szakértő elárulta azt is, az, hogy ki hány ilyen ügyet kap kivizsgálásra, attól is függ, hogy kit preferálnak a bűnügyi intézetek. Három éve belső előírás volt, most már jogszabályban rögzítették, hogy a rendőrségnél nem független igazságügyi szakértőket kell kirendelniük egy-egy ügy kivizsgálására, hanem a Nemzeti Szakértői Kutató Központot (NSZKK). Velük van egy belső megállapodásuk, szerződésük, amelyik nyilván nem a piaci orientáltságot, a szakmai hatékonyságot, és a munka hatékonyságát növeli, azzal éppen ellentétes, de mégis őket kell kirendelni. Csak második körben jöhetnek az igazságügyi orvostanintézetek, és harmadik körben az önálló pszichológus szakértők. 

A pszichológus úgy véli, a társadalom tud a gyermekabúzus magyarországi létéről. Ezért úgy gondolja, az, hogy 150 ezer ember kiment a Hősök terére tüntetni, nem amiatt volt, hogy megrendült volna a történteken. Társadalmi megrendülés akkor lett volna, ha akkor mennek ki az utcára, amikor a bicskei ügy napvilágra került, és amiatt tiltakoztak volna, ami történt. De nem ez motiválta őket. Szerinte a Hősök terére a kegyelmi ügy miatt mentek ki az emberek, hogy megmutassák, számukra elfogadhatatlan politikai alkuk, erkölcsi anomáliák mentén szerveződő döntések vannak, amikkel szemben így fejezték ki a tiltakozásukat. 

A pszichológus abszolút bátor dolognak tartja, hogy hat bántalmazott fiatal kiállt, és arcát adta gyerekkori bántalmazásuk történetéhez. Az ilyen ügyek belső dinamikája ugyanis sajnos az, hogy a szégyen rávetül az áldozatokra is. Ugyanúgy, mint az alkoholista családban felnövő gyerekre is rávetül, akik a züllött, alkoholista életmódot folytató szülők romlottságának a szégyenét viselik. Emiatt lesznek terheltek a későbbiekben, emiatt fognak bezárkózni, és nem fogják tudni ezt kellőképpen kezelni. Ezért például nagyon könnyen lesznek áldozatok egy bántalmazó családban. Azokban a helyzetekben, amikor a gyerekeket ilyen típusú bántalmazások érik, az elkövető erkölcsi, morális vétségének a súlyát terheli a gyerekekre, és nekik azzal kell szembenézniük és így felnőniük. Ha ezzel szemben képesek kiállni, az már a gyógyulásnak egy nagyon komoly útját jelenti.  

Ezeknek a már felnőtt embereknek, a hat bátor embernek, de a többieknek is azért lenne fontos, hogy a hatalom bocsánatot kérjen tőlük, mert az áldozatokban benne van a bűntudat azért, hogy ez megtörtént velük és hogy ezek a cselekmények nyilvánosságra kerültek.  Ennek a bűntudatnak ez részben feloldása lenne. Mivel a pedofíl a másik személyt tárgynak tekinti, és valójában az is, az ő vágya szükségletének a tárgya, azáltal, hogy bocsánatot kérnek tőlük, visszakapják az emberi mivoltukat és a személyes presztízsüket. Ha pedig nincs bocsánatkérés, az azt jelenti, hogy semmibe veszik a másikat, nem vesznek tudomást róla. Pedig a bocsánatkérés az alap etikus magatartáshoz tartozik. De sokszor azért nem tesszük meg, mert az a felelősség elismerését is jelentené. Ha valaki nem kér bocsánatot, azzal azt kommunikálja, hogy „nekem ehhez nincs semmi közöm”. Természetesen bocsánatot elsősorban az elkövetőknek kellene kérnie tőlük.

Az, hogy a bántalmazottakban meddig hagynak nyomot a velük történtek, hogy kiheverhető-e egyáltalán a bántalmazás, az attól is függ, milyen típusú volt maga a bántalmazás, és hogy a gyerek milyen hatékonyan tudott szembeszállni ezzel a cselekménnyel. Ha egy áldozat az ilyen cselekménnyel szemben nem tud mit tenni, és benne reked a tanult tehetetlenség állapotában, akkor ez a személyiségében nagyon durva, vissza nem fordítható állapotot eredményez. Az is fontos, hogy hány éves korban, milyen körülmények között történik az abúzus. Ha egy kisgyerek „játékosan” lesz beszervezve egy ilyen cselekménybe, mivel neki nincs még semmilyen erkölcsi, morális értékrendje, helyesnek tartja, ami zajlik. Ha ez beépül és szervül a személyiségében, az akár már 5-6, vagy 8-10 éves korára olyan károsodásokat okoz benne, amik vissza nem fordíthatóak. Akár a nemi irányultságát, identitását is súlyosan megváltoztathatja. Itt jönnek azok a félreértelmezések, amikor összemossák a pedofíliát a homoszexualitással. Igenis a nemi irányultság, az identitás megváltozását fogja eredményezni az, ha a gyerekeknek tartósan át kell élniük szexuális erőszakot. Ezt kell valamilyen formában különösen jól kezelni, és értelmezni. Merthogy ezt a gyerekek nem képesek másképp feldolgozni, csak úgy, hogy azzá válnak, amit velük szemben elkövettek, és így azonosulnak az agresszorral. Ez később is nagyon komoly kriminalizálódást, devianciát eredményezhet bennük abban, hogyan viszonyulnak a társaikhoz, kortársaikhoz. 

A pszichológus példaként beszélt arról az esetről, amikor idősebb, 16-17 éves lányok 10-11 éves gyerekeket arra kényszerítettek, hogy prostituálódjanak, akik aztán később, 15-16 évesként a kisebb, 11-12 éveseket ugyanerre vették rá. A szexuális erőszak az intézményekben a fiúk között ugyanilyen formában zajlik, ha velük megcsinálják, ők is azt fogják később másokkal csinálni. 

Elmondta azt is, hogy ha valakit ma gyermekkorúak sérelmére elkövetett szexuális cselekménnyel ítélnek el, akkor annak kötelező a börtönbüntetése alatt több hónapos, legalább fél éves időtartamban pszichológiai kezelésen részt venni. 

A pedofílok régen a börtönhierarchia legalját képezték, nagyon kegyetlen elbánásban volt részük. Most már a börtönkörülmények között is külön elbánásban van részük, hogy ne kelljen méltatlan és embertelen bánásmódot elszenvedniük a többi rabtól. Az, hogy a féléves pszichológiai kezelés tud-e valakin segíteni, személyiségfüggő. A személyiségnek vannak ép és patológiás részei. Az, hogy a pszichológiai kezelés segít-e, mindig attól függ, hogy ez a két dolog milyen arányban van jelen a teljes személyiség működésében. Ha az ép rész uralja a személyiségüket, akkor van lehetőség arra, hogy ezek az emberek tudják kontrollálni a késztetéseiket, és ne éljék ki azokat, vagy átdolgozzák valamilyen más szublimációba, működésbe. Ha azonban a személyiséget a beteg rész uralja, akkor az ép rész már nem tud felülkerekedni. Ők azok az emberek, akik az utcán önkielégítést végeznek, mutogatják magukat. Akkor már nem az ép személyisége működik, hisz olyan nyilvánvaló a lebukás veszélye.

A pszichológus szerint a gyermekabúzus ügyekben először is a jelzőrendszer hatékonyságát gátló tényezőket kellene kirostálni. Hiszen jelzések voltak már a bicskei ügyben is, az ombudsman már 2012-ben megtette a jelzést, és 2015-ben is volt nyomozás, jelzés. A kérdés az, hogy milyen háttérkörülmények vannak, amik esetleg a jelzőrendszert megkerülték, és nem engedték a rendszert hatékonyan működni.