A sztrájkkultúra Magyarországon még gyerekcipőben jár

Sokak szerint amit Önök csinálnak az sokkal több, mint egy hétköznapi sztrájk – utat mutatnak a piaci szféra munkavállalóinak és persze más szakszervezeteknek. Gondoltak erre, amikor harcba indultak?

Álszerénység nélkül mondhatom: mi már tudtuk, hogy kinőttük magunkat, hiszen országos szinten a kilencezres taglétszámmal mi vagyunk ma már a legnagyobb üzemi szakszervezet. Nem vagyunk tagja semmiféle szövetségnek, konföderációnak, s organikusan fejlődtünk idáig. Már a sztrájk előtt is sokan ismertek minket, jöttek is hozzánk tapasztalatcserére más szakszervezetek is. Mindezek alapján persze sejtettük, hogy lesz támogatásunk, de álmainkban tudtuk volna csak elképzelni azt a támogatást, amit ezekben a napokban megélünk. Mind a tagságunk, mind pedig a külvilág részéről. El tudja képzelni, hogy milyen érzés az, amikor azt látjuk, hogy a tájékoztató gyűlésünkre mekkora teret tölt be a tömeg, amely mögénk állt már a múlt pénteki kétórás figyelmeztető sztrájk alatt? Az ember csak úgy libabőrözik, amikor ezt tapasztalja. De mondhatom  az egyhetesnek bejelentett sztrájkot is példaként: az első nap a reggeli gyűlésünkön kint volt háromezer ezer ember, a délutánin pedig még több.

Említette, hogy a külső támogatás ereje is meglepetésként érte Önöket. Az  miben nyilvánul meg?

Például abban, hogy már eddig is (megj. csütörtökön este készült az interjú) 25-30 szolidaritási nyilatkozattal támogattak meg minket Magyarországról és külföldről. Csak néhány példa: kaptunk ilyen támogatást az iparági (társ)szakszervezetektől, vagy Magyarországon az elsők között biztosítottak szolidaritásukról a Mercedes kecskeméti, vagy a Bosch hatvani és miskolci dolgozói. Emellett a figyelem megnyilvánul a jelentős médiaérdeklődésben is, hogy mást ne mondjak, foglalkozott a sztrájkunkkal például a The New York Times vagy a The Washington Post is. A magyar sajtó érdeklődése pedig egyre nő: próbáltunk felkészülni a médiakapcsolat-tartásra, de igazából most mélyvízbe kerültünk: az első nap egy-két telefont kaptunk, most már azonban van, hogy akár két órán keresztül csak a telefonjainkat kapkodjuk, hogy minden megkeresésre válaszolni tudjunk.

Érkeztek hírek arról is, hogy vannak olyan szakszervezetek, amelyek már anyagi segítséget is ajánlottak Önöknek.

Az már korábban ismertté vált, hogy érkezett egy ötmilliós felajánlás a sztrájkalapunkhoz az Életre tervezett Munkavállalók Országos Szakszervezete részéről, azóta egy újabb egymillió forintos felajánlást kaptunk egy másiktól. De nem csak szakszervezetek sietnek a segítségünkre, magánemberektől is kaptunk támogató felajánlásokat. Likviditási problémáink ugyan nincsenek, még az egyhetes sztrájk sem jelent majd számunkra érvágást, élni pedig ezekkel a lehetőségekkel csak akkor élünk, ha odáig fajulna a helyzet, hogy nagyon elhúzódna a sztrájk.

Éreznek-e valamifajt a társadalmi hatást? Ahogy fent fogalmaztam, sokak szerint egyfajta utat mutatnak a többi szakszervezetnek és így a társadalom egészének Miben mutatnak Ön szerint utat?

Egy szakszervezet akkor működik jól, ha tartja magát az eszmékhez, alulról szerveződik. Amikor vita van a munkáltatóval, nem mindegy, hogy a munkavállalók érdekeit egy felülről kinevezett csapat védi, vagy a tagság által demokratikusan megválasztott vezetők.  Az AHFSZ kilenctagú vezetése ugyanis nem a saját véleménye alapján alakítja ki a felmerülő vitákban elfoglalt álláspontját, hanem az embereke akaratát közvetíti, azt képviseli. Mintegy szócsőként működünk ugyanis. Ez persze iszonyatosan nagy társadalmi felelősséget ró egy szakszervezetre. A szakszervezeteknek – és ez is az Ön kérdésére adott válasz része – foglalkozniuk kell a tagok szociális problémáival is: nagyon sok rászoruló ember keres meg minket. Egy példa erre: volt olyan, hogy egy óra alatt 4-5 ember ügyét kellett meghallgatnom és nekik megpróbálni segíteni, s nagyon nehéz feldolgozni, ha a segítség nem megy – pedig vannak esetek, amikor nem megy.

Önök hol járták ki a szakszervezeti iskolát? Magyarországon nem sok példát lehet hozni arra, hogy egy független szakszervezet ilyen erős legyen, mint az Önöké, a 69 százalékos lefedettséggel, a likviditási lehetőségeikkel, a sztrájkalap nagyságával ,stb.

Organikusan nőttünk ekkorára és alakultunk olyanná, amilyenek ma vagyunk. Az Audi Hungária 1993-ban indult, mi 1996-ban indultunk, rögtön 300 fős tagsági létszámmal. Ahogy a cégnél dolgozók száma nőtt, úgy erősödött a szakszervezeti szervezettség is. Az utóbbi 4-5 év bizonyult vízválasztónak, akkor megdupláztuk a létszámot. Az is segített, hogy olyan attitűdű emberek kerültek az itteni bizalmi, illetve szakszervezeti vezetői pozíciókba, akik belülről hozták a szükséges adottságokat. Sokak számára a szakszervezetből csak olyan dolgok maradtak meg, mit a május 1-i felvonulás , a szoc.üdülők. Nálunk ennél sokkal többet kínálunk. A szakszervezet „megtanulásához” sok segítséget kapunk az IG Metaltól is, de folyamatosan képezzük is magunkat és a tagságot is, a közel 190 fős bizalmi testület egymásra épülő képzést kap, a tagságot is ellátjuk a szükséges információkkal,  legutóbb például egy animációs videót készítettünk a számukra. Abban pedig, hogy ennyire sikerült megerősödnünk az is szerepet játszott, hogy nálunk komoly kollektív szerződés van, s az írja elő az úgynevezett beállítási programot, azt, hogy amikor új munkavállaló érkezik a céghez, akkor egy háromnapos képzésen vesz részt, s a végén mi is kapunk fél órát arra, hogy bemutassuk a szakszervezetet, azt, hogy mit kínálunk. Emellett nálunk kiválóan működik a bizalmi rendszer: a szakszervezeti bizalmi nagyon felkészültek, a dolgozók a problémáikkal hozzájuk fordulnak. Fontos az is, hogy a tagok látják, folyamatosan köztük vagyunk, velük együtt élünk.

Az ATV-ben hangzott el csütörtökön, hogy hívták a vezetés bármely tagját a stúdióba, de önök közölték, hogy amíg a sztrájk folyik, addig senki nem hagyja ott a dolgozókat...

Valóban, végül telefonos interjúban állapodtunk meg. De hát ez természetes, a hétköznapokban is folyamatosan igénylik a jelenlétünket, hát még ilyen helyzetben.

Miben látja az önök vonzerejét?

A fentiekben is és abban, hogy szogáltatunk. Magyarországon sajnos a szakszervezeti kultúra egy sajátságos irányba ment el: vannak a konföderációk, amelyek megkapják a tagszervezetektől az utóbbiak tagsága által fizetett tagdíj felét – miközben helyben csak a másik fele marad. A tagdíj egyébként az alapbér egy százaléka. Ezzel szemben nálunk az első pillanattól az alapbér fél százaléka a tagdíj, ami teljes egészben nálunk marad. És nagyon nagy erőket fektetünk abba, hogy ebből minél többet visszaadjunk a tagoknak,  szociális segélyek formájában, alanyi jogon járó juttatások – gyerek születésekor, házasságkötéskor, stb. – formájában. Kínálunk jogi képviseletet, kedvezményeket a régióban, szervezünk majálist ,családi napokat, s más közös rendezvényeket.

És hol tanulták a sztrájkkultúrát?

Ahogy említettem, mi magunk, az elnökség is folyamatosan képezi magát, s az élet is képez minket. Mondok egy példát: szerda délután tartottuk az első sajtótájékoztatónkat – előtte egy képzésen tanultuk meg, hogyan is kell egy ilyet csinálni, merthogy korábban ahhoz sem konyítottunk, most már megvolt a főpróbánk is. A sztrájkkultúra Magyarországon még gyerekcipőben jár, nálunk is. Két éve tartottuk az elsőt, az két órás volt, s a múlt pénteken nagyon izgultunk, hogy a kétórás figyelmeztető sztrájk  hogyan sül majd el. A 168 órás sztrájkra már nagyon rákészültünk, s örülünk, hogy nagyon flottul megy.

Mennyire kezelik Önöket partnerként a munkaadók: Azt tudjuk, hogy Németországban erősek a szakszervezetek és ez a velük való bánásmódban is lecsapódik. S az Audi Hungária végül mégiscsak egy német érdekeltségű cég.

Egy álom, hogy egyszer elérjük Magyarországon a németországi gyakorlatot. Szeretném azt megélni, hogy ha bármi komolyabb változást akarnak végig vinni a cégnél – például a munkaszervezés területén –, akkor elsőként konzultáljanak a szakszervezettel. Sajnos a magyar vezetők nehezen látják be, hogy a szakszervezetek nem mumusok, hanem partnerek, velünk közösen kellene dönteni a munkavállalókat érintő kérdésekben. A legjobb példa erre a mostani sztrájk – nem lett volna rá szükség, ha leültek volna tárgyalni velünk, amit mi szeptember óta kértünk.

És a németek?

A német kultúra része, hogy  kinti vezetés nagyon sokáig kivár, lehetőséget biztosítva a kerítésen belüli tárgyalásoknak. Ez igaz a mostani esetre is. A legnagyobb kérdés az, hogy mikor ismerik fel, hogy ez így nem fog menni. Mi sajnos a magyar menedzsment részéről nem érezzük a partneri kapcsolatot, miközben azt ki kell hangsúlyozni, hogy ők is kellettek ahhoz, hogy olyan erős kollektív szerződésünk legyen, amilyen van. 42 műszakrendet tartunk kézben, 13200-a dolgoznak, s a kollektív szerződésünknek köszönhetően ki tudjuk például jelenteni, hogy a túlóratörvény módosítása minket nem fenyeget.

Miért sikerül Önöknek és miért nem sikerült másoknak? Ez vonatkozik az erős szakszervezetük kiépítésére éppen úgy, mint  az erőteljes fellépésükre, a tiszta követeléseikre, a  kiszámíthatóságra, stb.

Visszafordítva a logikát: nálunk azért működik jobban, mert mi a tagokkal foglalkozunk. Valljuk, hogy egy igazi szakszervezetnek a tagokkal kell foglalkoznia, anélkül nem lehet megerősödni. Meg kell őket hallgatni, le kell hozzájuk menni a terepre, plusz információkkal kell őket bombázni, akár naponta is. Erre van igényük a munkavállalóknak, a tagoknak. Sok szakszervezetnél azt látom, hogy sokkal lazább a kapcsolat a tagok és a vezetők között, mint nálunk. Kérdem én, akkor azok a vezetők valójában mivel foglalkoznak? a mi feladatunk az, hogy segítsük a tagokat, mankót adjunk a kezükbe. Egy kollégám fogalmazott úgy, hogy  ugyan nem mindig hálás ez a munka, nem kapsz vissza annyit, mint amennyit beleteszel, de az a pár momentum, ami megadatik, az olyan töltetet ad az embernek, ami viszi tovább.

Mire számítanak? Ki kell a hetet sztrájkolniuk? Esetleg még többet  is?

Nem riadunk meg az egy héttől, de akár attól sem, ha tovább is folytatni kell a munkabeszűntetést. Mi nem fogunk meghátrálni. Az eltelt időben láttuk, hogy milyen töltet van mögöttünk. Ha a józan ész diktál, a munkáltatónak nem szabad húznia a tárgyalást, a megoldást, elég ha csak a számokat nézzük: a követeléseink teljesítésével az Audi Hungária telephely 3-3,5 napi árbevételét „veszítené el” a cég. Büszkeséggel tölt el minket, hogy a gyár olyan, hogy az egyik kapun bejön az alutekercs, a másikon kimegy a kész autó.  A mi motorgyárunk a legnagyobb a világon, s nincs olyan autótípus a konszernen belül, amelyhez nem gyártanánk itt motort.  a két gyárnál . Már most  tudunk olyan külföldi gyáregységről, amely már pénteken nem tud dolgozni, mert mi nem szállítunk motort. Nem elég indok ez és az, hogy a szakszervezeti tagok ezrei deklarálják a céljaikat ahhoz, hogy leüljenek velünk tárgyalni? Mert mi tárgyalni akarunk, a mi célunk a megállapodás.

A többi között 18 százalékos, de minimum 75 ezer forintos béremelést, havi minimum egy szabad hétvégét, a béren kívüli juttatások keretösszegének megemelését, a gyerekszabadságok időpontjának munkavállaló általi meghatározását