A történelem (is) cáfolja Schmidt Máriát

Schmidt Mária Boris Johnson brit miniszterelnöknek címzett nyílt levele nem méltó egy magyar történészhez, pláne egy Széchenyi-díjas tudományos intézeti és múzeumi vezetőhöz, de egy felelősen gondolkodó magyar állampolgárhoz sem. A futballmeccseken történtekről írott, egyoldalú és gusztustalan mondataival nem kívánunk foglalkozni, de a brit és a magyar történelemre vonatkozó hamis és félrevezető állításai választ, cáfolatot igényelnek.

„A britek évszázadokon keresztül gyarmatosították a világ különböző részeit”, írja Schmidt. Nagy-Britannia valóban egykor egy világbirodalmat hozott létre és működtetett. A 17. században kezdődő gyarmatosítás, Ázsia és Afrika nagy részének földrajzi feltárása, majd brit, francia, holland, olasz, belga és portugál irányítás alá helyezése, tele volt bűnökkel, piszkos eseményekkel, embertelenséggel és rablással, de sok pozitív hozadéka is volt. „A fehér ember terhe” nem volt egyenlő a Marx és Lenin által leírt és joggal elítélt kizsákmányolással. Felszámolta a kannibalizmust, a rabszolga-kereskedelmet, az éhínségeket és járványokat, a helyi törzsi háborúkat. Utakat és vasutakat épített, bányákat nyitott, fogyasztásra és exportra alkalmas terményeket és termékeket állított elő. A gyarmatosító hatóságok sokfelé még valamiféle paternalisztikus politikai szerepet is adtak a bennszülött lakosságnak, elsősorban annak hagyományos vezetőinek. De a gyarmatok növekvő számú tanult rétege és a reájuk hallgató tömegek elégedetlensége, a gyarmatosítás vallási vagy baloldali alapú elutasítása, majd a hidegháborúban a szovjet blokk propagandája a 20. század végére felszámolta a gyarmati rendszert – az esetek többségében önkéntes alapon, erőszakmentesen. Az eredmény enyhén szólva vegyes lett, de sem ezért, sem a régi korok maitól gyökeresen eltérő mentalitásáért nem szabad a ma élő generációkat vonni felelősségre. Aki csak kicsit is ismeri az Egyesült Királyságot, az nem vádolhatja mai társadalmát és vezetőit „gyarmatosító attitűd”-del, még kevésbé állíthatja, hogy „egy kasztrendszeren alapuló elaggott világot működtetnek.”

Schmidt Mária szerint a magyarok a britektől soha semmi jót nem kaptak. Nemcsak a magyarok, az egész világ a britektől fantasztikus irodalmat, nagy művészeket, és a politikai szabadság filozófiáját, a többpárti parlamenti demokrácia intézményeit, ezek hatásos példáját kapták. A magyar politikusok nemzedékei, Széchenyitől Tisza Istvánon át Bethlen Istvánig és Antall Józsefig a brit politikai eszmék, modellek és viselkedés példáit igyekeztek hazánkban meghonosítani. Modern történelmünkben angol, skót, ír és wales-i részről sok szimpátiát tapasztaltunk 1848/49-ben, Kossuth és társai az emigrációban, a századfordulón, a trianoni béke igazságtalanságai ellen 1919 és 1939 között a Parlament mindkét házában, 1956-ban és a rendszerváltozáskor. Rangos politikusok támogatásáról (és mások részben jogos, részben túlzó, sokszor pedig alaptalan bírálatáról) részletesen szól „Az elveszett presztízs” című könyvem (harmadik, bővített kiadása 2020, Fekete Sas Kiadó), és sok említés van Péter László, Frank Tibor, Lojkó Miklós, Bán András és Beretzky Ágnes mellett John Lukács írásaiban (az utóbbi kiemelten szólt Churchill erős rokonszenvéről), az '56-os forradalom alatt, utána és az évfordulókon számos más rangos vezetőnél. Margaret Thatcher rokonszenvét személyesen is tanúsíthatom, de magyarul is olvasható emlékiratai ugyancsak bizonyítják, ahol Antallt különösen meleg szavakkal dicséri. NATO- és EU-tagságunkat a brit kormány kezdettől támogatta, és az Orbán-kormányok is kaptak szép szavakat a szigetországból – persze sok kritikát is a sajtótól.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása mellé a franciáknál csak később álltak az angolok, és jelentős szellemi és politikai erők ellenezték ezt, egy demokratikus föderációt javasolva. 1918. elején különbékét és területe megmaradását kínálta Lloyd Geoge miniszterelnök a Monarchiának, amennyiben képes és mer szakítani Németországgal – de ezt az uralkodó nem vállalta. A békekonferencián a közép-európai határokban a francia javaslatok érvényesültek, a számunkra kedvezőbb brit és amerikai tervekkel és álláspontokkal szemben, de a gyarmati kérdésben kapott francia támogatást a britek a közép-európai határkérdésben viszonozták. Ezzel együtt 1920 márciusában a brit (és az olasz) miniszterelnök Magyarország javára javasolta módosítani a határokat, de szövetségesei és saját külügyminisztere ezt elvetették.

A Széchenyi-díjas történész tudományosan és politikailag is legkárosabban hamis állítása, hogy Churchillék „1944 őszén egy sajtpapíron osztották fel Sztálinnal térségünket, és toltak át minket Ázsiába!” Itt nyilván a Sztálin és Churchill közötti, úgynevezett százalékos felosztásra céloz. Mivel ez, és még inkább az 1945 februári jaltai konferencián történt „elárulás” toposza széles körben elterjedt, pontosabb ismeretét, nemcsak Schmidt Mária számára javasolom.

Olaszországnak a háborúból történő 1943 nyári kilépését jobban kihasználva és Szlovénián vagy a Tito által ellenőrzött Balkánon keresztül nyitva, új frontot ugyan jó eséllyel meg lehetett volna előzni Közép-Európa kommunistává tételét, de az Egyesült Államok, személy szerint Roosevelt elnök, a mielőbbi győzelmet a franciaországi partraszállástól várta. Románia 1944. augusztusi kiugrása után a Székelyföldön már ott voltak a szovjet csapatok, szeptemberben pedig az Alföldön nyomultak előre. Kifejezetten a szovjet befolyás korlátozása érdekében született meg 1944 októberében – valóban egy papírlapra írva – Churchill és Sztálin között a százalékos egyezmény, amely szerint Magyarországon 50-50 százalék lenne a brit és a szovjet érdekeltség, Romániában 90, Bulgáriában 75 százalék orosz, Görögországban 90 százalék brit. Molotov és Eden másnapi tárgyalásán az arányt Magyarország esetében a Szovjetunió 80 százalékos befolyására módosították. Leegyszerűsítő nézet, hogy Moszkvában Churchill „eladta”’, másként fogalmazva „elárulta” Európa keleti felét. A szövetséges Lengyelországot és Csehszlovákiát természetesen nem is érintette az egyeztetés. A brit külügyminisztérium közép-európai osztályának vezetője, Frank Roberts – évtizedekkel később – joggal írta: „Churchillnek nem az volt a célja, hogy népeket adjon át Sztálinnak, hanem éppen az, hogy mentse, ami még menthető! Nem a mi országainkról volt szó, Sztálin kezében volt minden, az ő csapatai foglalták már el vagy készültek elfoglalni ezeket az országokat."