A túléléshez egyre többször lesz szükségünk példaként a filmek hőseire

A filmet, mint művészeti ágat nem mondhatjuk túlságosan idősnek. Tulajdonképpen mióta van velünk, és mikor vált igazán részévé az életünknek?

A film meglehetősen fiatal művészet – a filmtörténet kanonizált dátuma szerint 126 éves. 1895-re teszik a film születését, amikor a Lumière fivérek megrendezték az első kinematográfos vetítést (a kinematográf egy korai változata a vetítőgépnek). Az első vetítésre december 28-án került sor. De mint a művészet és társadalmi élet annyi jelenségével, ezzel is úgy vagyunk, hogy nagyon nehéz egy kezdőpontot kijelölni. A filmtörténetben kanonizált 1895-ös dátumnál régebbre is visszamehetünk, amennyiben a technológia fejlődését tekintjük a filmművészet alapfeltételének. 1892-ben Léon Bouly már megpróbálkozott egy vetítőgép szabadalmaztatásával. De az emberiségnek régi vágya volt, hogy az emberi fantáziában élő képeket kivetítse, mások számára nyilvánossá tegye. Ez majdnem olyan régi vágy, mint a repülés vagy a tenger alatti utazás. A 17. századi laterna magica egy korai vetítőgép volt, amely persze távoli őse a kinematográfnak, de mégiscsak őse. A technika fejlődése feltétele volt a film, mint művészet kialakulásának.

Milyen fázisokon át fejlődött a mozi?

A mozi egy egalitárius művészeti ág volt, és ma is az, hiszen az első felvételek mindenki által közérthető témákról szóltak, megértésükhöz nem kellett beleszületni egy bizonyos kultúrába, és tulajdonképpen ma is azt mondhatjuk, hogy egy történetet bárki képes megérteni a világ bármely táján, bármely moziteremben vagy bármely háztartás televíziója előtt. Azt, hogy a locsolócső elszabadul, vagy, hogy munkások kitódulnak a gyár kapuján, vagy a vonat megérkezik az állomásra, mindenki megértette. A következő lépés az volt, hogy az emberek igényelték a mesét, a történetet. Már nem elégedtek meg a látvánnyal, hanem azt várták, hogy legyen valamilyen cselekmény. Így született meg a játékfilm. Először a lefényképezett színház, mint koncepció jelent meg, vagyis egy az egyben a színházi előadások mintájára rendezték meg a történeteket. A következő fázisban a valószerűség, a hitelesség igénye is megjelent: nem volt elég csak kitalálni a történeteket, azokat hitelesen, adott korba és társadalmi közegbe kellett helyezni. S ez volt a pont, ahonnan a film valóban elindult hódító útjára! A film mai napig ugyanazon témákról szól, amelyekről a színház is: szerelem és ármány, emberi dilemmák és konfliktusok. Lehet sci-fi vagy western, romantikus komédia vagy krimi, minden film ezekről szól. Az adott zsánerek persze meghatározzák azt, milyen filmnyelvi eszközökkel lehet elmesélni a mélyen emberi történetet.

Lenin még azt mondta: „A művészetek közül számunkra legfontosabb a film.” Ha a művészeti ágak között rangsort állítanánk – állíthatunk-e egyáltalán – a film fölkerülne-e a dobogóra?

Ez pont olyan, mint amikor manapság összeírják a világ legcsodálatosabb épületeit, mint az ókori világ hét csodája kiegészítéseit. Minden ilyen rangsor nagyon erőltetett, és picit méltánytalan. Mert nyilvánvaló, hogy egy ókori épületben az a csodás, hogyan tudták abban a korban úgy megépíteni, hogy időtálló legyen máig, míg az Eiffel-toronyban meg az, hogy az ipari forradalom vívmányait hogyan használták fel esztétikai és építészeti célra. Szóval ezek a listák nagyon erőszakoltak. A művészetekkel hasonló a helyzet. A filmet eleinte nem becsülték, amolyan olcsó népszórakoztatásnak tekintették. Az avantgárd volt az első olyan kulturális mozgalom, amely helyén kezelte a filmet, és a varietével együtt a klasszikus művészeti ágakkal egyenrangúként kezelte – ami lázadás volt a korábbi kultúraeszménnyel szemben. A demokráciák és a diktatúrák egyaránt használták a filmet politikai legitimációs célra. Mára a film vitathatatlanul elfoglalta helyét az előkelő művészetek sorában. Film nélkül nem lenne George Méliés és Robert Wiene, Ejzenstein és Kuroszava, Buñuel és Ingmar Bergman, Vittorio De Sica és Pier Paolo Pasolini, Francis Ford Coppola és Steven Spielberg, de Fejős Pál, Székely István, Szőts István, Fábri Zoltán, Bacsó Péter, Huszárik Zoltán, Horváth Ádám sem, és még sorolhatnánk vég nélkül azokat a neveket, amelyek a film révén örökre beíródtak az emberi kultúra történetébe.

Voltak-e a filmművészetnek olyan alkotásai, amelyek meghatározták ennek a műfajnak a jövőjét?

Természetesen. Minden korszakban találhatunk olyan filmes alkotásokat, amelyek pozitív irányban befolyásolták a film fejlődését.

Melyik volt az három külföldi és melyik az a három magyar film, amelyeket ezek közé sorolna?

Nehéz objektív kategóriák mentén meghatározni a három legfontosabb olyan filmet, amely meghatározta a műfaj fejlődését. Csak szubjektivitással lehet meghatározni a három filmet. Szubjektív listám a következő. A külföldi filmek közül kiemelném az Elfújta a szél-t, a Ben Hur-t és a Philadelphiát.

Az Elfújta a szél (1939) Margaret Mitchell regényéből készült, és Scarlett O’Hara földbirtokos kisasszony életét és szerelmeit mutatja be az amerikai polgárháború idején. Scarlett reménytelen szerelme Ashley Wilkes iránt, és se vele, se nélküle viszonya az úri társaságból kivetett „kedves rosszfiúval”, Rhett Butlerrel a polgárháború nagy drámája előtt játszódik. Ahogyan a cím utal rá, a „szél”, a háború elfújja a „régi Délt”. Az alkotás azért tekinthető úttörőnek, mert abba a történelmi mesébe sorolható, amelyet nevezhetünk „a történelem vágybeteljesítő elmesélésének”. A film hozzájárult az amerikai Dél lakosai önképének kialakulásához, sőt, ezt a szentimentális-nosztalgikus Dél-képet (amely, miként Mark Twain vagy William Faulkner regényeiből tudjuk, nem volt általános) széles körben közvetítette, olyannyira, hogy az északi és európai közvélemény kénytelen volt figyelembe venni, amikor gondolkozott az amerikai déli identitásról. Az Elfújta a szél jelzi, hogy a történetmesélés képes formálni a gondolkodásunkat a múltról. Nem mellesleg egy erős akaratú nő áll a középpontban, akinek ugyan nem minden cselekedete rokonszenves, de mer szembeszállni a konvenciókkal.

A Ben Hur elsősorban monumentalitásával hívja fel a figyelmet. A történet maga egy szandálos Monte Cristo-mese. A Jézus korabeli Judeában egy római tiszt, Messala elárulja egykori barátját, Júda Ben Hur-t. A zsidó férfi gályára kerül, majd szabadulva, és római polgárrá válva, hazatér, és legyőzi Messalát egy gyilkos kocsiversenyen. Közben csodás módon anyja és húga meggyógyulnak a leprabetegségből, Jézusnak köszönhetően. A történet a már sokszor elmesélt bosszú- és visszatérés-történet, de egyúttal annál több is. A Ben Hur tipikus példája a jó történelmi filmnek. Nem egy valós személyiség áll az előtérben, hanem egy fiktív alak, aki különböző kereszthatások között keresi a boldogság és boldogulás útját, közben megjárja a poklot, és szembesül a kor és társadalom dilemmáival. Például azzal, hogy a birodalmiság képes-e egyesíteni a nemzeteket, vagy az egységet máshol kell keresni, például a vándortanító Jézus szeretettanában. Arra hamar rájöttek a filmrendezők, hogy egy Jézusról szóló filmben hálás, ha valamely mellékszereplő szemszögéből mutatják be az eseményeket. Jó választás volt, hogy egy első századbeli kitalált férfi sorsán keresztül meséltek a római (birodalmi és zsidó) lokális-népi identitás összecsapásáról. Így nem estek bele abba, hogy a valós szereplők megkössék az alkotók kezét.

A harmadik film, amelyet kiemelnék, a Philadelphia (1993). Andrew Beckett ügyvéd a tipikus amerikai kisember, aki szembekerül a hatalommal. Ezt a hatalommal szembeszálló kisember-karaktert sok filmben láthattuk, ám Beckett ráadásul meleg, akit munkaadói eltávolítanak, mikor kiderül, hogy HIV-fertőzött. A férfi egy kollégájához, Joe Millerhez fordul segítségért. Miller afroamerikai, azaz maga is egy olyan csoport tagja, amely hosszú ideig kirekesztett volt a társadalomban. Még egy csavar: Miller nem kedveli a melegeket. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy Beckett-tel szemben többé-kevésbé azok a kirekesztő attitűdök érvényesülnek, amelyek a feketéket sújtották, mellé áll. A tárgyalótermi dráma végén az esküdtszék Beckettnek ad igazat. Beckett meghal, de becsületét tisztára mossák. Ez a film örök érvényű példázat a hátrányos helyzetű emberek melletti kiállásról. Nem is annyira Beckett, mint Miller az érdekes: ő kis mértékben ugyan, de átmegy egy jellemfejlődésen. Képessé válik arra, hogy átérezze a szenvedők ügyét. A film a maga idejében hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom elfogadja a HIV-fertőzött embereket, elfogadja őket egyszerű átlagemberekként, és ne az előéletük vagy magánéletük felől ítélje meg őket.

A magyar filmek közül?

A magyar filmek közül a Hyppolit, a lakáj (1931) az első, amelyet kiemelnék. Egy komornyik érkezik a Kabos Gyula által játszott Schneider úrhoz, a szállítási vállalkozóhoz, akit az úrhatnám Schneiderné igyekszik úri modorra szoktatni. Sok humoros jelenet után Schneider lánya hozzámegy szíve választottjához, és Hyppolit meg Schneider úr is összebékül.

A másik meghatározó film szerintem a Körhinta (1956). Két parasztfiatal szerelme adja a film témáját, egyébként mondjuk meg, hogy Sarkadi Imre Kútban című novellája alapján. A filmben a tsz-ből való kilépés politikailag szájbarágós mondanivalója háttérbe szorult a Törőcsik Mari és Soós Imre által játszott fiatalok kitartó szerelme mellett.

Végül Bacsó Péter A tanú című filmszatírája (1969) érdemel említést, amelynek története szintén közismert: Pelikán József gátőr, régi kommunista harcos belekeveredik az ÁVH által szervezett koncepciós per előkészítésébe barátja, Dániel Zoltán ellen. Tanúnak szervezik be, ehhez persze le kell győzni ellenállását, és be kell tanítani. Pelikán naiv rácsodálkozással tekint a sötét „ötvenes évekre”.

Mit gondol, ezek miért határozták meg ezt a művészeti ágat?

Mind a hat alkotás elmesél egy konkrét történetet. Emberi történeteket. A sorsüldözött szerelmesek, az igazságtalanul megvádolt ember, a hatalom őrlőkövei közé került kisember mind olyan ősi archetípusok, amelyek évezredek óta kísérnek bennünket. Ben Hur-ban nem nehéz fölismerni Monte Cristót, Schneider úrban Moliére úrhatnám polgárát, Jourdain urat, a két parasztszerelmesben Rómeó és Júliát – és ezek az irodalmi alkotások még mélyebbre mutatnak, évezredek sötét kútjába. Tehát a nézők számára ezek nagyon ismerős jellemek és helyzetek voltak. És ezen emberi történetek körül ott hullámzik a tágabb közösségek története. A hat film kiválóan oldja meg a feladatot, hogy az emberi és tágabb közösség konfliktusait párhuzamosan mutassa be.

Miben rejlett a sikerük az ember-, vagy a lélekábrázolásban, vagy éppen a technikai újdonságok bemutatásában, amelyekkel felszabadították a képzeletet?

A fentiekben az ember- és lélekábrázolásra, valamint az egyén és történelem összhangjára helyeztem a hangsúlyt. Természetesen a technikai újdonságokat se becsüljük alá, bár ez számomra másodlagos. Nyilvánvaló, hogy a Ben Hur kocsiversenye vagy a tengeri csata önmagában lélegzetelállító, ahogyan Atlanta égése is. Fábri Zoltán montázsai, a körhinta és a lakodalmi tánc szimbóluma nagyon erős képi világot közvetítenek, ami szintén hozzájárult a Körhinta sikeréhez.

A sikerük tükröződött a bevételben is? Ezek a filmek kasszasikerek is voltak egyben?

Mind a három külföldi film kasszasiker lett a maga korában. Nyilvánvaló, hogy a szocialista Magyarországon a bevétel mennyisége mást jelentett, mint az Atlanti-óceán túloldalán. De a bevétel nem minden! Rendelkezésre állnak más mutatók is. Például a Körhinta annyira tetszett a közönségnek a cannes-i filmfesztiválon, hogy a nézők egymás kezéből kapkodták ki a film sajtófotóit, és Fábri alkotását jelölték a cannes-i fesztivál díjára, amit ugyan nem kapott meg, de már a jelölés is nagy szó volt.

Mit gondol, ezek a filmek örökre velünk maradnak?

Abban egészen biztos vagyok, hogy velünk maradnak, csak a már említett archetípus-jelleg miatt is. De ezen túlmenően, az 1950-es évek társadalomtörténete egészen más elmesélve a Körhinta vagy A tanú által, mint a történelemkönyvek lapjain. A filmművészet a maga erős képi világával, a szimbólumok alkalmazásával, a snittekkel, montázsokkal alkalmasabb az emberi-közösségi-nemzedéki dilemmák érzékeltetésére, mint pusztán az írott szöveg.

Ezeknek a filmeknek a hősei példaképeink lehetnek?

Ebben is biztos vagyok, hiszen örök érvényű emberi jellemekről van szó. Azt hiszem, a túlhajtott technológiai fejlődés, a túlcivilizálódás folytán egyre több alkalommal lesz szükség a filmek hőseire példaként ahhoz, hogy túléljük a következő évtizedek sok és hirtelen változását. De ennek lehet jó oldala, hogy fölismerjük: az ember morális és kulturális lény, és vágyik az erkölcsi nemesülésre. Ez az igény pedig sokakat vihet közelebb a valódi értékekhez, így az értékes filmekhez.