A turizmus kormányközeli döntéshozói elNEReskedték a magyar fesztiválkultúrát

Idén két fesztivál zárja be a kapuit. A Kolorádó szervezői politikai okokra hivatkozva húzták le a rolót, a Bánkitónál azt állítjátok, hogy bonyolultabb a helyzet. Miért az idei volt az utolsó Bánkitó Fesztivál? – kérdezte Rácz K. Bence, az Euronews tudósítója.

Schönberger Ádám: a Kolorádó történetének részleteibe nem látok bele. Bár a Bánkitó maga nem, de a szervezésében résztvevő szervezetek és helyszínek – például a belvárosi Auróra vagy a Sirály – többször kerültek olyan szorítóba, mint amilyenbe most a Kolorádó. Szóval átérzem a helyzetüket. Nálunk úgy dobta ki a gép, hogy a fesztivál működése az iparág működésével mostanra összeegyeztethetetlenné vált.

A zsebünkön érezzük, hogy változtak az árak. Ez egy nonprofit projekt, egy nonkommerciális esemény, ami nem arra lett pozicionálva, mint számos nagyobb fesztivál. Mivel nem elsősorban az üzleti logika diktálja a költségvetés megtervezését, a Bánkitó nem fenntartható tovább, annak ellenére, hogy már így is sok kompromisszumot kötöttünk.

De ezek szerint nem eléggé. Miért fontosabb mindennél az eredeti koncepció és az, hogy ne engedjetek be piaci szereplőket a fesztiválra? Bár ez nem teljesen igaz: a közelben ott díszeleg például egy reklámsátor.

Az első években egyáltalán nem engedtünk be ilyesmi, logóval ellátott ernyőket, vagy más marketingtevékenységben használt tárgyakat, mint amire mutatsz. Amikor mondták a partnereink, hogy kihoznának ilyeneket, mi arra azt mondtuk, hogy ez nem fog megtörténni. Ebből később fokozatosan engednünk kellett: ha most körbenézel, több logóval ellátott napernyőt is látsz. De ez nem elsősorban a reklámokon tapintható. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan döntések, amelyeknek vannak pénzügyi és a missziónkhoz köthető vonzatai. A misszió az, hogy ez egy civil, közösségi esemény, amely próbál emberléptékű maradni, beszélgetéseket provokálni, gondolkodó és problémaérzékeny emberekkel feltölteni a fesztivált. A stábunk nem egy egész évben dolgozó professzionális szervezet, hanem önkénteseknek és részmunkaidőben dolgozóknak a csapata: ez évről-évre egy végiggondolandó rendszer, hiszen nem úgy működik, mint egy pénzügyi célok által vezérelt szervezet, amelyet szigorú hierarchia mentén kell működtetni. Ez egy közösségibb és értékekhez ragaszkodóbb brigád. És egy mostanra működésképtelen modell.

Mikorra vált egyértelművé, hogy nem lesz fenntartható a fesztivál?

Ez a gondolat a koronavírusig nem merült fel. Előtte annyiban máshogy alakultak a számok, hogy bár a fesztivál nem kaszált óriásit, viszont nem volt veszteséges. A kis nyereségünket visszaforgattuk fejlesztésekre és fizetésemelésre. A járvány után beindult az infláció, sokkal drágábbá vált a munkaerő, a fellépők, a termékek, szóval minden. Ezek mind hatással vannak a költségvetésre és a kompromisszumok szükségére. De ne érts félre: nem arról van szó, hogy nagyon nem akarjuk elengedni a projektet és foggal-körömmel ebbe kapaszkodunk, egyszerűen csak úgy lett kitalálva, ahogy, és ha van rá lehetőségünk, szeretnénk meghagyni olyannak, amilyen volt mindig is. Hozzáteszem, lenne rá lehetőség, hogy átálljunk egy piacibb működésre, de ha így lesz, ebből a szempontból is ez az utolsó Bánkitó Fesztivál. Ugyanilyet már nem fogunk csinálni.

Ezek szerint, a bejelentést követően felmerült, hogy mégis folytatnátok?

Abszolút. Amikor látszott, hogy nem fenntartható a rendszer, elkezdtünk befektetőket keresni. Ez azt hozta magával, hogy mindent át kellett értékelnünk. Azt a kérdést kellett feltennünk magunknak, hogy mi a fontosabb: hogy militáns módon megtartsuk a vallott értékeinket és a missziót, vagy ebből a társadalmilag elkötelezett, balos-liberális szemléletű közegből mégiscsak mentsünk meg valamit, és csináljunk magunknak egy ehhez hasonló fesztivált. Jött volna lehetőség, hogy legyen befektetőnk és voltak is ilyesmi tárgyalások, de ezek különböző pontokon elakadtak. Itt jutottam el én is oda, hogy nincs több ötletem. Bár még lehetett volna húzni egy-két évig, úgy látom, hogy a körülményektől az egész stáb leterhelt idegileg: nem tehetjük meg, hogy mentálisan kizsigereljük magunkat. Persze, ha valaki holnap beállít és letesz az asztalra egy zacskóban százmillió magyar forintot, akkor nem mondom azt neki, hogy hagyjuk az egészet: megtárgyalnánk, ki mit akar.

Mi a helyzet a fesztiválozókkal, kik jártak hozzátok, egyáltalán, kik járnak ma fesztiválozni?

Amikor a Fidesz kormányra került, az elképzelés, amit hangoztattak, az volt, hogy meg kell erősíteni a középosztályt. Mára a megerősítendő réteg jelentős része ellene van a kormánypártnak. Ahogy látom, a járvány és az utána következő válságidőszak kezdete óta az alsó-középosztályt próbálja felemelni a kormánypárt. A magára hagyott középosztályt pedig mindig csak a választások előtt kompenzálják. Tehát a mostani makroökonómiai helyzet a középosztályt is érzékenyen érinti, és ez jól látható a kultúrafogyasztáson: nem hiába reccsent meg a színház, a komolyzenei koncertipar, vagy a fesztiválkultúra. Nyilván én az utóbbira látok rá a legjobban, és ettől nem függetlenül gondolom úgy, hogy a fesztiválokat érintette legjobban a válság. Akik el is mennek az ilyen és hasonló eseményekre, azok maximum egy, esetleg két fesztiválra látogatnak el, vagy nagyon jó pénzügyi helyzetben vannak. Korábban ez nem így volt.

Fontos, hogy alacsonyan maradjon a kultúrához és a fesztiválokhoz való hozzáférhetőség belépési küszöbe. A Bánkitó csapata mindig erre törekedett, annak ellenére, hogy ez egy nehéz kirakós játék, hiszen rettentő drága az infrastruktúra, amivel egy fesztiválnak dolgoznia kell. Ha lemész a Budapest Parkba és ott berúgsz, ráadásul sátorban sem kell fáznod vagy megfőnöd, akkor egy lendületesebb és kompaktabb csomagot kapsz, mintha több napot rászánsz egy fesztiválra a leutazással és a szállásfoglalással. Ez a sok érv mind benne van abban, hogy ma kevesebben fesztiváloznak.

A fesztiválok iránti igények megcsappantak a nemzetközi piacokon is. Ennek a gazdasági okok mellett lehetnek más okai is?

Abszolút, ebben fontos szerepe van a Z-generációs fogyasztási szokásoknak, és általában az online fogyasztási szokások erősödésének. A nemzetközi fesztiválok ráadásul olyanok, mint a multik: ugyanazok a fellépők, a koncertélmények, és minden ugyanúgy néz ki az összesen. A fesztiválok leszerződnek a sztárokat képviselő és mozgató ügynökségekkel, amelyek a zenekaraikat kiosztják a helyszínek között, ráadásul csomagokban teszik ezt. Szóval mindenhol gyakorlatilag ugyanazt kapod: botorkálsz a koncertek  között, rohansz, hogy elérd az egyiket a másik után, az egésznek van egyfajta repülőtér-hangulata. Szerintem ezt végesen akarod fogyasztani. Úgy látom, hogy a nemzetközi fesztiválok bedőlésének az egyik fő oka, hogy azokat beáramvonalasították. Egy ilyen fesztiválélményből egy nyáron elég egy.

Nehezen tudok olyan nemzetközi példát mondani, ami szembemegy az elmondott logikával. Talán az egyik utolsó emberarcú nemzetközi fesztivál, az a barcelonai Sónar. Régebben még figyeltem a fellépők listáját, hiszen lehetett olyan feltörekvő előadókkal találkozni, akik később meghatározóak lettek, vagy valami érdekeset és különlegeset csináltak. Mostanra a Sónar is változik, talán lassabban, mert ott a barcelonai önkormányzat valamennyire benne maradt a szervezésben.

És ne feledkezzünk meg a Spotify-ról, meg az egyéb olyan platformokról sem, amelyek rengeteg ember számára hozzáférhetővé és globálissá teszik az aktuális zenei kínálatot. Ebben a globális tobzódásban felértékelődnek a helyi zenekarok. Hiszen ezeknek a szövegeik a saját nyelveden íródtak, és nem minden esetben azt a popkását képviselik, mint amire sokan ráállnak a nemzetközi előadók közül. Ez a Bánkitóhoz hasonló fesztiváloknak egyfelől jó, másfelől rossz. Azért jó, mert a helyi kulturális termékeknek nagyon nagy ereje és népszerűsége van, ami egy stabil rajongótábort vonz, és azért rossz, mert nem tudunk és nem is érdemes izgalmas külföldi előadókat meghívni, akik remek zenét játszanak. Egy jó előadó ma már nem garancia arra, hogy elmenjenek a koncertre az emberek. Cserébe rettentő drágák ezek a fellépők, mivel a multik által feljátszott árak kiszorították a kisebb fesztiválok szervezőit a lehetőségek köréből. Tehát a nemzetközi fellépőket a magyar fesztiválpiac alig tudja megszerezni és nagy számban felvonultatni. Ez gyakorlatilag egyedül a Szigetnek megy.

A fesztiválok hanyatlástörténete valójában nem egy olyan mélypont, ahonnan csak felfelé vezethet út? Erre a tarthatatlan állapotra az általatok írt közleményben többször hivatkoztok, mégis hallunk róla, hogy újabb fesztiválok szerveződnek.

Valóban léteznek újabb közösségi események. Ezek a kezdeményezések jó, hogy elindulnak. A Bánkitó is így indult. Nekik az lesz a nehéz, hogy elérkezik majd egy pont, ahonnan már nem fog tudni tovább növekedni a szerveződésük. Ma léteznek Magyarországon óriási állami támogatásokból, mesterségesen gerjesztett és felépített események. Ezekkel szemben, az ilyen civil kezdeményezéseknek vannak korlátaik. Ezek egyszerre pénzügyi, szervezeti és időbeli határok, amelyek megakadályozzák, hogy nagyobb nemzetközi fesztivállá terebélyesedjenek a kisebb fesztiválok. Annak az esélye, hogy Magyarországon legyen egy nemzetközileg jegyzet „countryside butikfesztivál”, a konjunktúra időszakában mind a Bánkitóban mind a Kolorádóban megvolt. A mostani környezetben a szóban forgó fesztiváloknak ez reménytelen célkitűzés, és a meglévőknek is ellehetetlenült a fennmaradásuk.

Az emlegetett okok mellett, leginkább azért alakult ez így, mert „elNEReskedték” a magyar turisztikát az ágazat döntéshozói. Gyakorlatilag a hatalomhoz közeli aktorok a szállodaiparra és a turisztikai ágazat más részeire is rátették a kezüket. Hiszen ebben van a pénz: a koncepciót mindig elkezdik papírra vetni, gyorsan pénzt csinálnak maguknak, az ötlet pedig sem kidolgozva, sem kivitelezve nem lesz. Egyesek a fesztiváliparral is szerették volna ugyanezt megcsinálni, de ez a koronavírus miatt nem jelentett akkora perspektívát, úgyhogy békén hagyták a területet. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a magyar turisztika rendezvényalapú ágazatai magukra maradtak: a fesztiválrecesszió így lett az ország egyik válságtünete.

Szervezőként látsz olyan fesztivált Magyarországon, ami képes lesz betölteni azt az űrt, amit a Bánkitó hiánya okoz a fesztiválozókban?

Dehogy látok, nézd meg ezt a tavat meg a körülötte sétálgató embereket! Itt nem rohan senki, mindenki a felére lassul le, ha megérkezik. Ez egy olyan hely, ahol lehet üldögélni és lazulni: például a nagyszínpad előtti tér egyharmada egy tribün. Persze a színpad előterében lehet őrjöngeni, de aki akar, az leülhet. Mindenki kiválaszthatja mit szeretne, mire van szüksége, hogy kiszakadjon a mindennapokból. Szóval, itt nem csak azzal a nagyobb fesztiválokon megszokott opcióval találkoztak a látogatók, hogy állhatnak a pusztában egy óriási placcon és rengeteget kell gyalogolniuk, hogy megfáradtan lerogyhassanak valahol.

Rövidre zárva, nincs másik ilyen, és ezt nem valamiféle önteltségből mondom, hiszen sok baromi jó fesztivál van itthon. Hasonló értékek és célkitűzések persze megjelennek ezeken, viszont más csomagban és kiszerelésben, mint nálunk. A helyét kereső Kolorádó, a színházi szcénát megmozgató Ördögkatlan, az egyébként merőben eltérő Művészetek Völgye, vagy a Fishing on Orfű ilyenek. De ezek legtöbbje mögött állnak olyan aktorok, akik tudnak a projektekre valamilyen módon vigyázni. Mindegyik más modellt követ, mint amit mi jártunk eddig.