A zsenik magányosak – Veszélyben Kocsis Zoltán hagyatéka, a család külföldre mentené

Siralmas és szégyenteljes, ami Kocsis Zoltán végakaratával ellentételesen zajlik a hagyatékát őrizni hivatott tervezett emlékház kapcsán. Már-már örkényi groteszk, ha nem lenne inkább sírnivaló, hogy mennyire nem tudnak felülemelkedni a pitiáner revansvágyon az ország arra hivatott döntéshozói. Kertész Imre emlékét szó szerint kilóra megvette a kormány, Esterházy Péterét – mintha háború dúlna – időben külföldre menekítették. Hogy mi lesz s főként mi nem lesz Kocsis Zoltánéval, arról a világhírű művész özvegye, Tóth Erika nyilatkozott a Hírklikknek. 

– Ön három hete egy több mint keserű posztot jelentetett meg a közösségi oldalán. Ennek a lényege az volt, hogy az eddigi tárgyalások, biztatások, ígéretek ellenére, nem kívánja sem a kormány, sem a főváros felkarolni Kocsis Zoltán végakaratát, illetve négy éve változatlan állapotú sírhelyét méltó kegyhelyként az utókorra hagyni. Akkor nem kívánt nyilatkozni – most mégis miért gondolta meg magát?  

– Akkor még bíztam abban, hogy a nyilvánosság elé tárt vészkiáltás hatására az évek óta halogatott ígéreteket mégis beváltják, Zoltán végrendelete szerint emlékház lesz a volt otthonunkból, ahol a hagyatéka látogatható lesz tisztelői előtt, valamint pályájához méltó sírhelyet is kap. Ám azóta sem történt semmi, és úgy érzem hogy most már nincs vesztenivalónk.

– Az említett posztjában arról írt, hogy csak sejti, hogy az eddigi – vélt – támogatók miért gondolták meg magukat, hogy kiknek állt érdekében meghiúsítani egy korszakalkotó zseni végakaratát/.../. Mint írta, „Kocsis Zoltán nem eléggé fontos, vagy talán egyeseknek még túlságosan is az, hiszen információim szerint vannak, akik még a nevét is el szeretnék törölni, és itt nem a vezetésre utaltam. Azokra az irigyeire gondolok, akik már életében is nyíltan támadták, vagy az olyan, magukat zenésznek nevező emberekre, akik ugyan kérték és elfogadták a segítségét, de a háta mögött gyűlölték, mert soha még a közelébe sem juthattak annak a tudásnak, amelynek Ő a születése jogán birtokosa volt/.../. Sokan neheztelnek családunkra, és tették fel többször is a kérdést nekünk, hogy négy év elteltével miért nincs még mindig síremléke Kocsis Zoltánnak. Meg tudom mutatni mindazokat a leveleket és terveket, amelyeket férjem halála óta benyújtottam különböző hivatalokba. Kocsis Zoltán a kormány, Budapest, Pécs város és a Zeneakadémia halottja is volt, így a család kizárólag az engedélyek kézhezvétele után állíthatna számára síremléket, ám eddig ebben az ügyben is csak az ígéretekig jutottunk el, a hivatalos hozzájárulást a mai napig nem kaptuk meg.” Mi történt valójában?

– Vegyük az utóbbit. Ahhoz, hogy megépíthessük a méltó síremléket, a főváros engedélye is szükséges, amelyről sajnos csak 2020 szeptembere után szereztünk tudomást, amikor is a Miniszterelnökség átvette az Emberi Erőforrások Minisztériumától az EMMI-től az ügyünket. 2017-től leveleztem az EMMI különböző prominens személyeivel – a neveket most itt hadd ne soroljam fel –, de erről senki nem tájékoztatott. Mint utóbb kiderült, a még Tarlós István vezette fővárostól kaptuk meg a sírhelyet, és ezért csak a főváros engedélyével lehet bármilyen síremléket építeni. Még mindig nem érkezett meg a hivatalos hozzájárulás, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a kormány a támogatásáról biztosította a családot.  

– Azóta történt egy karakteres váltás a főváros élén. Az új vezetés mivel reagált a bürokratikus akadályok elhárítására? Egyáltalán megkeresték-e őket?

– Már kétszer is. Először az volt a válasz, hogy egyeztessek a temetkezési vállalat vezetésével és az ő javaslatuk alapján módosítsam a terveket – az előírásokhoz igazítva. A módosítások után újra beküldtem őket, de a második megkeresésemre még nem kaptam választ. Remélem, nem az okoz gondot, hogy ehhez Füleki Zsolttól a Miniszterelnökség építészeti és építésügyi helyettes államtitkárától kaptam szakmai segítséget, mint egyetlen embertől, aki valóban segíteni próbált nekem.  

– Mi akasztotta meg a másik kegyeleti projektet, a végakaratban is szereplő emlékház megteremtését?

– Ez 2017 nyarán kezdődött, amikor az akkori miniszterrel, Balog Zoltánnal találkoztam. Egy másfél órás beszélgetés alatt elmondtam neki mindazt, ami férjem végakaratában szerepel, többek között azt is, hogy az otthonából (ami 20 évig volt a közös otthonunk) emlékházat alakítsunk ki, hogy a hagyatékát átadhassa az utókornak. 

– Minderre születtek konkrét tervek is?

– Az EMMI majd négy évig visszatartotta az ügyet, időnként feltűnt az aktuális államtitkár, államtitkár helyettes, osztályvezető stb., megnézte a házat, a levelezéseink közben többször megváltozott a leendő fenntartó személye, de semmi valódi előrelépés nem történt. 2020 szeptemberében, egy a Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszterhez intézett levelem hatására átkerült a Miniszterelnökséghez a síremlék és az emlékház-projekt, és innentől felgyorsulni látszottak az események. A házat eredetileg is tervező építész negyedmagával kidolgozott egy érdemi vázlattervet, ami tartalmazta egy koncertterem kivitelezését is, a belső átalakításokat, az emeleti szalont, tehát mindent, amit az emlékház és a hozzá kapcsolódó kulturális infrastruktúra megkívánt. Startra készen álltak a belsőépítészek is a részletek kidolgozására, gyakorlatilag minden adott volt, hogy valósággá váljon, amit a férjem ránk, mint utódaira, követőire, rajongóira kívánt hagyni.

– Mindez milyen összeget igényelt volna?

– Az épület átalakításával, a koncertterem megépítésével megközelítően másfél milliárd volt az előzetes kalkuláció. Ezzel nem is lett volna gond – gondoltam én –, mivel három tárgyaláson is túl voltunk a Miniszterelnökséggel. Az utolsó december 17-én zajlott, amin jelen volt a XXII. kerületi polgármester is, az építész, főépítész, tehát gyakorlatilag mindenki, aki számított a megvalósításban. Ezen a tárgyaláson Gulyás Gergely miniszter gyakorlatilag felkérte az építészt arra, hogy az engedélyes terveket minél előbb készítse el. 

– A költségvetést pedig az állam teljes egészében magára vállalta?

– Természetesen! Ez egy állami beruházás lett volna, a Miniszterelnökség irányításával, ahogy az a második, december 24-én megjelent kormányhatározatban is szerepelt.. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar lett volna (amelynek örökös főzeneigazgatója volt Kocsis Zoltán 1997-től haláláig – a szerk.), a tulajdonos és a fenntartó, mivel az állam nem vásárolhat magánszemélytől. Egyszóval már a célegyenesben voltunk, ott tartottunk hogy a szerződés aláírása következik – ez a két ünnep közöt lett volna aktuális. 

– Akkor mi volt a probléma?

– Egy apróság: semmilyen garanciát sem kaptunk az adásvételi szerződéstervezetben arra vonatkozóan, hogy mindez valóban a férjem szellemiségének megfelelően működő Kocsis Zoltán Emlékház lesz.

– Ezt nem értem: de hát nem erről volt szó a kezdetektől?  

– Igen, így pontos: a kezdetektől erről volt szó. Az első tárgyalástól kezdve Gulyás Gergely miniszter úr kimondottan kérte, hogy a család végig aktívan vegyen részt mindenben, minden úgy történjen, ahogy a Kocsis Zoltán végakaratát teljesítő család szeretné. A fiam, Krisztián, aki 23 évesen háromdiplomás művész (20 évesen már magáénak tudhatta mindhárom diplomáját), zongoraművész és zeneszerző, és aki örökölte apja minden tulajdonságát, lett volna az intézmény művészeti vezetője, és jómagam is részt vettem volna a kivitelezésben és a működtetésben is, mivel jól ismerem a férjem pályáját és megalkuvást nem ismerő művészi elkötelezettségét. De ez nem is volt kérdés, nyílt és egyértelmű megállapodás része volt a Miniszterelnökség részéről is. 

– Meglehet bennem van a hiba, de egyre kevésbé értem, hogy hol siklott ki a történet?

– A Nemzeti Filharmonikusok ügyvédje által megfogalmazott végleges adásvételi szerződés nem tartalmazta azokat a pontokat, amelyek garantálták volna a mi szerepünket. Szóban mindenben megegyeztük, csak utána szembesültünk a papíron rögzített tényekkel. Ezt követően ügyvédi segítséggel újrafogalmaztuk az eredeti elképzelés szerint a szerződést, megküldtük a Miniszterelnökségnek, ám ezt már nem voltak hajlandók vállalni. 

– Mivel indokolták?

– Nem volt indok. Azt mondták, hogy az adásvételi szerződés mellé csatolt szándéknyilatkozat, és egy Gulyás Gergely miniszter által megírt állásfoglalás garantálja a szerepünket, de ezt az ügyvédem tanácsára nem fogadhattam el. Ennek ellenére, erős nyomást gyakoroltak rám a két ünnep között, hogy a szerződés alá legyen írva. Történt mindez annak ellenére, hogy Gulyás Gergely végig egyetértett a részvételünkkel, sőt, azt is jelezte, hogy a történet csak úgy hiteles az emlékház mind céljában, mind gyakorlatában, ha azok csinálják, akik a legjobban ismerték Kocsis Zoltánt. 

– Egy ilyen nagy hírű tehetség emlékét és hagyatékát megtartva, ezt azért eminens gesztusnak vélné az ember. Ön szerint miért nem sikerült megegyezni?

– Azt gondolom hogy érdekütközés áll a háttérben. Ha nem így lenne, akkor minden további nélkül elfogadták volna az általunk javasolt szerződésmódosítást. Ugyanis ha a további szerepünket garantáló bejegyzés nélkül eladom az ingatlant s az azzal tervezett jövőt, akkor már mehetek én bármilyen bírósághoz, hogy a szóbeli megállapodásunknak jogorvoslatot találjak. 

– Nem érezte úgy némileg, hogy olyanfajta szándék áll a háttérben, mint történt Kertész Imre örökségével is, amit kilóra megvett Schmidt Márián keresztül a kormány?

– Ezt nem gondolnám, mert a hagyatékról a kezdetektől úgy esett szó, hogy a család kezében marad, ez az Emlékházban kialakított múzeumban került volna mindenképpen bemutatásra. De hogy magával az ingatlannal kinek és mi volt illetve lett volna a szándéka, arra nincs válasz. Vagy a kezdetektől csak mézesmadzagnak szánták, hogy a család kezében marad az Emlékház irányítása, vagy időközben valaki közbelépett és ráhatott a döntéshozókra. Én az utóbbira tippelek, mert a tárgyalások alatt nekem úgy tűnt, hogy Gulyás Gergely miniszter szándékai őszinték. 

– Beszéltek a februári meghiúsult szerződéskötés óta?

– Nem, sőt, sajnos már azon a tárgyaláson sem jelent meg. Egy kabinetfőnököt és egy ügyvédet küldött maga helyett, s ők közölték velünk, hogy mégsem lesz emlékház. Helyette viszont számunkra vállalhatatlan ajánlattal álltak elő.

– Például?

– A tárgyaláson is elhangzott már egy, az NFZ által, a férjem nevét viselő alapítvány létrehozása, amelybe esetleg delegálnának minket is a család részéről, de később érkezett tőlük egy kétoldalas javaslat is, amelyben Nemzeti Filharmonikus Zenekart dicsőítik, és amelyből megtudhattam, hogy mennyire fontos a számukra a férjem személye, mindig is fontos volt és ezért esetleg a próbatermüket elneveznék róla..., valamint létrehoznának egy hét tagú alapítványt, amelynek a munkájában részt vehetnénk a fiammal.

– Ez nem kis mértékben azt sejteti, hogy időközben rájött a NFZ jelenlegi vezetése, hogy ha már úgyis az állam fizeti, ők Önök nélkül is kiválóan hasznosítanák mind az ingatlant, mind a tervezett bővítését, mind az állami apanázst.

-–Ezt én nem mondtam, hiszen nem is tudom bizonyítani, de semmi nem kizárt. Az tény, hogy amint az eredetileg is tervezve volt, mind az ingatlan vételi árát, mind a tervezői-projektmenedzseri honoráriumot még tavaly ősszel átutalta nekik a kormány. Az általunk javasolt szerződéstervezet megküldése után (december vége) pedig már nem volt olyan lényeges az emlékház. Januárban senkitől semmilyen megkeresést nem kaptam. Mindezt erősen furcsállom annak a ténynek a fényében, hogy a NFZ fenntartói szerepéhez eredetileg én ragaszkodtam, ugyanis az EMMI másnak szánta ezt a feladatot. 

– Önöknek kész művészeti koncepciójuk volt a jövőbeni működés részleteiről?

– Igen, minden készen van. Évadtervet készítettünk, az emlékház részletes működését is kidolgoztuk, ami a bővítésekkel egy kulturális központtá gazdagodott volna, műfaji sokszínűségben, koncertekkel, színházi előadásokkal, tánc- és képzőművészet bevonásával, jazz és akár igényes könnyűzenei produkciókkal, éves költségvetéssel stb. A Himalája csúcsa előtt öt méterrel kellett teljesen váratlanul visszafordulnunk. 

– Érkezett a visszavonásról bármilyen hivatalos értesítés?

– Nem. Arról a szándékról viszont igen, amelyet már említettem, hogy létrehoznának egy alapítványt Kocsis Zoltán nevével, s az alapítvány évente három tehetséget szponzorálna a Zeneakadémiáról. Ennek az alapítványnak a rendelkezésére bocsátották volna azt a 122 milliót, amelyet korábban az építészeti költségekre átutaltak az NFZ-nek. Ebből az összegből állítólag a hagyaték feldolgozására is sor kerülhetett volna... Ugyanakkor véleményem szerint annyi szerepem maradt volna férjem munkásságát ápolandó, hogy a hét alapítványi tag között bólogathatok a fiammal. Ez mindkettőnk számára megalázó szerep, főként az eredeti elképzelés vonatkozásában, amely szerint Krisztián az emlékház művészeti vezetőjeként döntési helyzetben lehetett volna, hogy kikkel dolgozna szívesen, milyen művészeket hívna meg stb., és ezzel a tárgyalások kezdetén még NFZ is egyetértett. Az később már felmerülhetett, hogy ennél több beleszólást szeretnének az Emlékház ügyeibe, bár váltig az a véleményem, hogy tiszta, átlátható alapokon, tiszta, átlátható szerepek mellett, mindenki elégedettségére működhetett volna a tervezett emlékház. Jelenleg úgy áll, hogy nem csak mi lettünk feleslegesek, de az Emlékházat sem akarják létrehozni. Egy másik probléma lehet, hogy a fiam még fiatal, tehetséges, egyenes és tiszta lelkű, nincs megfertőződve a háttéralkuk és külön-hasznok világával, ezt pedig nehéz tudomásul vennie a kevésbé produktív alkatoknak. Az sem kizárt, hogy felmerült – Krisztiánnal nem lehet mismásolni. 

– Miből gondolja, hogy az Önök személye akadály lett az Önök tervében?

– Olyan mellékszálakból, hogy még meg sem történt az adásvétel, de már felhívtak azzal, hogy a karbantartással megbízták a MÜPÁ-t. Erre nem tudtam hirtelenjében mást mondani csak megkérdezni, hogy az nem baj, hogy még a miénk az ingatlan és ezt talán egyeztetni kellett volna velünk? Ugyanakkor azt gondolom, hogy az is félreértésre adhatott okot, hogy a Miniszterelnökség részéről talán nem lett pontosan tisztázva a fenntartó és egyben tulajdonos pontos szerepe az Emlékházban.

– Hol tartanak most és mi az Ön legalább két tervezett következő lépése ebben a történetben?

– Most ott tartunk, hogy egyelőre meghirdettem eladásra az ingatlant, de egy héttel előtte még írtam egy utolsó utáni levelet Orbán Viktor miniszterelnök mellett Gulyás Gergely mindkét e-mail címére, hogy válaszolják meg pontról-pontra, miért nem az történik, amivel éveken át egészen idén februárig hitegettek, amelyet ráadásul a Magyar Közlönyben 2020. szeptemberében, és decemberében hivatalosan is deklaráltak Orbán Viktor aláírásával. Csak a Facebook posztom megírását követően kaptam meg a már nevezett, az NFZ dicsőítését tartalmazó javaslatot, majd egy tárgyalásra való invitálást a Miniszterelnökségtől, de jeleztem, hogy csak akkor vennénk ezen részt, ha az Emlékház lesz a téma. Erre már nem kaptam választ. 

– Nem tart attól, hogy az ingatlantól eltekintenek és a rendelkezésre álló s váró kormányzati pénzből kreálnak egy NER-kompatibilis Kocsis-posztamenst?

– A végrendelet arról rendelkezik, hogy az otthonából hozzunk létre egy Emlékházat. Ráadásul a férjem végakaratában leírtak sok-sok olyan egyéb művészeti, kulturális tevékenységről is rendelkeznek, amelyek a számára fontosak voltak. A gyűjteménye pedig 18 éves korától gyarapodott hatalmassá, ezek méltó kezelése megkerülhetetlen pillérei a hagyatéknak, a pályájának, az emlékének, felbecsülhetetlen kincs az utókor számára. Ezt szerette volna megosztani az arra érdemesekkel egy Emlékházon keresztül.

– Ha közmegbecsülésnek örvendhet például egy Záray-Vámosi emlékház vagy Nagy Imre-emlékház vagy Bartók-emlékház, ami a nevezettek otthona volt, nem tűnik bizarrnak, ha a Kocsis Zoltán Emlékház a volt otthonában működik. Mit szeretne még elérni és mit tesz, ha nem sikerül?

– Mivel bíztam a miniszteri szóban, nem nyilatkoztam a sajtónak, amikor közölték velünk, hogy mégsem lesz Emlékház. Most, hogy véglegesnek tűnik az elutasítás, legalább egy százalékban bízom a sajtó erejében, de nem ettől teszem függővé a továbbiakat. Természetesen örülnék, ha megváltoztatnák az álláspontjukat, de már nem reménykedem ebben, és valahol a történtek után nem is tudnék hinni nekik.

– Kocsis Zoltán túlzás nélkül világhírű művész. Gondolkoztak abban, hogy külföldről reméljenek bármilyen támogatást, segítséget az emléke méltó megőrzéséhez? 

– Gondolkozni gondolkoztam, de legyünk őszinték – ha csak az emlékházban gondolkozunk, ki lenne az, aki külföldről rászánna egy XXII. kerületi ingatlanra több százmillió forintot akár a hagyaték felvásárlásával? Ha nem lesz változás, el kell adnom az ingatlant. Az ígérgetések miatt négy éve fizetem a fenntartását, hiszen mi már nem lakunk benne, így a családnak mindebből csak kiadása van, az viszont tetemes. Ha pedig itthon valóban ennyire nem fontos Kocsis Zoltán, akkor az sem kizárt, hogy a hagyatékot külföldre adom el, ahol kellő megbecsüléssel tudják kezelni. 

– Ez nem túl szívderítő perspektíva, amint az sem, hogy olyan állapotok uralkodnak körülöttünk, hogy egy nagy művész hagyatékát külföldre kell menekíteni, mintha háborús időket élnénk, mint történt ez Esterházy Péter hagyatékával is.

– Az talán kevéssé ismert, hogy terveim között szerepelt az Esterházy hagyaték befogadása a leendő emlékházba, ahogy a Jeney-hagyatéké is, amit jelenleg az Amadinda ütőegyüttes tárol egy saját helységben, mert nem kellett senkinek. A Kocsis-emlékházban elfért volna mindkét hagyaték, hely lett volna rá és határon belül maradt volna. Korábban megkerestek a Petőfi Irodalmi Múzeumtól is, hogy felvásárolnák a Kocsis hagyatékot, de mivel nem ez volt az eredeti koncepció, így elutasítottam a vételi szándékot.  

– Nem próbált a főváros új vezetésétől segítséget kérni mindehhez? Elvégre egy világviszonylatban is kimagasló művész emlékéről lenne szó. 

– Szerintem, ha akartak volna, már segítettek volna a síremlék méltó kialakításában. Személyes ismeretség alapján arra is volt lehetőség, hogy személyes meghallgatásra beajánlanak a főpolgármester úrhoz, de az a válasz érkezett, hogy nagyon sok a dolga... Ha egyáltalán eljutott hozzá a kérés.

– Megbocsásson, de ez az egész örkényi abszurdnak tűnik. Még akkor is, ha bekalkuláljuk a személyes sérelmeket, amiket egy nagy formátumú s tán nehéz ember tevékenysége jelenthet a közvetlen s a közvetettebb munkatársak, művészkollégák irányába. De hát akkor is egy világszerte elismert, díjakkal elhalmozott művészről és a pályájáról lenne szó, aki mind zongoristaként, mind zenekarvezetőként, de zeneszerzőként, és átíróként is az ország hírét öregbítette szerte a világon. Ezt felkarolni, ápolni, megőrizni kutya kötelessége lenne minden felelős vezetőnek. 

– Nézze, én már lassan négy éve harcolok, és kezdek belefáradni. Eközben hallottam olyan véleményeket, hogy hál’istennek, vége a Kocsis érának, hogy nincs szükség Kocsis kultuszra stb. Természetesen ez csak egy kis csoport véleménye, de mint mindig, itt is a középszer a hangadó. A férjem ugyanolyan lényegre törő ember volt, mint a fiam, ami a szívén, az a száján, kemény, őszinte, maximalista ember volt, s ezzel bizonyára sokakat megbántott a pályája során. De mégis egyedülállót alkotott, amire nemigen volt példa az elmúlt 50 évben. A fiam példáján is azt látom, aki az apjához hasonlóan tehetséges, hogy ez a bizonyos középszer rettentően vigyáz arra, hogy még véletlenül se jusson olyan lehetőséghez, pozícióhoz, amely megilletné. Rettegnek, hogy visszatér egy Kocsis-féle értékmérő, és ez sajnos az egész zenésztársadalomban fellelhető. Krisztián 20 évesen három diplomával végzett a Zeneakadémián és nem tud kiteljesedni, mert nem engedik. Sajnos már ott tartunk, hogy ő is kezdi itt feladni a szélmalomharcot, hiszen a középszer ott sűrűsödik a kormány környékén is és meghatározzák a döntéshozók perspektíváját.

– Mire és meddig várnak akár az emlékház, akár a saját sorsuk tekintetében?

– Ha jön egy olyan vevő, aki iránt bizalommal lennék, s talán még egy emléktábla elhelyezésébe is beleegyezne, akkor eladom a házat. A hagyatéknak pedig keresek gazdát külföldön – itt biztos, hogy nem, főként a történtek után, ha nem kell Kocsis Zoltán, akkor ne kelljen tőle semmi. A fiam, aki eddig tűzzel-vassal kiállt amellett, hogy innen nem mehetünk el, mert ő magyar és itt akar boldogulni, itt akarja folytatni azt, amit az apja elkezdett, mára belátta, hogy őrá ugyanúgy nincs szükség itthon, mint az apjára. 

– Semmiképpen nem akartam ezt a mondatot kierőszakolni a történet végére, de tartottam tőle, hogy mégis elhangzik.

– Négy éve próbálom elérni, hogy férjem végakaratát teljesíteni tudjam, hogy a fiamat tehetségéhez méltó pályához segítsem. Krisztián azonban azt mondta a minap nekem, hogy „anya, ha csak miattam küzdöttél idáig, akkor ne tedd! Miattam nem kell”. Én azt látom a fiamon is, hogy akiket „megvert az ég” a zsenialitás terhével, magányosak maradnak s ez független a családi léttől. Nekem azért is volt szörnyű hogy férjem elment, mert Krisztiánnak ő volt az egyetlen valódi barátja, az egyetlen ember, akivel tökéletesen megértette magát és viszont, szinte telepatikus harmóniában kommunikáltak, lökdösték félre egymást a zongoránál, mutogatva egymásnak különböző zenerészleteket. Egy zseni, mint a férjem is, minden szeretet és családi kötelék ellenére, magányos marad. Van egy hely, ahova már nem lehet utána menni, ide csak a fiam tudta elkísérni.