Ahol az emberek jól élnek, nincs szüksége a kormánynak történelmi igazolásra

A XX. századi baloldali mozgalmakkal foglalkozik elsősorban Csunderlik Péter, aki szerint a XX. század történelmét most politikai szempontok alapján írják át. Nemcsak látható, olvasható, hanem kitapintható is, ahogy például a Budai Várnegyedben építik újra a maketteket, a lerombolt vagy lebombázott, vagy csak lebontott XX. század eleji építményeket. A történész szerint ez olyan, mint amikor a középkori magyar birodalmi nagyságra akart emlékeztetni a felépült Parlament, mert így akart kompenzálni a magyar politika elit. El akarták hitetni, hogy Magyarország mégiscsak egy birodalom önmagában, noha egy birodalmon belül másodrangú fél volt. Ami viszont most történik, az a paródiája a dualizmus kori birodalmi bemutatónak, ráadásul úgy, hogy valójában egykor sosem létezett épületeket is csak a tervrajzok alapján próbálnak helyreállítani, vagy felépíteni.

Csunderlik emlékeztetett rá, amikor a modern történetírás létrejött a XIX. század végén, az eleve a nemzetépítés, a nacionalizmus szolgálatában állt. Megpróbálta a folyamatosságot bizonyítani, mintha már Árpád korában is lett volna magyar nemzet, noha a modern nemzetek a XVIII-XIX. században jöttek létre, a francia forradalom után. 

A történész úgy látja, egy olyan rendszerben, ahol az emberek alapvetően jólétben élnek, kevésbé nyúlnak a múltbeli legitimációhoz, tehát a történelemhez, mint a politika szolgálólányához. Egy olyan országban azonban, amely nem lépett annyira előre, mint amennyire sokan számítottak – például, hogy csakhamar felzárkózunk Ausztriához – megint felértékelődik a múlt. Azért, hogy a történelemmel – mint valami nem létező birodalmi nagysággal – lakassák jól az embereket, vagy éppenséggel a szimbolikus politikával. A XX. században jellemzően a diktatórikus rendszerek jobban használták a politikai propagandát, és a jelenlegi rendszer is tudatosan erre épít. Azt állítja magáról, az egyedüli legitim történelmi erő a magyar jobboldal, mert a baloldal, az ellenzék – ahogy a múltban is mindig – idegen érdekeket szolgál. 

Csakhogy Petőfi Sándor – akinek születésének 200. évfordulójára emlékezünk – markánsan baloldali volt, ráadásul baloldaliként a magyar szabadságért folyó küzdelem a világszabadságért is folyt. Petőfi Sándornál a magyar nemzeti büszkeség nem egy elképzelt, dicsőített magyar múltból táplálkozott, hiszen meg lehet nézni, hogy milyen kritikusan írt a magyar történelem korábbi alakjairól, vagy a magyar nemes urakról, nem beszélve a királyokról, akiket „fel akart akasztatni”. Petőfinél a magyar nemzeti büszkeség abból táplálkozott, hogy a magyar egy szabadságharcos nép, amely a világszabadságért folytatott nagy küzdelem frontvonalában elsőként és végül 1849-ben utolsóként harcol. Tulajdonképpen a haza és a haladás, amely a reformkorban még összetartozott, Petőfi Sándor verseiben nagyon szép költői megnyilatkozást kap – sorolta Csunderlik. Majd azzal folytatta, hogy Ady szintén egy haladó, progresszív költő és publicista volt, József Attiláról nem is beszélve. „Megdöbbentő, hogy az eszmetörténetben, meg a művészetben a baloldal sokkal markánsabb, jóval nagyobb nyomot hagyó emberekkel és művekkel rendelkezik, mint ez a bizonyos restaurálni kívánt jobboldal, de most mégis mintha ennek az utóbbinak, a jobboldali nacionalizmusnak volna kultusza.”

Egyszerre találkozunk Horthy Miklós és a magyar Nobel-díjasok kultuszával. Azzal, hogy a magyar mennyire okos nép ennyi Nobel-díjassal, noha Szentgyörgyi Albert és Kertész Imre kivételével, a magyar Nobel-díjasok többsége külföldi kutatási eredményei nyomán kapta meg a díjat, mert egyébként a Horthy-korszakban elüldözték őket. Többi között a numerus clausus-szal, aztán a zsidótörvényekkel a nemzetből is kirekesztették ezeket a nagyszerű főket. Csunderlik Péter felidézte, 1991 és 1998 között nem volt kifejezett próbálkozás arra, hogy baloldali emlékezetpolitikát építsenek, és mondjuk a szocialista párt, vagy a baloldal elhelyezze magát a magyar történelemben. Az MSZP-nek, mint utódpártnak ez leginkább terhet jelentett, ezért érthető, hogy inkább a jelenre és a jövőre próbáltak koncentrálni. Se a szocialisták, se a liberálisok nem törekedtek arra, hogy olyan típusú múltbeli és történelmi legitimációt építsenek, amibe a jelenlegi kormánypárt belekezdett. A Fidesznek viszont el kellett helyeznie magát a magyar történelemben, amelyben 1995-től, a polgári fordulattól egy korábban az SZDSZ-nél liberálisabb radikális párt indult el, hogy megszállja a jobbközépet – magyarázta a történész. 

Hogy tudnák a baloldali pártok és politikusok a láthatóan mindennél vonzóbb és hatásosabb nacionalizmust összeegyeztetni azzal, hogy mi Európához kell, hogy tartozzunk? Hogy lehetne hazát, haladást, nemzeti politikát a szükségszerű európai és nemzetközi politikával összeegyeztetni? Bolgár György kérdéseire válaszolva, Csunderlik azt mondta – amit Petőfi és Garami Ernő a XX. század eleji szociáldemokrata pártvezér is megfogalmazott –, a haza az jog és kenyér. „Ezt nagyon jól szembe lehet állítani azzal a mostani hazafogalommal, amely kifejezetten etno-nacionalista, homogenizálni akar, állandóan idegenekkel riogat, noha kenyérből egyre kevesebb van, jogból pedig ugye még inkább. Azt a hazafogalmat, ami a jogot és a kenyeret kínálja, össze lehet egyeztetni Európával, amely e tekintetben is ugye metafora.”

A történész úgy látja, hogy a magyar baloldal múltjából rengeteg olyan eredmény van, amit föl lehet mutatni, és amit vállalni kellene, köztük a társadalmi és politikai emancipációt. Tehát a jogok bővítéséről szólt a baloldal követelése, és ezt az egész örökséget ki lehetne játszani a Fidesz és főleg Orbán Viktor szabadságharcos kultuszával és imázsával szemben. Hiszen a múltbeli, baloldali szabadságküzdelmek, a függetlenségi harc, az elnyomók elleni küzdelemmel párosult. Orbán Viktor szabadságharca viszont az elmúlt tíz évben Brüsszel ellen zajlik. Ami valójában csak a kormányfő mozgásterének bővítését célozza. Ezt pedig a rabszolgatörvénnyel próbálta elérni, a szakszervezetek szétverésével, a Munka törvénykönyvének az átírásával, kiszolgáltatta a magyar munkavállalókat a külföldi, leginkább német tőkének. Így vásárolt magának szabadságot, ez volt az ő szabadságharca – mondta Csunderlik Péter.