Aki megjárta az Antarktiszt és a Himaláját is

A közelmúltban Brüsszelben és Washingtonban jártál. Milyen céllal?

A Nagy Háború 100 Éves Nyomában című, angol nyelvű, két kötetes könyvemmel kapcsolatban, amelynek az első része tavasszal, a második pedig év végén jelenik meg, és amely elsősorban nemzetközi piacra készül.

Magyarul is megjelenik?

Igen, hiszen ez számomra becsületbeli ügy, de a könyvem igazi piaca az angolszász országokban lesz. Ott van igazán komoly kultúrája és közönsége a XX. század hadtörténelmének és azon belül is az első világháborúnak. Nyilvánvaló, hogy az egykori Antant országokban egészen máshogy állnak ehhez a témához, mint itt, Közép-Kelet-Európában, ahol a Szovjetunió ezt az „imperialista-cárista” háborút mindenhol megpróbálta kitörölni a köztudatból. Mivel a könyv tartalma egy szűkebb rétegnek szól, ezért külföldön nem lesz könyvesboltokban kapható, csak e-kereskedelem formájában elérhető, ezért tető alá kellett hoznom megállapodásokat olyan amerikai, kanadai és brit intézetekkel, amelyek a 20. századi történelemmel és azon belül is kiemelten az 1914-1918-as időszakkal foglalkoznak, és jelentős tagsággal rendelkeznek. Az első világháború pusztító eseményeiről megszámlálhatatlanul sok fényképet készítettek annak idején a frontszakaszok mindkét oldalán, és az elmúlt száz évben több tízezer, fekete-fehér fotóval illusztrált könyvet adtak ki a világban erről az időszakról. Ezért egy olyan könyvön kezdtem el dolgozni, amely nem csupán tartalmában tér el és jelent újdonságot az összes korábbi első világháborús kötethez képest, de egyben megismételhetetlen is. Ami különlegessé teszi majd, az a vizuális élmény, amit nyújt az olvasóknak. A két kötetben Szíriától Pápua Új Guineán át Zambiáig összesen ötvenhét országban készített több mint kétezer fotó meséli el az első világháború globális történetét. Ezek döntő többségét a centenárium alkalmából én fényképeztem, de van néhány vendég fotó is köztük, amit valami miatt nem tudtam elkészíteni, de fontosnak éreztem az események tökéletes illusztrálásához. Közben ügyeltem arra is, hogy minden fotó olyan évszakban, olyan időjárási és fényviszonyok között készüljön, amely hűen visszaadja az adott események száz évvel korábbi körülményeit. Az is fontos volt számomra, hogy egyetlen ország se legyen túlreprezentálva és a könyvet ugyanúgy magáénak érezze egy román, egy német, egy brit, egy francia olvasó, mint egy magyar.

Miért fontos neked a centenárium?

Úgy gondolom, hogy a századik évfordulókban van valami misztikus, amely a képzeletünkben segít a saját magunk időutazását végrehajtani, ami többé, kevésbé mindenkit foglalkoztat. A centenáriumi események korábban is érdekeltek és magukkal ragadtak. Roald Amundsen 1911. december 14-én érte el a déli sarkot. Én 2011. december 29-én léptem először az Antarktisz havára, miután egy chilei kutatóhajóval eljutottam a sarkkör közelébe. Ennek az útnak a részeként mentem el a Machu Picchuhoz is, amit Hiram Bingham szintén 1911-ben fedezett fel. A terveim között szerepelt, hogy ott leszek azon a hajón is 2012. április 14-én, amelyik ellátogat a 100. évfordulón az Atlanti óceán azon pontjára, ahol a Titanic elsüllyedt. Ez csak azért nem történt meg, mert lehetőséget kaptam arra, hogy Erős Zsolt csapatával elutazzak a Himalájába, ahol ő az Annapurna megmászására készült. Azt gondolom, hogy felgyorsult világunkban egyre többen érdeklődnek a száz évvel korábbi időszak iránt, amit mi már csak a megmaradt fekete-fehér képekből és kosztümös filmekből ismerünk.

Mennyi ideig dolgoztál a könyvön?

Nyolc évet. Lassan haladtam vele, mert csak a szabadidőmben, a munkám mellett tudtam vele foglalkozni. Az ötlet 2014-ben fogant meg bennem, amikor Romsics Ignáccal és Gali Mátéval ükapám, Berzeviczy Albert életrajzi kötetének megjelenésén dolgoztunk együtt. Ennek a munkának a részeként előkerült az első világháborús naplója, ami nem egy harctéri kézirat volt, hiszen akkor ő már a Tudományos Akadémia elnöke volt, hanem egy részletes beszámoló a budapesti és bécsi politikáról. Mindez történt az első világháború kitörésének centenáriumi évében, amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet és az Iszlám Állam terroristái fél Irakot és fél Szíriát. Ráadásul én akkor már Bécsben éltem és dolgoztam, és a Monarchia története is közelebb került hozzám. Mindez arra inspirált, hogy valamilyen formában megpróbáljak hozzájárulni az első világháború 100. évfordulójának megemlékezéseihez. Fotográfusként pedig tudom, hogy kevés dolog lehet érzelmileg hatásosabb, mint egy szépen kivitelezett album. 2014-ben még kisebb volumenben gondolkoztam, majd menet közben jött meg az étvágyam.

De miért pont az első világháború ragadta meg ennyire a figyelmedet, hiszen nem első világháborús szakértő vagy, hanem közgazdász, tőkepiaci szakember és sportdiplomata?

A téma jelentősége miatt. Ez az elmúlt kétszáz év messze legfontosabb és legjelentősebb eseménysora, a legtöbb ember mégis alig tud róla valamit. A nagy háború lett a történelem első világméretű konfliktusa, amely örökre megváltoztatta a világot és utat nyitott a 20. századnak. Elhozta a brit és a francia gyarmatbirodalmak alkonyát, olyan új, független államokat teremtett, mint Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Írország vagy Lengyelország. Véget vetett az Osztrák–Magyar Monarchiának, a Német, az Orosz és az Oszmán Birodalomnak, világhatalmi helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, életre hívta a Szovjetuniót, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, Nagy-Romániát, valamint az átalakuló Közel-Kelet új államait. A legfőbb következménye pedig a kapitalizmus, a fasizmus és a kommunizmus húszas évektől bekövetkező kegyetlen versengése lett, ami egy még pusztítóbb, világméretű konfliktusnak ágyazott meg. E hatalmas léptékű változások fényében nem csoda, ha száz évvel később a nagy háború – vagy, ahogy később elnevezték: az első világháború – öröksége most is fontos része a mindennapi életünknek. Az aktuálpolitika, a ma létező nemzetközi konfliktusok többsége és a földrajzi határok jelenleg is magukon viselik 1914-1918 kitörölhetetlen nyomait. Az első világháborút ismerni és érteni ma minden eddiginél fontosabb, hiszen az odavezető utat három olyan tektonikus mozgás alakította ki, amelyek száz év után először megint egyszerre jelentkeztek az emberiség életében.

Mit értesz ez alatt?

A három nagy törésvonal, ami mentén jelentős és egyidejű elmozdulás történt akkor is és ma is: technológiai, társadalmi, és nagyhatalmi. Most a digitalizáció jelenti életünknek azt a hihetetlen gyors változását, amit akkor a ipari forradalom jelentette. Ez a változás akkor elvezetett az urbanizáció felgyorsulásához és vele együtt a feudális keretek kapitalista polgári társadalommá formálódásához, amiben egy erős munkásosztály sorakozott fel egy erős burzsoáziával szemben. Most pedig egyre inkább kinyitja az ollót a szegények és a gazdagok között, miközben minden korábbinál erősebben kettészakítja, radikalizálja és szembeállítja egymással az embereket a baloldali és konzervatív értékrend választása mentén az egész világban. Akkor a Német Birodalom jelent meg, mint új erő a Brit Birodalom kihívójaként, most pedig Kína teszi ezt az Egyesült Államokkal szemben, mert Oroszországgal együtt egyre több helyet követel magának a napon. Ezekkel a folyamatokkal párosuló fegyverkezés, a katonai tömbök újra aktivizálódása, valamint a jól körvonalazódó krízis pontok Ukrajnában, Tajvanon, a Baltikumban és az Északi Sark vidékén könnyedén egy újabb háborúba sodorhatják a világot. De ezúttal teljesen új problémakörök is terhelik a közhangulatot, amelyek 1914-ben nem léteztek: a Covid, a gazdasági, az energia, a klíma és a migrációs válság.

Tartasz attól, hogy esetleg megint háborúba sodródik a világ?

Igen. Ez a magyarázata annak, hogy a könyvem a waterlooi csatával nyit. Utána száz évnek kellett eltelnie, hogy Európa ismét lángba boruljon, és ezt annak tudom be, hogy nagyjából ennyi idő kellett ahhoz, hogy már senki ne éljen azok közül, akik túlélői vagy hírmondói lehettek volna a napóleoni háborúknak. Száz év elmúltával így ismét vonzó alternatíva lett az európai népek számára az egymással való háborúzás. Most is lassan elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor már senki nem él azok közül, akik megtapasztalhatták a két világháború valamelyikét. A háborúkat megjárt generációk a béke őrei voltak mindig. Viszont – csakúgy, mint 1914-ben – a békét ma is mindenki hajlamos magától értetődő adottságként kezelni. Márpedig a világ megint fegyverkezési versenybe fogott.

A történelemhez való vonzódásodnak köze van ahhoz, hogy egy ezeréves történelmi nemesi család leszármazottja vagy?

Minden bizonnyal, hiszen a szüleimnek köszönhetően, már nagyon korán megismerkedhettem a felmenőim történeteivel, az pedig nem volt lehetséges a történelmi kontextus ismerete és megértése nélkül. De a könyvem megszületésében nem játszott szerepet semmilyen családi szál. A közvetlen felmenőim között csak 1848-as huszárkapitányok és második világháborús tisztek vannak, az első világháborút koruknál fogva, így vagy úgy, de pont mindenki elkerülte. Igaz, ükapám unokatestvére, Berzeviczy Béla végigharcolta Galíciától a Piavéig a nagy háborút, és 1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság megdöntése után Horthy Miklós a „vörösterror” leküzdésére létrehozott Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki. Az ő feladata lett a román kivonulást követő zűrzavarban annak a biztosítása, hogy a Nemzeti Hadsereg az ország egyedüli és kizárólagos hadereje legyen, és ő szervezte meg, hogy az alakulatai rendfenntartó feladatokra is mozgósíthatók legyenek. Ezután kezdődött meg a vezetésével a Nemzeti Hadsereg átalakítása Magyar Királyi Honvédséggé. 1920. március 15-én Horthy Miklós, aki ekkor már a Magyar Királyság kormányzója volt, altábornaggyá léptette elő és vezérkari főnökeként még két évig irányította az új magyar haderőt, mielőtt szívrohamban elhunyt.

Ahogyan hallgatlak, azon csodálkozom, hogy az elmúlt húsz évben, amióta ismerjük egymást, soha nem kerültek szóba az őseid. Az a fajta vagányságod, életszereteted, azok a konzekvens célkitűzéseid, amelyekről sokat beszélgettünk, nem utaltak erre a háttérre, mert annyira a XXI. század gyermeke vagy. Mikor éreztél rá arra, hogy tartozol ezzel az őseidnek?

Apai ágon két erős, magyar nemesi család egyesült: egy Habsburg-tagadó és egy Habsburg-párti. Mindkettő Szent Istvánig nyúlik vissza, csak a monarchista Berzeviczyék kaptak bárói címet, az Ostffy-ág meg nem. De mindkét család művészeket, akadémikusokat, közéleti szereplőket, politikusokat adott, a fölöttem lévő nyolc generáció – leszámítva a kommunizmus 50 évét – pedig bent ült a Parlamentben. A családi származás egy adottság, amire büszke vagyok, de nem egy érdem vagy privilégium. Ennek tudtában mindig a nevemhez méltóan próbáltam élni, nem pedig erre építeni vagy ebből élni. Egyszerre tett rám terhet és adott erőt, hogy a felmenőim és a közelebbi rokonsága körében tudhatok olyan személyeket a korábban említett Berzeviczy Alberten túl, mint Trefort Ágoston, Szalay Imre, Szalay László, Eötvös József, Szinyei Merse Pál vagy Dreher Antal.

(Folytatjuk)