Aki megölte Bálint Györgyöt
Nem tudom, ki ölte meg Bálint Györgyöt 1943. január 21-én. Bálint György munkaszolgálatos volt, tehát az őrszemélyzet egyik tagja lehetett a gyilkos, amint Radnótit vagy Szerb Antalt is egy keretlegény verte agyon. Honfitársa pusztította el a XX. század első felének legtehetségesebb publicistáját.
Igen, egy átlagember lehetett a tettes, akit az állam néhány év alatt feltöltött gyűlölettel a zsidó származású emberek iránt, és az öléshez jogot meg fegyvert adtak a kezébe. Ennyi elég volt, hogy egy, talán tisztességes, megbízható és családját szerető állampolgár megveszekedett terrorlegénnyé váljon.
Vagy nem elég?
No de, ha nem elég, akkor hogyan lesz egy felnőtt személyből, aki virágot visz az anyja vagy bárki más névnapjára, embereket gyilkoló vadállat? Sokan keresték, keresik a választ a kérdésre, írók, lélekbúvárok, filozófusok Robert Merle-től Erich Fromm-on át Hanna Arendtig. Pontosabbnál pontosabb elemzések születtek táborbeli tapasztalatok vagy szociálpszichológiai kísérletek alapján, de engem most nem ez érdekel. Nem, nem az érdekel, hogyan vált gyilkossá, aki megölte Bálint Györgyöt. Az érdekel, hány ember van ma Magyarországon, aki szintén eljutna az öncélú kegyetlenkedésig, ölésig hasonló háborús helyzetben, és meggyilkolná a mai „bálintgyörgyöket”, ha jogot és fegyvert kapna. Ezer? Vagy több? Mindegy is! Ezer is elég, hogy ismét – évtizedekig meg nem emésztett, s így lélekpusztító – traumát okozzon a nemzetnek.
Mit tehetünk egy újabb tragédia ellen?
Hogyan előzhető meg?
Nem tudom. De elsősorban biztosan nem a potenciális kisgyilkosok a hibásak, ha az adott kormány jóváhagyásával halálosztó helyzetbe kerülhetnek.
Megoldást nem ismerek. No, de nem is az én dolgom megelőzni a tragédiát. Erre a célra van a hatalom, a kormány, az államapparátus.
Az én dolgom legfeljebb az, hogy megírjam, amitől én sem tudok aludni, és feltegyem a kérdéseket. No meg persze az is lehet a dolgom, hogy ha tudom, megvédjem, akiket az állam nem véd meg.
Nógrádi Gábor
