Alföldi Róbert: most először érzem újra a reményt

„Amit én képviselek, az kisebbségben volt”

Alföldi Róbert szerint lényeges különbség van a közéleti és az állampolgári szerep között. A közéleti lét szerinte állandó megszólalási kényszert jelent: „ki kell állni, beszélni kell, okoskodni kell”, míg az állampolgári szerep sokkal visszafogottabb és személyesebb. Úgy fogalmazott: közéleti akkumulátora továbbra is lemerült állapotban van, az állampolgári viszont most újra feltöltődött.

A rendező felidézte, hogy az előző országgyűlési választások után fordult el az aktív közéleti szerepvállalástól. Akkor intenzíven részt vett a kampányban, nem egy konkrét párt mellett, hanem azért, hogy bizonyos dolgok „ne legyenek”. Az eredmény azonban annyira megrázta, hogy szembe kellett néznie azzal: mindaz, amit ő képvisel, kisebbségben maradt az országban. „Rájöttem, hogy amit én szeretnék, vagy amit én képviselek, az kisebbségben volt ebben az országban, és valahogy elfáradtam” – mondta. Úgy érezte, belerakta azt, amit egy értelmiséginek bele kell tennie a közéletbe, de mivel nem látta hatékonynak, egyszerűen elfogyott az ereje és a kedve.

Most viszont más hangulatot érzékel maga körül. A választások utáni hetekben szerinte nem történtek olyan dolgok, amelyek azonnal felháborodást vagy dühöt váltottak volna ki belőle. Úgy látja, jelenleg mások aktívak a közéletben, neki pedig nem kell folyamatosan megszólalnia. A választási eredmény ugyanakkor olyan érzelmeket is felszínre hozott benne, amelyekről azt hitte, rég elrendezte magában.

Azt mondta, az elmúlt másfél évtized méltatlanságai, a folyamatos támadások és megbélyegzések egyszerre törtek fel belőle. „Mint az olajkutaknál, amikor kitör az olaj, és repülnek a betonlapok a fenébe” – fogalmazott. Szerinte a hosszú évek sérelmei rakódtak egymásra benne, attól kezdve, hogyan nevezték őt, milyen helyzetekbe került, egészen addig, hogy szembekerült mindazzal, amit az előző hatalom képviselt. Úgy fogalmazott: „a hazaárulótól kezdve a nem tudom meddig” sok mindent kapott az elmúlt években.

Mindezek ellenére azt mondja, mindig próbálta megőrizni önmagát. Úgy érzi, lelkileg rendben van, mert bár volt benne félelem, „nem volt hajlandó félni”. Szerinte ezek a terhek most azért váltak könnyebbé, mert végre felszínre kerülhettek.

Shakespeare-ről beszélve a hatalom természetéről beszél

A beszélgetés egyik központi témája a frissen bemutatott Julius Caesar-rendezés volt. Alföldi szerint Shakespeare darabját nem szabad leegyszerűsíteni aktuálpolitikai megfejtéssé. Úgy látja, a szerző éppen attól zseniális, hogy összekeveri a szerepeket és a pozíciókat, ezért egy idő után már nem lehet pontosan megmondani, „ki kicsoda”.

A rendező szerint a darab valójában a hatalom mechanizmusáról beszél: arról, hogyan csúszik el egy rendszer, hogyan véreznek be azok is, akik valami újat akarnak kezdeni. Szerinte a társadalom jelenlegi állapotában különösen fontos, hogy tisztán lehessen beszélni a hatalom működéséről, a felelősségről és az igazságról. Úgy fogalmazott, Magyarország egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy történelmi traumáit és bűneit soha nem beszélte ki őszintén.

„Ez a társadalom nem tanulta meg a nyílt kommunikációt” – mondta. Szerinte emiatt történhetett meg a történelemhamisítás, és emiatt élhetnek emberek teljesen eltérő valóságérzékeléssel egymás mellett. Úgy látja, a társadalom hosszú évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül nem volt hajlandó nyíltan beszélni a saját fájdalmairól és bűneiről.

Éppen ezért tartja reménykeltőnek, hogy az új politikai szereplők szerinte sokat beszélnek transzparenciáról, őszinteségről és tényszerű kommunikációról. Alföldi hangsúlyozta: nem bosszúhadjáratra van szükség, hanem arra, hogy mindenki vállalja a tettei következményeit. Úgy fogalmazott: „ez egy következmények nélküli ország volt”, ahol sem a pozitív teljesítményeknek nem volt valódi jutalmuk, sem a negatív döntéseknek következményük.

A Julius Caesar kapcsán arról is beszélt, hogy a remény mindig szorongással jár együtt. Minél nagyobb a remény, annál nagyobb a félelem attól, hogy minden újra elromolhat. „Most remény van” – mondta, és szerinte éppen ezért nagyon fontos, hogy az ország „jól éljen vele”.

A választások utáni napokat olyan közösségi élményként írta le, amelyet nagyon régen nem érzett. Azt mondta, szinte minden találkozás euforikus lett körülötte: taxisok, trafikoslányok, régi ismerősök reagáltak ugyanazzal az örömmel. „Nagyon régen nem éltük meg, hogy így együtt voltunk” – fogalmazott.

„Nem kell úgy csinálni, mintha rendben lenne”

A kulturális élet helyzetéről szólva Alföldi kemény kritikát fogalmazott meg az elmúlt másfél évtized működésével kapcsolatban. Szerinte a színházi szakma „lerohasztott állapotban van”, és most az első feladat egy kiszámítható, átlátható finanszírozási rendszer kialakítása lenne. Úgy látja, nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki milyen színházat vezet majd, hanem az, hogy létrejöjjön egy olyan szabályrendszer, amelyben nem az számít, „ki kit ismer, vagy ki kit szeret”.

Arra a kérdésre, akar-e újra színházigazgató lenni, nem adott egyértelmű választ. Inkább arról beszélt, hogy szerinte rossz reflex lenne automatikusan visszaadni pozíciókat azoknak, akik korábban háttérbe szorultak. „Nem szabad arról szólnia, hogy most jöjjön az Alföldi, mert eddig nem lehetett” – mondta.

A jelenlegi kulturális struktúráról szólva külön kitért Vidnyánszky Attila szerepére is. Szerinte a Nemzeti Színház igazgatója nem egyszerűen intézményvezetőként működött, hanem olyan emberként, aki ideológiai alapon próbálta meghatározni az egész szakmát. „Nem volt tűrt kategória, csak támogatott és tiltott” – fogalmazott.

Alföldi szerint természetes lenne, hogy minden intézmény működését megvizsgálják, és ott hozzanak döntéseket, ahol egy vezető nem teljesítette a vállalt feladatait. Ugyanakkor hangsúlyozta: ezt nem bosszúként kell kezelni, hanem a rendszer helyreállításának részeként.

A beszélgetés végén arról is beszélt, hogy szerinte a magyar társadalom sokkal nyitottabb és modernebb annál, mint amilyennek az elmúlt évek propagandája mutatta. A melegek helyzetéről szóló színházi előadások kapcsán úgy fogalmazott: a homofób hangok nem azért tűntek erősebbnek, mert többen lettek volna, hanem mert felhatalmazást kaptak arra, hogy hangosabban beszéljenek.

Úgy látja, a társadalom ma már sokkal inkább európai módon gondolkodik, és a fiatal generáció különösen fontos szerepet játszhat a változásban. Szerinte rajtuk már kevésbé ül az elmúlt évtizedek terhe, és sokkal természetesebben gondolkodnak szabadságról, közösségről és nyitottságról.

„Most mindenki mondja” – fogalmazott arról, hogy végre nem a folyamatos résen levés és a rejtett jelentések keresése határozza meg a közbeszédet. Bár szerinte mindenki kissé zavarban van még a hirtelen jött reménytől, egy dologban biztos: „itt a remény”.