Állatmese

Lázár ominózus kurta írásának, amit most olvastam újra, Állatmese a címe. A róka meg a holló történetének parafrázisaként arról szól: a ravaszdi addig hízeleg a nyúlnak, amíg az hajszál híján bedől neki és elhiszi, hogy ő az erdőben a felséges úr, királyi sörénye van, félelmetes fogsora, bojtos farka és ijesztő karma… Ám a nyúl szerencsére az utolsó pillanatban, épp mielőtt bekapná őt a róka, magához tér: ráébred, hogy nem oroszlán. És tapsifülesi attribútuma tudatában, rögvest nyúlcipőt is köt; el- és megmenekül. Majd – ahogy a mesékben szokás – levonja a tanulságot is:

„Ó, te balgatag, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.”

Miért említem ezt a mesét? Mindössze azért, mert egy kevéssé ismert filmesztéta és poéta, továbbá klasszikus gitáros, gitár-oktató, valamint tanult webfejlesztő és forgatókönyvíró (szóval silány korunk polihisztora), bizonyos Deák-Sárosi László, aki – mit tesz Isten! – épp a kormány Magyarságkutató Intézetének tudományos munkatársa, nekiveselkedett, hogy letaszítsa a piedesztálról Lázár Ervint. Akinek közkedvelt mesekönyvei – újsütetű „kritikusa” versesköteteivel és doktori disszertációjával (A kép-szöveg jelentés változásai – Képi retorika) ellentétben – megtalálhatók szinte minden akárhány gyermekes magyar család könyvespolcán, továbbá rengeteg gyermektelen egykori gyermek házi bibliotékájában is…

A szélsőjobb által bedarált érzékenyítő mesekönyv örvén, Deák-Sárosi azt fejtegette a vasarnap.hu-nak, hogy

„Lázár Ervin meséi mindig is taszítottak – a címadó mese, A hétfejű tündér különösen. Nem értettem, miért zavarja össze a gyerekeket valaki azzal, hogy egyetlen ellentmondásos semmilyen-karaktert formál a hétfejű sárkányból és a jó tündérből. A gyerekeknek abban a korban, amikor meséket hallgatnak vagy már épp olvasnak, szükségük van egy biztos értékrendre, amelyben a jó és a rossz különválik, és a jó győz”.

S úgy vélte, a Jean Piaget által meghatározott fejlődés-lélektani sávok szerint, a mese kilenc évesnél idősebb, érettebb sávba sorolható olvasója se jár jól:

„Azt hiszi, valami újat, érvényeset kapott, de valójában nem, ez csak egy öncélú és zavaró társítás. Van némi humor is benne, hiszen össze nem illő dolgok társulnak, de ennél nem történik több – s ha mégis történik, az csak még, még rosszabb.”

Végezetül azt is tudni vélte, sőt, tudatta is:

„A kevélység-kórság okozza, hogy valaki akkor is ír valamit, ha éppen nincsen igazán jó ötlete – variál, megfordít stb., de nem lesz belőle semmi érvényes, csak zavar, illetve ezen a vonalon haladva: káosz”.

Mi köze is lehet mindehhez Lázár Állatmeséjének? Csak annyi: kíváncsi lennék, ki adhatta be Deák-Sárosinak, hogy ő a magyar meseirodalom erdejének koronás-jogaros királya? A kegyet és babérkoszorút osztani és megvonni jogosult, ítélő uralkodó… Akinek a nevét amúgy – ha még élne, és leereszkedne erre a színvonalra – emlékezetessé tehetné Lázár Ervin. Mint József Attila bizonyos Horger Antal úrét… S vajon mit is mond majd ez a sematikus (érték)rendet vágni akaró „hős”, ha majd leesik nála a tantusz, hogy nem is ő a király, és nyúlcipőben kell elinalnia a kulturkampf lángoló mezejéről?