Amikor elhagyja Orbánt a disznószerencse (2.)

Ott hagytuk abba elemezésünket, hogy a kormány – ígérete szerint – május végén lemond a rendeleti kormányzásról. De már eddig is számos olyan intézkedést hozott, amelyek a sajátjai gyarapodását, illetve a hatalma növelését biztosították. Olyan intézkedésekről beszélünk, amelyeknek valójában semmi közük nem volt a veszélyhelyzethez. Itt és most nem sorolom fel őket, elég, ha csak emlékeztetek az önkormányzatok, vagy a pártok megsarcolására.

A rendkívüli, időkorlát nélküli felhatalmazás azonban – és ezt tudja, vagy rá kellett jönnie Orbánnak – teljesen felesleges volt, feleslegesen váltotta ki a nemzetközi felháborodást. Mégpedig azért, mert a kétharmados felhatalmazásával a miniszterelnök éppenséggel azt tesz, amit akar. Láthattuk, miként hajszolt át törvényeket néhány nap alatt az országgyűlésen.

Vagyis a trükk, hogy az ellenzéket a járvány szolgálólányaként tüntesse fel, mégpedig azzal, hogy a veszélyhelyzetben is akadályozza a gyors intézkedéseket, egyáltalán nem jött be. És, hogy a külföldről érkező bírálatokat elnémítsa, inkább fenntartatta az országgyűlés ülésezését, miáltal még inkább bebizonyosodott, hogy voltaképpen semmi szükség a rendeleti kormányzásra. Orbán ezt a csatát elveszítette, még akkor is, ha most folyamatosan bocsánatkérésre szólítja fel a magyar jogrendet, és a vég nélküli felhatalmazás, illetve a parlament szüneteltetése miatt felháborodókat.

Túl erős érv volt ez vele szemben most, az Európa Parlament vitáján, és hiába akarta átterelni a diskurzust – Varga Judit delegálásával – abba az irányba, hogy az EP az, amely antidemokratikusan működik, ez a csavar sem jött be neki. Már csak azért sem, mert miközben a járvány elleni védekezés miatt elutasította a brüsszeli meghívást és felszólalást, másnap elutazott Belgrádba, a szerb miniszterelnökhöz.

Ha már Belgrádnál tartunk: Orbán itt is hibázott. Egy olyan fontos bejelentést, mint hogy visszaadja a parlamentnek a rendkívüli felhatalmazást – jelentsen ez a „visszaadás” bármit – a szerb fővárosban közölte, nem pedig itthon. Ráadásul egy nappal korábban Gulyás Gergely még június végére helyezte a döntés esélyét; vajh mi történt egy nappal később, hogy a dátum előrekerült majd’ másfél hónappal.

Nem látunk rá más okot, mint a nemzetközi támadások kivédését, és a bocsánatkérésre felszólító retorika megerősítését. De akárhogy is trükközik most már a miniszterelnök, defenzívába került. És ezt a rossz szériát jól példázzák az utóbbi napok megszólalásai is.

Azokra a nyilatkozatokra gondolok, amelyeket hol a rádióban, hol a Facebook-oldalán, de semmiképp nem az állami televíziót használva adott. Jó, rendben, az állami rádiót már kibérelte péntek reggelente, és ott nyugodtan mondhat bármit, szembesíteni nem fogják a valósággal, de még attól sem kell tartania, hogy mikrofont nyújtanak az általa megbírált politikai ellenfélnek. Éppen ezért, a kontroll nélküliség okán, nehezen érthető, miért szaladt bele olyan hibákba, megfogalmazásokba, amelyek vagy indulatot, vagy pedig közröhejt váltottak ki.

Ez utóbbi vezérgondolata a Karácsony Gergellyel szembeni fellépése volt; hiába próbálja jól megfizetett fegyverhordozója, Bayer Zsolt hasonló, egyébként sokkal gyengébb példákkal visszaigazolni a „disznóvágást”, ettől még az csak egy nevetséges, kisstílű, alacsony színvonalú kiszólás maradt, amely legfeljebb a mulatságos mémek gyártására adott lehetőséget. (Egyébként a Bayer-féle Magyar Nemzet írás azt sejteti, hogy az eredeti ötlet is tőle származhatott…)

Ez a kiszólás azonban valóban csak alpárian gyengére sikeredett, mint ahogy az a törekvés is, hogy Karácsony Gergelyt egy léha, mihaszna értelmiségiként járassa le. Amit viszont a gyöngyöspataiak kapcsán nyilatkozott, az egyenesen rémisztő; hogyan süllyedhet – nem először – odáig egy miniszterelnök, hogy cigányozik. Bármily burkoltan, de ezt tette, ráadásul lényegében betolakodóknak, majdhogynem migránsoknak minősítette a szegregált cigányokat azzal, hogy az ott élő magyarokat bennszülöttekként aposztrofálta. Akárhogy is próbálná mentegetni magát a miniszterelnök – egyébként meg sem próbálja –, aljas, uszító és felháborító volt ez a fogalmazás. Rejtett, kódolt mondatok nem tudják elleplezni a valódi szándékot.

Természetesen megszokhattuk már, hogy Orbán igyekszik a mondandójának olyan körítést adni, amelyben a sajátjai megkapják, amit várnak tőle, de mégsem lehet egyenesen rasszizmussal, vagy rosszindulattal vádolni. Ebben a műfajban Orbán az elmúlt évtizedekben elég sikeresen lavírozott. Ez a hétvége azonban inkább azt bizonyítja: elfáradt. Vagy, ha ez nem fáradtság, akkor inkább az ellehetetlenülés fázisa, amikor az igazság szövete már túl erős ahhoz, ahogy olcsó retorikai és kommunikációs trükkökkel szét lehessen szakítani.

És ez igaz lesz a későbbiekben is, amikor a magyar gazdaság eddig meglévő problémái halmozottan kerülnek majd felszínre. Idéztem már az előző részben Oblath Gábor közgazdászt, most is ezt teszem. Mégpedig annak illusztrálására, hogy mennyire a Földtől elrugaszkodott a magyar kormány elképzelése, mennyire nem hajlandó szembenézni a realitásokkal. Oblath ezt írja portfolio.hu-n:  „A realisztikusabb előrejelzésekhez és az értelmes válságkezeléshez nemcsak a helyzet pontosabb felmérésére, hanem arra is szükség lenne, hogy a döntéshozók legalább átmenetileg túllépjenek alkalmatlanná vált rögeszméiken: a „munkaalapú társadalmon” és az állami eladósodástól való irtózatukon.”

Márpedig ezt addig nem teszi meg a magyar kormány, amíg le nem taglózza a valóság. A valóság azonban elsősorban az embereket fogja letaglózni, amikor végképp szembesülnek azzal, hogy nincs mit enniük, nincs munkájuk, hogy minden jövedelmük elveszett. Na, az lesz az a pillanat, amikor Orbán teljesen elveszíti a disznószerencséjét. Skizoid a helyzet: saját pénztárcánk, és a gyermekeink jövője miatt, ennek egyáltalán nem szurkolhatunk. Pedig…