…amikor Nagy Feró a szóvivő

Már persze olyan népszerű művészekre, sportolókra, egyáltalán a politikától korábban távol eső emberekre gondolok, akik a maguk területén jót, kiemelkedőt nyújtottak, de nem feltétlenül arról híresek, hogy elemzőként mutattak fel valamit. Sőt, továbbmegyek: az a hitünk róluk, hogy – ahogy szoktak fogalmazni - nem ők a legélesebb kések a fiókban. 

Mondok példákat, hogy ne csak a levegőbe beszéljek: azt már a hatalom végső, jó, nem a végső, túlkapásának érzem, amikor mondjuk Nagy Feró (Dopeman, Tóth Gabi és még sorolhatnám), kezd politikai fejtegetésbe, helyzetelemzésbe. Félreértés ne essék: eszem ágában sincs elvenni tőlük a véleményalkotás jogát, sosem jutnék el odáig, hogy bárkit hallgatásra kényszerítsek. De addig sem, hogy használjam őket, már ha egyszer olyan hatalmi helyzetbe kerülnék.  Nem ültetném őket oda egy dedikáltan politikai esemény – mondjuk, a miniszterelnöki évértékelő – nézőterére, és nem várnám el tőlük, hogy bel- vagy külpolitikai események hátterét, mozgását rajzolják fel. Márpedig a kiválasztott figurákkal ez történik; a hatalom elvárja tőlük, hogy ne pusztán a saját műfajukban – ahol, elismerem: bizonyítottak – mutassák meg magukat, hanem a rendszer védelmezőiként is feltűnjenek. De ez, így, megint félreértésre ad okot; szó nincs arról, hogy ne lehetnének a kormány hívei. A baj ott kezdődik, amikor a tőlük idegen megszólalásaik mögött felsejlik a szolgálat, a fizetség ellenértéke. Nem állítom persze, hogy mindez direktben történik, vagyis nem arról van szó, hogy minden egyes hatalmat megtámogató mondat után mehetnek a kasszához, de azt sem, hogy túlzottan rafináltan, rejtetten válnak a rendszer haszonélvezőivé. 

De mit bonyolítom itt agyon a dolgokat; azt hiszem, abban az országban, ahol mondjuk, Nagy Feró válik a kormány szóvivőjévé, ott már nagy a baj. Nem, Nagy Feróval vagy Tóth Gabival (stb…) van bajom, ismétlem: nem akarom tőlük elvenni a vélemény szabadságát, és az ellen sem tiltakozom, ha hallatják a véleményüket. A bajom, a baj, ott kezdődik, amikor érzékelhetően egyfajta ellenszolgáltatásnak tűnik a szereplésük. Ha – mint mostanság – ők kezdik el igazolni a kormány lépéseit, miközben teljesen egyértelműen használják őket. Persze használják a saját médiájuk munkatársait is, nem lehet kilógni a sorból, fizetni kell a fizetségért. A celebeknél azonban ez másként van; ők cserébe jól fizető, népszerű műsorokban tűnnek fel, mert hát – ahogy ezt is mondani szokták – nincs ingyen ebéd. 

Természetesen nem akarom elverni rajtuk a port; a szisztémáról beszélek. Arról a szisztémáról, amikor a hatalom önmagát, saját döntéseit igazolandó, túlterjeszkedik önmagán, és olyanokat is felhasznál, akikről azt gondolják, hitelesíthetik őt. Hitelesítik őt, ha biodíszletként, horribile dictu, elemzőként futtatják őket. Megint csak példaként: ha Nagy Feró arról beszél egy televíziós műsorban, a maga egyszerű módján, hogy mit ugrál Ukrajna, adja oda a területeit Oroszországnak, és akkor béke lesz, akkor nem önmagáról, vagy nem csak önmagáról állít ki képet, hanem azokról is, akik ezt elvárják tőle. 

Mert ne gondoljuk, hogy Feró ilyenkor a saját jól kiérlelt gondolatait tárja elénk. Nem, ő a miniszterelnök rejtett, vagy alig rejtett véleményét közvetíti a nép egyszerű nyelvén. Neki ez a dolga, ez a feladata. Hiszen maga Orbán Viktor sem mond mást, csak legfeljebb másként. Amikor a békéről beszél – és mostanság egyre gyakrabban a világháború lehetőségéről – akkor ő sem mond mást, legfeljebb szofisztikáltabban. A kiválasztottak az ő szavait fordítják le, szerepük éppen ez: hitelesíteni a Vezér kijelentéseit. 

Szomorú dolog ez, bár nem teljesen szokatlan. Ha adsz valamit, kapsz valamit. Így működik a rendszer. Ez is a korrupció egyik formája. Ez is elhozza a meggazdagodást, csak éppen nem Völner Pál módjára. Ez nem büntethető kategória. A büntetés itt nem a korrupció résztvevőié. Hanem a miénk.