Az elvtársak félnek
Ez a mostani, minden korábbinál durvább kampány azt mutatja, hogy az elvtársak félnek. Fejetlenség és kapkodás, amerre a szem ellát. A pökhendiség és kivagyiság álarca mögül kikandikáló rettenet, az erő látszatát sugárzó félelem. Kiült a majré az arcukra, s egyre többen olvasnak ezekből a jelekből.
Ezért égetnek fel mindent maguk mögött, ezért ártanak mindenhol, amennyit csak lehet. Emlékműveket állítanak maguknak: a megváltoztatott utcanevek, az átírt történelem, a megmásított múlt – a rettegés megannyi mementója.
Tudják, hogy a vég nem lesz szép. A sajátjaik fognak majd rájuk rontani, önmagukból valók lesznek, akik széttépik a gyengéket.
Elsőként a Főnököt. Amikor már nem a falkavezér a legsikeresebb vadász, szerepe megszűnik. Rendesebb helyeken hagyják „tiszteletbeli elnökként” csendben vegetálni, harciasabb hordák széttépik a már semmire sem jó vezetőt.
Néhányan még hisznek a csodafegyverben, de már nem segít rajtuk semmi. Kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni az országgal, csak korszerűtlen, leharcolt válaszaik vannak a kérdésekre.
Mielőtt távoznának, még megszereznek maguknak mindent, amit tudnak. Az ellopott hitet még a lenyúlt javaknál is nehezebb lesz tőlük visszavenni.
Nagyon mélyről kell majd visszakapaszkodnunk.
