Az EU a gyógyír a magyarok Trianon miatti fájdalmára

George Paul Hefty, a szerző, 1956-ról megállapította: nem egy ideológiai tábor lázadása volt egy másik ideológiai tábor ellen, hanem egy nemzet felkelése egy nagyhatalom ellen. A következő generációk azt vonták le tanulságul a történtekből, hogy Magyarországnak a bajban nincs barátja, a semlegesség nem garancia a túlélésre, a népben az összetartást nem a társadalmi verseny teremti meg, hanem a nemzeti összecsapás a külső ellenséggel.

E következtetéseket a nyolcvanas évek második felében keltve életre, a reformkommunista vezetés – Pozsgay Imre, Németh Miklós és Horn Gyula – megrendezte a kivégzettek újratemetését, egy Orbán Viktor nevű kommunistaellenes diákvezér 1956 óta első ízben követelte a szovjet csapatok kivonulását, és 1989. október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Mindenkinek világos volt, hogy ez a köztársaság nem marad sokáig a Varsói Szerződés tagja, és a vezetés a túlsó partra tartott, ahol reményei szerint, a NATO és az EU majd kinyújtja a kezét. „Ezer év után, első ízben a magyarok készek voltak saját elhatározásból, bár kényszerítő, racionális okokból, csatlakozni nem egyetlen államhoz, hanem sok állam hálózatához.

Ezzel szembe,n 1920. június 4. semmiféle érdemleges kilátást nem adott – írta Hefty, aki ismertette, hogy mekkora területeket és lakosságot vesztett el az ország, és hogy ez egyben azt is jelentette, hogy az ország vesztett a súlyából: egy közepes méretű európai országból a régió egyik kisállamává vált. A területvesztések sajátossága, hogy a szomszédok számára ezek nyereségek, és ez még jobban fáj a nemzeti érzésnek.

Száz évvel később, már nem a győztes hatalmak gőgje áll a középpontban, amely nem adott tárgyalási lehetőséget a magyar küldöttségnek (sem), és a fő kérdés nem is a vesztesek vereség és a megaláztatás miatti, érthető felháborodása, sokszor dühe, mert ez nem elvek, vagy a hatalomvágy, hanem túlságosan is sokszor a szomszédok és a szomszédos népek ellen irányult.

Az évforduló alkalmából, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon hol vehette kezdetét ez a folyamat.

A jelent illetően, éppen annyira figyelembe kell venni azt is, hogy az ország hogyan dolgozta fel földrajzi és geopolitikai átalakulását. A húszas években a történteket a háborús évekkel és a háború vége óta eltelt hónapokkal magyarázták, fel sem merült, hogy az éppen kormányon lévők követhettek el hibát. A szerző végigvette a háború utáni idők politikai fejleményeit, a birodalmi kormányzó kinevezésével, és azzal, hogy magától értetődő volt, hogy a bevonuló románokat, az északi részt biztosító cseh csapatokat és a 133 napig tartó Tanácsköztársaságot tették felelőssé. 1918. november 16-án a még IV. Károly király (Ausztriában I. Károly császár) bejelentette Magyarország kiválását a monarchiából, és Károlyi Mihály grófot nevezte ki miniszterelnöknek. Károlyi mellett igen széles követői köre szerint, a nyugat-európai nagyhatalmak elitjéhez fűződő jó kapcsolatok szóltak. Amint ez illúziónak bizonyult, a kormány külpolitikai célkitűzései semmivé váltak. Ami történt, tehetetlen kétségbeesést váltott ki a magyarokban az arisztokráciától egészen a munkásságig. Vajon nem cselekedtek-e mindig helyesen ezer év alatt, nem alapítottak-e államot a pápa támogatásával, nem fogadtak-e be idegeneket, és nem védték-e a keresztény Európát a keleti támadások ellen?

„A magyarok a történelemértelmezésükben elsiklottak afelett, hogy mi mindent lehetett másként értelmezni a tetteikből és felfogásaikból, és elfelejtették, hogy az egyik legnagyobb történelmi sikerük – a kiegyezés – óta alaposan megváltozott a korszellem” ­– írta Hefty. Az egyenjogúságot a kettős monarchia útján tudták elérni, amely Budapesten ma is látható gazdasági fellendülést hozott, de ez volt a csúcs, és onnan már csak lefelé vezetett az út. Az ünnepelt kiegyezés értéktelenné, mi több, károssá vált.

A magyarok csalódásainak gyökerei azonban sokkal messzebbre nyúlnak: egészen odáig, amikor a magyarok megjelentek a Napnyugat szélén. Az eseményt emberemlékezet óta büszkén honfoglalásnak nevezik, és nem veszik figyelembe, hogy ez magában foglalja a tulajdonképpen idegen terület elfoglalását. Szólt a szerző Szent István királyról, Imre hercegnek írt intelmeiről, azzal, hogy nem valami korlátolt törzsi vezető volt, hanem geopolitikus, aki a pápai áldással és országa irányításával legitimációt szerzett. Alighanem felismerte, hogy a Kárpát-medence túl nagy a népének, más szóval, a népe nem elegendő az ország betelepítéshez, műveléséhez és védelméhez. A magyarok az évszázadok során sok idegent hívtak, telepítettek be, és nem gondoltak azzal, hogy ezért talán magas árat kell majd fizetni az összetartás és az összetartozás terén, hiszen maguk az uralkodók is évszázadok óta külföldiek voltak. István nem láthatta előre, hogy a magyarjai nem növelik a létszámukat olyan gyorsan, mint a betelepültek. Az integráció és az asszimiláció már nem volt kiszámítható, és 1910-ben a magukat magyarnak vallók már csupán a lakosság mintegy felét tették ki.

 „Nem zárható ki, hogy a felosztáshoz nem kellett volna Trianon, mert a szomszédos népekhez kötődő nemzetiségek anélkül is hamarosan keresztülvitték volna ’önrendelkezési jogukat’ a magyarokkal szemben” – írta Hefty. Rámutatott: nem fog kiutat találni az, aki a politikai katasztrófák nyomán, nem vizsgálja saját részét az okokban, hanem az ellenfeleknek tett szemrehányásokba menekül. Így aztán Magyarország a trianoni rémületre még feltette a második világháborús rémületet, mert elzárkózott az „ellenfelektől”, és rossz barátoknak szolgáltatta ki magát, majd következett a párizsi békeszerződés. Az ezt követő kommunista diktatúra a szovjet tömbfegyelem betonját öntötte a magyarok Trianon miatti, tovább visszhangzó felháborodására.

A fiatal demokrácia lebontotta a betont, és Antall József azt a formulát tálalta, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. „Európában nem értékelték, hogy Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnök milyen ügyesen és hatásosan vetett véget az 1920-as ’Nem, nem, soha’ hangulatnak, amikor 2011-ben merte kihirdetni a diktatúrák utáni végre szabad akaratból kidolgozott Alaptörvényt. Ő és harcostársai alkotmányos rangot adtak a kis területnek a Magyarország elnevezéssel. Ez már nem hagy teret demagóg félreértelmezéseknek, és a következő cikkely azt is leszögezi, hogy Magyarország jogállam. Magyarország a magyarok országa, következésképpen az elismert államhatároknál ér véget, és nem nyúlik túl azokon. Ugyanakkor az Alaptörvény fenntartja az egységes magyar nemzet eszméjét, és felelősséget vállal a határokon túli magyarokért is. Egyben megkönnyítette a magyar állampolgárság megszerzését és újbóli megszerzését, és a cél a régi Magyarország után már külföldön gyökeret eresztett magyarokat kárpótolják az évtizedes illúzió végéért, hogy talán egy szép napon, a mindenkori hazájuk visszakerülhet Magyarországhoz.

„A legnagyobb szolgálatot azonban Orbán első miniszterelnöksége idején tette a külhoni magyaroknak, amikor előkészítette Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, mert az EU alighanem az egyetlen gyógyír a magyarok Trianon miatti fájdalmára” – írta George Paul Hefty.