Az irodalom visszavág
Sorra adják vissza a megítélt alkotói ösztöndíjat azok az írók és költők, akik szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd kisajátítja Térey János örökségét, és a közelmúltban elhunyt író, költő, drámaíró, műfordító személyét az írótársadalom megosztására kívánja felhasználni. Eddig öten jelezték, hogy nem kérnek a szokatlanul magas összegű és jelentős időtartamú (öt év) ösztöndíjból. A 45 díjazotthoz képest ez látszólag nem sok, ám a mélyben forrnak az indulatok. Van, aki jelezte, hogy ösztöndíja nagy részét továbbadja az arra rászoruló irodalmi műhelyeknek.
Bartók Imre író volt az első, aki nyilvánosságra hozta, hogy nem kér a felajánlott ösztöndíjból. Elsősorban Demeter Szilárd személyének szólt a visszautasítás. Demeter Szilárd munkásságáról a napokban a Hírklikk is megemlékezett, jelenleg ő a kormány irodalmi ökle, s mint nemrégiben szerényen megemlítette, őt bízták meg „a magyar irodalom és könyvkultúra infrastruktúrájának megújításával.” (Bármit is jelentsen ez a kifejezés.)
Bartók Imre kiállását megtorlás követte. Fekete autó nem jött érte, viszont visszavonták jelölését a Külügyminisztérium által is támogatott Irodalom Éjszakája programról, ahol ő képviselte volna Magyarországot. Az írót előbb Csehy Zoltán, majd újabb három irodalmár. Szőts Petra, Keresztesi József és Zoltán Gábor követte, akik szintén közölték, hogy nem kérnek az állami apanázsból. Mely juttatás amúgy anyagilag rendkívül gálánsnak mondható. Öt éven keresztül, havonta bruttó 320 ezer forintot kapnak azok az irodalmárok, akiket az erre kijelölt grémium arra érdemesnek talált. Nem kis pénz ez ebben a bizonytalan, és egyre dráguló világban – arra bizonyosan elegendő, hogy az ösztöndíj elnyerőjének ne kelljen alkotó energiáit más, az írással csak részben, vagy egyáltalán nem kapcsolatban álló megélhetésre pazarolnia, és minden erejével azon lehet, hogy a napi gondokat levetve, legjobb tudásához mérten, jó irodalmi alkotásokat hozzon létre.
Ez azért – valljuk be –, nem kis kihívás. Elsősorban morálisan, mert a pénznek – különösen, ha valaki rászorul – nem könnyű ellenállni. Ezért is értékelendő azok kiállása, akik nem kérnek a kormány ökle által nekik juttatott jóból, és inkább vállalják a döntésükkel járó nehézségeket, minthogy eddigi, és ezután megírandó műveik morális tartalmát kockáztatnák.
Annál is inkább így van ez, mert a Magyar Narancsnak nyilatkozó irodalmárok szerint, a díjazottak listája meglehetősen vegyes. Néhány, valóban értéket képviselő alkotó mellett, többen vannak olyanok, akiknek munkássága – fogalmazzunk visszafogottan – nem igazán maradandó, ám a hatalomhoz jól viszonyulnak. A kormányzati szándék nyilvánvaló: megosztani a kultúra embereit. Nem ez az első kísérlet. A Magyar Művészeti Akadémia is lényegében erről szól, hiszen a céh tagjának lenni ez esetben is biztos bevételi forrást jelent.
Demeter Szilárd, az Irodalmi Lépegető tehát teszi a dolgát. Akárcsak Sztálin kulturális kérdésekben illetékes jobbkeze, a felejthetetlen Zsdanov elvtárs, akinek olyan örök érvényű mondataira emlékszik a hálás utókor, mint például: „Írók, alkossatok remekműveket!”
