Az iskolai erőszak jelentős része rejtve maradhat

Vajda Zsuzsanna szerint – mint minden – ez is összetett probléma, mert ahol emberi, vagy gyerekközösségek vannak, ott mindig előfordulnak különböző erőszakos cselekedetek. Teljesen kiküszöbölni nem lehet, de meg kell előzni, hogy elfajuljanak és fontos a körülmények feltárása is. 

Az iskolán belüli „piszkálódás” nagyon széles skálán elhelyezhető. Ennek van egy olyan része is, ami tulajdonképpen a diákélet egyfajta tartozéka, amit nem érdemes túlságosan fölnagyítani. Ez olyan dolog, amit meg kell tanulniuk kezelni a gyerekeknek. A felnőttek asszisztenciájára azért van szükség, mert látni kell, hogy hol az a határ, ahol be kell avatkozni. 

Arról viszont ritkán esik szó, hogy a kormány jelenlegi oktatáspolitikája jelentősen befolyásolja azt a légkört is, ami a gyerekközösségekben uralkodik. A tanárok rosszul fizetettsége és megalázása több szempontból is borzasztó rossz hatással van a gyerekekre és a gyerekközösségekre. Egy tanár akkor tud beavatkozni, és közbelépni, ha van tekintélye. A megalázott, kirúgással megfegyelmezett tanár nem képes a gyerekek előtt olyan tekintélyként állni, akire tényleg hallgatnak. Olyan légkör uralkodik el az iskolákban – és manapság erre van esély –, hogy a diákok semmibe veszik a tanárt. Ilyenkor biztosan szaporodnak az agresszív esetek. A tanároknak kell, hogy legyen természetes tekintélyük, és ehhez az kell, hogy a társadalom megbecsült tagjai legyenek, tisztességesen megfizetve. Ha ez nem működik, akkor jön az intézményes erőszak: az iskolarendőr, vagy a szülői önbíráskodás. 

Arról – ha ritkábban is – lehet olvasni, hogy sok tanár fel akar mondani, de arról kevésbé, hogy még a budapesti iskolák is „átjáróházak” lettek. Vajda Zsuzsanna iskolás unokái példáján látja, hogy hetente mennek el a tanárok, jön helyettük egy új, de az is elmegy, így nem is tudnak személyes kapcsolatot kialakítani, ami magában hordozza, hogy az iskolában durvább légkör várható. A pszichológus úgy fogalmazott, „a tanárok nagyon csúnyán át lettek vágva”. 2014-ben még úgy tűnt, hogy rendeződik a helyzetük. Akkor a kormány belátta, hogy a kialakult helyzet nem tartható, és megígérte, hogy legalább az anyagi helyzetüket rendezi. Aztán a pedagógusok – ezen a téren is – újból lemaradtak, és még a függetlenségük is veszélybe került. 

Pedig ahhoz, hogy egy ember elvállalja, tanár lesz, szükség van függetlenségre. A jó tanárok nem tűrik a vakfegyelmet és a korlátozást. Annak, hogy eddig hány pedagógus hagyta el a pályát, vagy készül rá (60 magyarországi tankerületből 2021-ben összesen 3738, 2022-ben már 5316 pedagógus ment el, mintegy 5 ezren pedig már letétbe helyezték, ha bevezetik a státusztörvényt, ők is elhagyják a pályát – a szerk.)  a mentálhigiénés következményeiről ritkán esik szó. Hogyan volna tekintélye egy tanárnak, akinek semmiféle döntési joga nincs? Emellett van egy óriási kontraszelekció, amire rá is segítenek, mert kirúgják azokat a tanárokat, akik aktívak a jogvédelemben. Csak megismételni tudja azt a tapasztalatot, hogy a fővárosi, jó kerületekben levő iskolákban is jönnek-mennek a tanárok. Nyíltan megmondják az osztályuknak, hogy ők bármit megtehetnek. Nem muszáj kijavítani a dolgozatokat, mert úgysem tudják kirúgni ezért őket, hisz' nem találnak helyettük mást. 

Vajda Zsuzsanna úgy véli, azt látni, hogy a kormány nem hátrál meg, aminek még több verekedés, iskolaelhagyás lesz a következménye. Legfeljebb majd még lejjebb szállítják a büntethetőségi korhatárt, mert ebbe az irányba mennek. Mint mondja, az is abszurdum, hogy azokban a régiókban, ahol a tankötelezett korú, 16 éven aluli gyerekek nem járnak iskolába, és a szülő nem tudja kifizetni az ezért járó büntetést, bebörtönzik a szülőt. Egy 15-16 éves gyereket nem lehet kényszeríteni arra, hogy elmenjen az iskolába. Ha egy 15 éves nem akar elmenni az iskolába, mit csináljon vele a szülő, vagy mit csináljon akkor, ha azt mondja a gyerek, hogy az iskolába indul, de nem odamegy. Az az oktatáspolitikai dolga lenne, hogy ezeket a gyerekeket „befogja”, olyan intézményes és emberi feltételeket teremtsen, ahová hajlandók eljárni. Mindenesetre a gyerekeket kell megcélozni, nem a szülőket. Az ő bebörtönzésük biztos, hogy nem szolgálja a gyerek érdekét. 

Vajda Zsuzsanna úgy látja, a kormányt abszolút nem érdekli, hogy mi lesz. Hiszen nem csak az oktatásban, hanem – a vasúti közlekedéstől az egészségügyig – a közszolgáltatások minden területén óriási tempóban építik le az állami szolgáltatásokat. Sorra nőnek ki a földből a magán- és az egyházi iskolák, az állami oktatásban pedig a problémás gyerekek maradnak. Ennek következménye legfeljebb a még több iskolarendőr lesz. Pedig a jelenlétük aligha old meg bármit. Nem tudták megakadályozni a késelést sem. Ráadásul a szakember úgy véli, hogy abból, ami a végeken zajlik az iskolákban, egy csomó részlet nem kerül nyilvánosságra. Ha az ember személyesen odamegy, akkor látja, hogy sajnos, a nyilvánosságra került néhány eset csak a jéghegy csúcsa. Összegezve tehát, nehéz megítélni, hogy megnőtt-e akár a diákok közötti, akár a pedagógusok és diákok közötti agresszió az iskolákban. Ezzel kapcsolatos felmérésről nem tud a közelmúltból. Bár korábban voltak szociológiai vizsgálatok, ezek híján, a mostani helyzetet alig ismerjük. 

Kozma Tamás oktatáskutató, a Debreceni Egyetem emeritus professzora számára úgy tűnik, hogy az iskolai agresszióról szóló média-beszámolók egyedi esetekből állnak, nem lehet őket összekapcsolni. Ami biztos, hogy nincs nyugalom az iskolákban, de – teszi hozzá – mitől is volna, ha az irányító szervek úgy állnak hozzá, ahogy látjuk. Emellett azért ismerünk jó iskolákat és jó pedagógusokat is. 

Ha az iskolai agresszió mögé tekintünk, akkor az látható, ha a gyerekek otthoni körülményei rosszak, akkor nagy a feszültség bennük, és ha ez véletlenül találkozik a tanító, vagy a tanár rossz pillanataival is – mivel mindnyájan emberek vagyunk –, akkor ebből robbanás lesz. Arról azonban, hogy ez milyen sűrűn történik, Kozma Tamás sem ismer kutatási adatokat. Azt viszont nem látja, egy-egy esetből kiindulva, milyen tendencia rajzolható ki. Szerinte az biztos, hogy olyan társadalmi körülmények között, mint amikben most az oktatás van, hamarabb lesz hír egy-egy ilyen esetből. Arra mindenki odafigyel, kényesebb témává válik, mint egy nagyobb nyugalommal irányított, sikeresebb, elismert iskolai időszakban. 

Megjegyezte, az oktatásban jelenleg vannak nagyon jó, de vannak nagyon rossz irányok is. Az is igaz, hogy egyre több pedagógus hagyja el a pályát, és a státusztörvény bevezetése után is valószínűleg még többen távoznak. E kérdésben is a megfelelő kutatásokat hiányolja, hiszen például az sem lehet tudni, hogy a pedagógusok nagy része hogyan vélekedik a törvényről. Ismerünk véleményeket, sokak véleménye meg is egyezik, de az egész pedagógustársadalom álláspontja nem ismert. Vagyis nehéz megbízható, tudományos, szakmai véleményt mondani. Különösen, hogy azok közül, akik ismerik a szövegtervezetet, nem mindenki egyértelműen elutasító vele szemben, mint „mi, pesti értelmiségiek. Természetesen bizonyos passzusokon én is jól fel tudom magam paprikázni” – fogalmazott Kozma Tamás.

A szakember arra is emlékeztetett, hogy a pedagógushiány, aminek most van egy növekvő hulláma is, nem most kezdődött, hanem a ’90-es évek második felében, amikor elkezdték mondogatni, hogy túl sok a tanár. Ennek mintegy 15 éves kifutása van, úgyhogy a hiány a 2000-es évek elejétől várható volt, számítani lehetett rá. (Most egyébként a legtöbb európai országban épp a pedagógushiány a jellemző.) Erre Magyarországon még hozzájárul most a státusztörvény, amiben egyébként a kutató szerint van próbálkozás arra, hogy csökkentsék a pedagógushiányt. Ezért nehéz róla egyértelmű véleményt adni. Persze, azon se csodálkozzunk, hogy ez a centralista, etatista kormány úgy szeretné kezelni a pedagógusokat, mint mondjuk a rendőröket, és újabban a kirendelésekkel az orvosokat is.