Az utolsó jajkiáltás

Lassan minden – ráérő – péntekjére juttat a kormányfő nekünk valamit a gondolatfoszlányaiból, szavait akadály nélkül juttatja el hozzánk az éter; a mikrofon nem kérdez. Nem kérdezi meg például – mint legutóbb –, ha nekünk csak kínt, keservet és anyagi veszteséget okoz az Európai Unió, miért vagyunk még mindig a tagjai, pláne úgy, hogy egy fillért nem kapunk a közösségtől. Nem, ilyen, közbeszúrt kérdés nincs, a szavak simán gördülnek a nyilvánosság elé, hogy aztán ott szétterüljenek és romboljanak ott, ahol rombolni tudnak, és felháborodást keltsenek ott, ahol gondolkodnak is. Én legfeljebb azon csodálkozom, hogy az uniót magát, miért hagyják érintetlenül az orbáni kijelentések; úgy látszik, az alapszerződés, a közösség értékei simán elviselik a jogfosztást, és a gátlástalan hazudozást is.

Mi szintén elviseljük. Tíz éve, kétharmados többséggel zuhannak ránk a hamis, álságos magyarázatok, tíz esztendeje folyamatosan szűkítik szabadságjogainkat, tíz éve oktrojálnak ránk bármit, amit a hatalom részesei kitalálnak – mozgassa azokat bármilyen érdek. Leginkább persze a nyers anyagi gazdagodás az igazi ok, így jutnak hozzá hatalmas vagyonokhoz, nem mellesleg uniós források által. Ahhoz pedig, hogy ezek a pénzek büntelenül legyenek elsajátíthatók, a parlamenti többséget használták, használják fel, az ellenőrzést pedig – fékek és ellensúlyok, oh – saját magukra bízták, bízzák. Az Orbán vezette társaság hatalmának tizedik évére szinte mindent maga alá gyűrt, ráadásul úgy, hogy a népszerűsége, saját táborának nagysága zsugorodott volna. Talán ezzel is magyarázható, hogy a miniszterelnök szavainak sincs már semmiféle kontrollja, akaratának végképp semmi. Ha ő a sportot – ezen belül főként a labdarúgást – akarja uralni, akkor azt fogja, apróbb feladatokat és pénzt dobálva beosztottjainak, ha a sajtót akarja maga alá gyűrni, azt teszi – hiába látja immár az egész világ, hogy annak szabadságát számolja fel, senki nem tesz ellene. Ma már úgy van vele: lesz majd egy kis tüntetés, zárvány-szerű tiltakozás, de a karaván halad. Orbánt ma már legfeljebb egy-egy vágya teljesítésének ütemezése érdekli. Azt azért nagyjából kiszámolja, mikor várható a legkisebb felzúdulás, amúgy pontosan tudja, hogy az idő kisöpör mindet az agyakból.

Gondoljuk csak végig, milyen, nagyjából egy hónapot hagytunk magunk mögött. A miniszterelnök összerángatta a parlamentet, hogy olyan határozatot fogadjon el, amellyel majd megzsarolhatja az Európai Unió további 26 országát. Kötött mandátumot szerzett magának, annak biztos tudatában, hogy a magyarországi határozat semmire nem kötelezi őt – nem is kötelezte. A mögötte álló 132 soha nem fogja rajta számonkérni, miért dobta félre az országgyűlés döntését. Nem is kérte, nem is kéri, legfeljebb az ellenzék próbálkozik némi nyilvánossághoz jutni, valódi ülést 0 a Fidesz nélkül – úgysem tud tartani. Orbán tehát nyugodtan sutba dobhatta az övéi által rárótt kötelezettséget, a figyelem akkor már nem az egyébként történelminek nevezett EU-döntésen volt. Nem, ez Magyarország, itt két hét múlva már lehet arról miniszterelnöki szózatot hallgatni, hogy Európa egy fillért nem ad nekünk, sőt, mi adunk neki, és nyugodtan le lehet fejezni a vezető internetes hírportált, és közben simán elbábozni, hogy a kormánynak nincs köze a történtekhez. Igen, lett egy kis tüntetés, némi tiltakozás, de a KESMA halad. Az Index verte hullámok azonban még nem ültek el teljesen, ennek ellenére, megérkezett az újabb bomba: a színművészeti egyetem totális bekebelezése. Tökéletes hármasugrás, amit Orbán egy hónap alatt végrehajtott: szünetéről visszahívva, látványos színházzá változtatta a parlamentet, kivégezte az Indexet, végül pedig a legfontosabb színész- és rendezőképzés műhelyét tépte ki eddigi rendszeréből, és adta oda feltétlen híveinek. Hiába volt tüntetés korábban, hiába tárgyaltak az egyetem emberei a miniszterrel, a miniszternek nem volt arra mandátuma, hogy ténylegesen meghallgassa őket. Ma, valójában, senkinek nincs semmire mandátuma, a döntések Orbán fejében megszületnek, és odáig érkeztünk, hogy nincs, ki megállítsa végrehajtásukat. A kormányfő fejében immár valamennyien libernyákok vagyunk, akiket simán elcipel a hátán. Másként: a magyar miniszterelnök odáig jutott, hogy sem külföldi, sem itthoni vélemény nem képes őt megfékezni, azt tesz és azt is mond, amit akar.

Horn Gábor azt nyilatkozta portálunknak, hogy a színművészeti egyetemmel történtek súlyosabbak, mint amit az Index-szel műveltek. A hajdani politikus, mai elemző nem tévedett: Orbán a kultúrának és a kultúra jövőjének bástyáját tette magáévá – ráadásul olyan módszerrel, amely meghatározó módon, itt marad közöttünk. Most már bármit kiszemelhet magának, letarolhatja, megszüntetheti, felszámolhatja, megszerezheti. Ahogy ezt tette a politikai élet minden szereplőjével, területével, a gazdaság kiszemelt ágaival, a média veszélyesnek, vagy idomíthatónak minősített elemeivel, és most a kultúra műhelyeivel. Gulyás Balázs kollégám az Index elleni demonstráción úgy fogalmazott: itt térdel a nyakunkon – finomítok – Orbán Viktor.

Az utolsó jajszót préseljük ki magunkból.