Kihalnak a háziorvosok, mint a dinoszauruszok

Valóban vannak olyan jelentős tartalékok a hazai egészségügyben, mint ahogyan azt a MOK főtitkára nyilatkozta?

Én a „tartalékok” helyett inkább a „lehetőségek” szót használnám, ugyanis a magyar egészségügy nagyon nagy nehézségek árán, éppen csak döcög. Igaz, nagyjából mindenhol ellátják a lakosságot, ha nem is egészen a betegek elvárásainak megfelelően, nem is mindenhol a kor színvonalának megfelelően, és nem is mindig időben. Nagyon hosszúak a várólisták, igen sok a fölösleges üresjárat. Két-három olyan kritikus területe van az egészségügynek, amire egyébként gondolnia kellene a kormánynak, és ezek ismeretében az egész rendszert jó volna úgy működtetni, hogy a definitív gyógyítás mellett, ami most úgy-ahogy rendben van, sokkal több időt, energiát és pénzt kellene fordítani a megelőzésre. A különböző szűrővizsgálatokra, a szemléletformáló akciókra, amelyek ráébresztenék a lakosságot, hogy bizonyos, a személyes egészségi állapotukat befolyásoló káros szokásokat, mint a dohányzást, a túlzott alkoholfogyasztást el kellene hagyni, nem volna szabad idegenkedni a védőoltásoktól, a rákszűréstől. Ezek mind olyan dolgok, amelyekkel ki-ki saját maga is tehetne az egészségéért. További probléma a krónikus betegek gondozása, ami országszerte sok helyen nem a megfelelő módon, illetve kellő intenzitással folyik.

Ezt aligha lehet a betegeknek felróni… 


Én sem tenném. Sokszor beszélünk arról, hogy az utóbbi tíz évben a szívsebészet és a koszorúér-festések, tágítások technikája nagyon sokat fejlődött nálunk is, úgyhogy az akut infarktus halálozásban elhunytak száma jelentősen csökkent, e téren felzárkóztunk Európa vezető országaihoz. Megmentjük ezeket az embereket, akik később, két, három, négy vagy öt év múlva mégis meghalnak, mert nem gondozzuk őket, nem figyelünk arra, hogy ezek az alapbetegségek időről-időre kezeléseket igényelnek. Nagyon hiányzik a magyar egészségügyből az az ápolás. Mind az otthoni ápolás, mind pedig az intézményi ápolás feltételei hiányoznak, miközben több az idős, beteg ember, kevesebb a képzett ápoló. Ez az olló pedig egyre csak nyílik, nyílik és nyílik. Ha az ápolással nem foglalkozunk, egyszerűen nem lehet korszerű egészségügyet csinálni. 

Egyáltalán működik ma Magyarországon az ápolók szakképzése? Olyan szinten, ami elvárható volna?

Régen sokkal jobban ment. Minden kisvárosban, ahol volt középiskola, két-három osztályban egészségügyi szakképzés folyt.  Ahol volt városi kórház, ott volt ápolónő-képzés, a gyakorlati oktatás a városi kórházban vagy rendelőintézetben történt. Évente a 40-50 érettségiző diákból 25-30 belépett az egészségügybe. Egyrészt érzelmileg is azonosultak az ápolás gyönyörű szakmájával, másrészt gyakorlatilag a saját közegükben tanulták meg a teendőket, harmadrészt minden kisváros a saját szakápolói utánpótlását tudta biztosítani. Most ezek a nagy intézmények elszemélytelenedve, nagyon kevés gyakorlati oktatással és érettségi utáni képzésekkel, átképzésekkel már nem tudják ugyanezt elérni. És tegyük hozzá: ha egy családnak dönteni kell, mi legyen a gyerekéből, az ápolói hivatás, mint életpálya, ma nem nagyon kerül szóba. Nem lehet belőle megélni. Ki választ magának olyan hivatást, ahol még 45-50 éves korában is két-három munkahelyen kell dolgozni, hogy megkeresse azt a pénzt, amiből meg tud élni a családja. Ez nem vonzó perspektíva senki számára, emiatt növekszik évről-évre a nővérhiány. 

Valamikor a kórházak mellett voltak nővérszállások, ahol az agglomerációból érkező ápolójelölteket el lehetett szállásolni, és ezzel egyfajta életkezdési lehetőséget is kaptak.

Ennek nemcsak az volt az előnye, hogy olcsó és kulturált lakhatást biztosítottak az ápolók számára, hanem – gondoljunk bele – ha például a környéken egy nagy baleset történt, vagy valakit véletlenül pótolni kellett a nővérek közül a műszakban, egy kórházi telephelyen lévő nővérszállóról mindig lehetett beugrót is találni. Hozzáteszem, a fiatal orvos házaspárok számára ugyanez a lehetőség nyitva állt. 

Az elmúlt években olyan leromlott állapotba kerültek a kórházak, hogy sokszor még a működésük is veszélybe került. Nyáron leálltak a légkondicionálók, télen a fűtés.  Ilyen okokból egyes osztályokat időlegesen be is kell zárni.

A kormányzat most már évek óta dicsekszik azzal, hogy 600-700 milliárd forintnyi európai uniós pénzt fordított az intézményrendszer korszerűsítésére, de ez nem igazából volt korszerűsítés. Toldozás, foldozás, a régi épületekben próbálták felújítani a technikát. Holott nagyon sok helyen a telephelyek csökkentésével, egy korszerű, központi épület felépítésével, kevesebb pénzből, korszerűbb intézményt lehetett volna csinálni. Gondoljunk bele, egy 8-10 emeletes blokkból álló kórházban a betegmozgatás, az energetika, az informatika mennyivel egyszerűbb lenne, mint egy pavilon jellegű épületegyüttesben, ahol ráadásul a 100-120 éves falakból egyszerűen nem lehet „kitakarítani” az évtizedek óta oda lerakódott szennyeződéseket. A kórházi fertőzések nagy része az ilyen infrastrukturális tényezőkből adódik. Nem lehet kellőképpen takarítani, fertőtleníteni ezeket az épületeket, és csak viszik a pénzt. Magyarországon az utóbbi 25-30 évben nem épültek a 21. század követelményeinek megfelelő körülményeket biztosító kórházak. 


A végeláthatatlanul hosszú várólisták léte, ön szerint valamiféle „magyar átok”? 

Nem. Egy alulfinanszírozott rendszerben sem az orvos, sem az intézmény nem motivált arra, hogy többletteljesítményt adjon. Márpedig, ha az adott kórház minden nagy műtéten egymillió forintot bukik, akkor a vezetés háromszor is meggondolja, hogy többletteljesítményt vállaljon-e. Már évek óta értékükön kellene finanszírozni a sebészeti, a baleseti sebészeti, az ortopédiai, az ideg- és szívsebészeti beavatkozásokat, mert az alapanyagok, a beépített eszközök ára többszörösére nőtt, a finanszírozás meg csak 8, 10, 15 százalékkal növekedett. A finanszírozás csak kullog a tényleges költségek után. Egy alulfinanszírozott egészségügyi rendszertől nem várható el, hogy annyi kapacitást finanszírozzon, mint amennyire az igények jogosan jelentkeznének.

Ön mögött sok évtizedes háziorvosi tapasztalat áll. Milyen állapotban van az alapellátás?

Ki fog halni, mint a dinoszauruszok, mert a háziorvosi szakma nagyon távol áll a fiatal orvosoktól. Ezen a pályán sokkal kevesebbet keres valaki háziorvosként 30-35 évesen, mintha kórházban dolgozna. Pedig ez gyönyörű szakma, és ha valaki belevág, akkor meg fogja szeretni, később, 45-50 éves korában pedig már rentábilissá is válik. A rendszer hibáját abban látom, hogy manapság a körzetekben kisvállalkozóként kell gyógyítani, hónapról hónapra meg kell élnie az orvosnak, miközben egyre több beteget lát el. A praxis működtetésével anyagi rizikót vállal, minden költség az övé, a nővér bérétől a rezsiig, az informatikáig. Nem fizetést kap, a kártyapénz nem mindenütt fedezi a kiadásokat. Ezer körzetből hiányzik orvos, ezer kolléga nemcsak a saját körzetét, hanem még egy másik körzetet is kénytelen ellátni, sőt, ismerek olyan Békés megyei kollégát, aki három körzetet visz a saját körzete mellett. Gondoljunk bele, hogy mekkora túlterhelés ez? Milyen minőségű munkát vagy gyógyító tevékenységet várhatnak el tőle az ott élők? Tehát nagyon nagy a baj, de a kormányzat, az államtitkár egyszerűen nem veszi ezt észre. Próbál tüzet oltani, de az ilyen intézkedések az utóbbi négy-öt évben gyakorlatilag semmiféle eredményre nem vezettek.

Ezen a helyzeten hogyan lehetne változtatni?


Egyrészt az alapellátásban is a nővérlétszámot kellene növelni, bért kellene emelni. A háziorvosok az uniós országokban négy-öt nővér munkáját koordinálják, így nemcsak a legszűkebb alapellátást, hanem jónéhány szakmai tevékenységet is el tudnak látni. Mindezt idehaza a járóbeteg-ellátásban vagy a kórházakban finanszírozzák. Egy 24 órás vérnyomásmérést, egy csontritkulás gondozását, pajzsmirigybetegség kivizsgálását és gondozását, az enyhe szorongásos-depressziós betegek kezelését mindenhol a háziorvos végzi, de ehhez szakszemélyzeti segítség is kell. Sokkal egyszerűbb volna nővérekkel feltölteni a körzeti rendelőket, akkor egy idősebb háziorvos is több beteget el tudna látni, addig is működne az alapellátás, amíg az új generáció kedvet nem kap ehhez a szakmához.