Az utolsó nagy országrablás

„A Glasgow-ból Londonba tartó postavonat 1963. augusztus 8-án hajnali háromkor Sears Crossingnál piros jelzést kapott és megállt – mint később kiderült, a rablók két kesztyű és elemlámpa segítségével szabadról pirosra állították a szemafort. A vonatról leszálló fűtőt a szürkületből feltűnt, vasutas ruhába öltözött rablók a töltés mellé ráncigálták, majd lekapcsolták a mozdonyt és a pénzt szállító első két kocsit. Az ellenkező masinisztát egy ólomcsővel fejbe vágták (ő volt a támadás egyetlen sértettje), és arra kényszerítették, hogy a csonka szerelvényt mintegy fél mérfölddel tovább vezesse. Itt a pénzes vagont feltörték, a benne tartózkodó négy vasutas ártalmatlanná tétele után a posta- és pénzeszsákokat teherautóra pakolták és távoztak. A mintegy 20 percig tartó akció csendesen és olajozottan zajlott, mire a vasutasok értesíteni tudták a hatóságokat, azok csak bottal üthették a bűnözők nyomát.„ (Múlt-Kor)

Ez történt 1963, augusztus 8-án Sears Crossingnál. Ötvenhét évvel később, talán ugyanazon a napon, augusztus 8-án, Magyarország minidiktátora a Karmelita kolostor erkélyéről gyönyörködött a budapesti panorámában, s a szikrázó napsütésben maga is megvilágosodott. Egy percbe sem telt, és megszületett a nagy budapesti országrablás terve.

Bizony nagyot fordult Orbánnal a világ. A Covid-járvány első hullámának elején Orbán úton-útfélen arról beszélt, hogy mindenképpen tartani kell a költségvetési hiány három százalékos mértékét, mert még egyszer nem engedi meg, hogy „Brüsszel” túlzott deficit-eljárást indítson Magyarország ellen, s ezzel gátat vessen országépítő terveinek. No meg arról, hogy az adósságot növelni nem lehet, mert az öngyilkosság. Visszaköszönt az államadósság ellen meghirdetett, egykor még közadakozással is ékesített harc, amelyet amúgy szégyenletesen elbukott Orbán, hiszen országlásának tíz éve alatt alig 15 százalékponttal sikerült csökkentenie a GDP arányos államadósságot, ami az irdatlan mennyiségű uniós támogatás és a konfiskált magánnyugdíj-vagyon tükrében igen szerény teljesítmény volt.

Ennek megfelelően állt össze némi késéssel az első, Magyarországon  „világtörténelmi jelentőségű" mentőcsomag. 663 milliárd forint került a járvány elleni védekezési alapba, 1.345 milliárd forint pedig a gazdaságvédelmi alapba. Ehhez járult még az MNB különböző refinanszírozási hitelekből, kötvényvásárlási programokból álló 3.000 milliárdos csomagja.

Az első két alapban friss pénz nem volt, lényegében költségvetésen belüli átcsoportosításokból, átcímkézésekből, néhány új adóból (például bankadó), röviden megszorításokból állt össze. 

Aztán a nyár elejére már – kényszeredetten bár, de – felemelték a hiánycélt. Bármennyire is hangoztatta Matolcsy, hogy devizában hitelt felvenni kifejezetten tilos, április végén megcsinálták az első két kötvénykibocsátást (2,5 milliárd euró). Ideje volt, hiszen április 1-jén már 360 forint volt egy euró a januári 335 helyett. A járvány legelső, pánikos szakaszában az emberek elkezdték euróra váltani a megtakarításaikat, miközben a jegybank elnöke folyamatosan arról beszélt, hogy az MNB-t nem érdekli az árfolyam. Némi külső ráhatásra a kormány végül elszánta magát a devizatartalékok feltöltésére, hogy annak mértéke legalább a Guidotti-Greenspan szabálynak megfeleljen. Csendben, kicsit szégyenlősen, mert  az egész addigi kommunikációval, amely szerint a kivételes magyar úttal Orbán olyan gazdasági alapokat teremtett, amelyek Magyarországot még egy ilyen válsággal szemben is ellenállóvá teszik, nehezen volt összeegyeztethető ez a lépés.

Ám nyáron Orbán felismerte a lehetőséget.

Az Európai Unió legelső márciusi intézkedése az volt, hogy felfüggesztette a három százalékos költségvetési hiányplafonra vonatkozó előírás alkalmazását, ami értelemszerűen maga után vonja az államadósság növekedésének lehetőségét is. Brüsszel igen helyesen ismerte fel, hogy a járvány megfékezése, az uniós polgárok életének, egészségének védelme, a munkahelyek megtartása, általában a járvány gazdasági hatásainak mérséklése abszolút prioritást élvez a költségvetési stabilitás hosszú távú céljaival szemben.

Orbán elképesztő cinizmussal élt vissza uniós szabályok lazításával, s azt arra használta fel, hogy még egyszer – talán utoljára, és mindenféle uniós ellenőrzés nélkül – kitömje az oligarcháit, a családot, a strómanjait, kilóra megvegye az egyházakat, a határon túliakat, feltőkésítse az alapítványait, még egy nagy lendülettel pénzelje a látványsportokat, stb. – a járvány és a gazdasági válság elleni küzdelemnek beállítva, kommunikálva mindezt.

A  2020. végére kialakult  5.548 milliárd forintos államháztartási hiányból mindössze 341 milliárdot tesz ki az uniós programok előfinanszírozásának negatív egyenlege. A többi mind tisztán a nemzeti költségvetés hiánya, az adófizetők pénze.

Ezt ismerte fel Orbán. Azt tehát, hogy egyrészt a költségvetési hiány és az adósság most büntetlenül növelhető – legalábbis az uniós költségvetési szabályok szempontjából –, másrészt a nemzeti költségvetés terhére elosztogatott pénzeket nem vizsgálja az Európai Unió, nincs OLAF vagy Európai Ügyészség, nincs európai parlamenti vizsgálóbizottság, mindegy, hogy lesz-e jogállamisági mechanizmus az unióban. Ez a magyar adófizetők, a magyar költségvetés pénze, amivel szabadon gazdálkodhat a kormány. Az államháztartás transzparenciája már régóta megszűnt Magyarországon. Orbán államháztartási, stabilitási törvénye olyan szabad mozgásteret biztosít békeidőben is a kormány számára, amelyre csak az egykori Szovjetunióban volt példa, amelynek a teljes éves állami költségvetésről szóló törvénye elfért a Pravda vagy az Izvesztyija másfél oldalán. A gazdaságvédelmi alap 1.345 milliárdjának felhasználása után a költségvetési törvény módosítása nélkül folyamatosan fedezetlen kötelezettségvállalásokról döntött a kormány az ilyen-olyan vész- és válsághelyzeti felhatalmazásokról szóló jogszabályokra hivatkozva. Aligha kellett attól tartania, hogy az Országgyűlés fideszes többsége vagy akár csak a Fidesz vezette gazdasági bizottság kérdőre vonja majd. Az Állami Számvevőszék a kormány gyakorlatát bármely más szereplőnél bizonyosan költségvetési visszaélésnek minősítette volna, ám Domokos hűséges és megbízható pártkatonaként szolgál. Éppen úgy, mint a Költségvetési Tanács másik két jeles tagja, Matolcsy és Kovács Árpád, akik semmi jelét nem adták annak, hogy aggályosnak tartanák a hiány és az adósság ilyen dráma növekedését.

A történelmi mértékű kormányzati költekezésből alig jutott valami az igazán bajba kerülteknek. A munkahelymegtartó támogatási rendszer május végén indult el, amikorra a legsérülékenyebb ágazatokból már mindenki utcára került, s maga a rendszer is rendkívül bonyolult, bürokratikus, a diszkrecionális döntésnek tág teret hagyó volt. Az álláskeresési támogatás feltételei nem változtak, s a munkanélküliek többsége teljesen ellátatlanul maradt. Nem nőtt a családi pótlék, nem változtak a táppénz-szabályok, stb. Dőlt viszont a pénz a strómanokhoz, oligarchákhoz, túlárazott beruházásokra, luxusszállók építésére, minden olyan területre, amelyben az Orbán-klánnak gazdasági érdekeltségei vannak. Jutott a határon túliaknak és az egyházaknak cserébe a 2022-es választásokon remélt szavazatokért, a fideszes janicsárképzőnek és a kedvenc sportkluboknak. Jutott Paks II.-re és a soha meg nem térülő Budapest-Belgrád vasútvonalra, amivel Putyin és a kínai rezsim barátságát, jóindulatát akarja megvásárolni Orbán. Jutott mindenre, éppen csak Magyarország népének nem jutott más, mint az ország adóssága, amely 2010 tavaszán 21.000 milliárd forint volt, ma már közel 38.000 milliárd. Miközben  Magyarország egyre lejjebb csúszik az életminőséget kifejező legkülönbözőbb gazdasági mutatók rangsorában, Orbán végletesen eladósítja az országot.

 A Glasgow-i postavonat 1963-as hajnali kirablása gyermeki csínytevés ahhoz képest, ahogyan Orbán 2020-ban fényes nappal, ország-világ szeme láttára kifosztotta még egyszer – remélhetőleg utoljára – a magyar adófizetőket.