Bakonyi Alexa – az avantgardetól a szappanoperán át, a Patyolat főszerepéig

– Az 1988 óta működő Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban indult – ahogy mondani szokás – az eszmélésed. Az AKG ismerten sznob és zsenikeltető egyszerre. Mit kaptál tőlük, mint rendhagyó világszemlélet, ami máig és tán végig elkísér?

– A kapcsolati tőke elvehetetlen. Hallatlanul közösség-centrikus hely volt, gondolom máig az, de én ott is kívülálló voltam, magántanuló is lettem.

– Oda mindenki mondhatni kívülállónak, de legalábbis kívülállóként megy, nem?

– Azt hittük. De aztán kiderült, hogy van „kívülebb” is. Például én. Mindenesetre, ha valami szokatlant tervezek csinálni, ami addig nem volt, s felhívok két AKG-s ismerőst, biztos meg is tudjuk valósítani. Ez a kivitelezési ambíció, illetve az összefüggésekben való térlátás biztos bekerült a gondolatrendszerünkbe. Szerintem a mai napig vagy 20-30 évvel a magyar társadalom elé nevelik a gyerekeket, ami csak akkor sokkoló, amikor kijön onnan az ember. Nekem már bekerülni is egy sokkhatás volt, mivel nem klasszikus értelmiségi családból jöttem. Inkább hasonlítottak a szerencsét próbáló szegénylegényre, aki aztán szerencsés is lett, mert jött a kilencvenes évek, annak minden rettenetes vállalkozói bájával és sztereotípiájával. Ez volt a leosztás. Ez egy meglepő fordulat volt, mert nekem nem olvastak háromévesen József Attilát meg hasonlók, nem ilyen volt a közeg. De mindezt nagy lépésnek érzem az életemben, beszélek minimum két nyelvet és örülök, hogy megtörtént velem ez az ugrás.

– Én kétszer találkoztam veled először és eddig utoljára, ebből az egyik bő tíz éve a József Attila szobor áthelyezése elleni tiltakozásként megtartott 24 órás versolvasás idején volt. Az eseményén meglepő módon nem fellépőként, hanem háttéraktivistaként ügyködtél. Ezek a közéleti érdeklődések elengedtek? Vagy te őket?

– Én mára teljesen apolitikus lettem, ez a rész legalábbis teljesen átalakult azóta az életemben. Ez talán összefügg azzal, hogy én minden rendszer ellen vagyok.

– Ezt a foglalkozást hívják anarchistának.

– Azt hiszem, nem áll távol az igazságtól. Én nem csak a politikai, hanem a magyar színházi rendszerrel sem voltam kibékülve, s amit a PopUppal csinálunk, az talán harmadikutas aktivizmus, ez pedig kitölti az életemet. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a direktpolitikától az Új Színház 2011-es igazgatóváltása miatt tartott tüntetésen ment el végleg a kedvem. Amikor Fábri Sándor is felszólalt, illetve akart az összegyűlt ellenzéki tömeg előtt, de ugyanúgy kifújolták, leüvöltötték, mintha egy szélsőséges csürhe demonstrálna, akkor ott bennem valami elszakadt. Akkor rájöttem, hogy a tömeg debilizál és ilyen értelemben nem szeretnék ebben részt venni vagy nem azon a módon szeretném mindezt megfogni.

– Vagy 12 éve indultál kultúrmecénásként vagy menedzserként is, amikor a romkocsmák még megpróbáltak az underground kísérletekkel fuzionálni. Ha jól emlékszem, konkrétan egy Fogas-beli kiállítást gründoltál éppen. Mi vitt mégis a színpadi önmegvalósítás irányába?

– Az akkori próbálkozás a mai tevékenységemmel fuzionált, illetve átmentődött. Akkor nagyon zavart, hogy a kezdő művészpalánták iszonyatosan sokat dolgoztak gyakorlatilag ingyen, nem értettem azt a szemérmességet, ami még az én generációmban is tetten érhető volt a pénz és a munka viszonylatában. Én pedig olyan közegből jöttem, ahol az anyagiak az élet gyakorlati részét képezték, s ezt a képességemet használtam. S amiről az előbb beszéltünk, a két „nyelvem” kapcsán azt tapasztaltam, hogy sokan ismeret és képzettség hiánya miatt nem kapcsolódnak a művészethez. Bennem az dolgozott akkor, hogy csökkentsem a távolságot az alkotó és a befogadó között.

– Miért szakadt meg ez az ambíciód?

–Nem szakadt meg, átfolyt a színházművészetbe. Azt mindig tudtam, hogy színésznő akarok lenni, de hosszú éveken át akadályoztak és lekötöttek magánéleti viharok is, nem igazán a saját életemen volt a fókusz. A szüleim válását, ami hosszú ideig tartott és nagyon megviselt és az érzelmi fókuszomat is úgy tudtam megélni, hogy párkapcsolatokba próbáltam átmenteni. Mindezeknek köszönhetően, sokkal később kanyarodtam rá a saját vágányomra. 

– Mi erősített meg abban, hogy érdemes és biztos kézzel tudsz irányítani egy rendhagyó színházi műhelymunkát?

– A gimnáziumi tapasztalatok miatt nem voltam nyitott az elitképzésre, így hetedszerre vettek csak fel a színművészetire. Közben építettem a saját utamat, és rengeteg impulzusból, élményből, színészi munkából tisztult le, hogy mi miért nem és mitől működik. Nagyon sok emberrel találkoztam, akikben szintén dolgozott a tettvágy s egy idő után ezt sikerült összefogni.

0 Ezt megelőzte a pandémia idején egy szintén szokatlan kísérlet a részedről, amikor a közösségi oldaladon egy pozitív „rumnaplót” kezdtél írni az absztinencia diszkrét bájáról. Mi volt ez és mi motiválta? Mitől segített megszabadítani?

– Ezt nem azért kezdtem el írni, mert azelőtt szélsőségesen ittam volna, bár később sokan rákérdeztek. Az ok egyszerű volt, sok bezuhant sorsot láttam már akkorra. Ráadásul 17 éves korom óta kísérleteztem azzal, hogy miért gyűlünk össze, mint a lazacok és iszunk, ha nem tudjuk egymást elviselni. Nekem sikerült sokat bulizni józanul is és mindig érdekelt, vajon az emberiség történetében miért alakult ki, hogy nem szeretünk itt lenni? És mitől lesz ez jó? Hiszen látjuk, hogy sokszor egy csomó dolog jó, mégis iszunk. Annál durvább tripem nem sok volt, mint az a másfél év, amit akkor magamnak adtam, hogy mindezt józanul lekövessem és megírjam.

– Jóval nagyobb deviancia volt mindezt józanul végigvinni?

– Abszolút! S hogy a kultúránknak – akár az ünnepeinknek is – mennyire és miért része az ivás? Eleinte nagyon furcsán néztek, de mert jött a divatos száraz november, december, én csak ráültem erre és kitágítottam ezt az időfaktort egy-másfél évre. Ez egy igen intenzív találkozás lett saját magammal. Érdekes következménye lett az is, hogy ez alatt az idő alatt vagy húsz baráti kapcsolatom is megszűnt.

– A beszélgetésünk apropója, hogy május elején premier lesz a Baross utcai Patyolat Próbaüzem nevű kulturális központban, ami az eltelt években népszerű fővárosi „offbrodway”-helyszínné nőtte ki magát. Ebben a darabban főszerepet játszol, amit ráadásul rád írtak. Hogyan találtatok egymásra az alkotókkal? Pláne, hogy egy erősen lélektani produkcióról van szó. Van-e s miben alámerülnöd?

– Azt nem tudom, hogy miért íródott rám, azt tudom, hogy mi fogott meg benne. Az én felnövésemet is egy női triumvirátus kísérte végig és rájöttem, hogy bizonyos minták, amiket apámhoz kötöttem, erősen értek anyai oldalról. S ebből jó néhány nincs feldolgozva. Belejátszik az is, hogy mindaz, amit a pandémia alatt megtudtam magamról és felszínre tudott jönni, egyfajta szintézisként artikulálódik Vígh Anita A te anyád című darabjában. Talán furcsa példa, de ide kapcsolódik, én nagyon boldog vagyok és sosem gondoltam volna, hogy az életemben megélek például egy „metoo”-t. Az AKG-ban a hímsovinizmus egy ismereten fogalom volt. Amikor végeztem és kijöttem a való világba, sokkot kaptam, hogy ez mennyire része itt a világnak. A tudatra ébredés és ennek kezelése, irányítása egy nagyon fontos tapasztalat az életemben. A Patyolatban bemutatandó darabban és a többi PopUp produkció által is ezeket is szeretném átadni. Elvégre a görög tragédiák is hasonló témákkal foglalkoznak évezredek óta. A te anyád egy család szétbomlásának története, ami elég szélsőséges események során jut el a végkifejletig. Tanulsága többek között hogy mindig a családban kezdődik az abúzus, aminek a természete épp olyan, min a politikaié, ami mindannyiunk életére kihat. És hogy nem mindig természetes, sőt, sok esetben nem az, amit otthonról hozunk.

– Fordítsunk mindezen 180 fokot. Mit lehet megtanulni egy szappanopera-sorozatból, mit tudsz profitálni a Keresztanyuból a honoráriumon kívül?

– Többek között a profizmust. A kamera előtti létezést, mit tehetsz, mit nem tehetsz. Hogy nem kell feltétlenül minden helyen kényszerűen barátságokat kötni, hanem lehet célirányosan dolgozni. Fegyelmet. Olyan munkaritmust, ami lehet pozitív. Sosem ragadtam bele mélyen egy-egy belterjes buborékba s itt sem okozott nehézséget felvenni a ritmust. Még akkor is, ha nagyon más világ, mint amihez addig szoktam a magam kiforratlan identitásával. Soha nem volt kizárólagos identitásom, őszintén tudok kíváncsi lenni és ez segít kinyílni.

– A 2017-ben megalapított PopUp Produkció, a te „gyermeked”. A Nyáry Krisztián munkái alapján készült Így viszik át című előadással debütált s A te anyád című darabot is „mentorálja” a Patyolatban. Mi ez valójában? Színház, kulturális vállalkozás, misszió?

– A PopUp úgy kezdődött, hogy Döbrösi Laurával akartunk valamit együtt csinálni, ehhez készítettünk körítésképpen egy darabot, hogy két ennyire különböző női karakter mit tud felmutatni a ránk aggatott sztereotípiákból és azok ellenére. Projektalapú, de közös értékrenden működve. Azoknak, akik valamiért nem érzik túl jól magukat a mára kialakult kanonizált helyzetben. Van olyan darab, amit bárhova el tudunk vinni, el is szoktuk, csak egy kanapé kell hozzá. Van, hogy megveszik az eseményt karácsonyi ajándéknak. S pont ezt a paradigmaváltást szeretném elérni, hogy a színház fogalmát némileg átformáljuk. Mint egy személyes térbe helyezett streemingsorozat. Ebben a sorban a május elején bemutatásra kerülő A te anyád rendhagyó lesz a rendhagyó előadások között is. Szeretnénk lebontani a színházi elefántcsonttornyokat. Szerintem a kőszínházi rendszer megbukott, csak még nem vettünk róla tudomást. Nem véletlen, hogy tömegével lesznek szabadúszók a színészek. Régebben még egy reklámban sem lehetett szerepelni, most meg Molnár Piroska egy napi sorozat főszereplője.

– Minden érzelmi mélység mellett, elég tudatosnak is tűnik a pályaképed. Látod-e a következő lépést a pályádon?

– Nagyon szeretném megtartani a szabadságomat s ehhez ki fogom járni előbb-utóbb a mecenatúrát. Eddig a film vonzotta a sok nézőt, ehhez szerintem felnőhet a színházi szcéna. Azt pedig a személyem kettőssége bőven megengedi, nem érzem kínosnak, hogy ebből meg is lehessen élni. A műfaji összedolgozásra példaként tudom hozni, hogy A te anyádban játszik például Felcser Máté, a Punnany Massif együttes tagja. Ilyen összejátszásokkal kifejezetten nyitni szeretnék más műfajok irányába is, vegyíteni szeretném a szubkultúrákat, azt keresve, hogy mi a közös. Ha a mindenkori államtól függetlenül el tud kezdeni működni a színház, az nagyon sok mindent ki tudna bontani.

– Volt-e olyan szerep, amit visszautasítottál?

– Sok. Külföldi ajánlatokat is.

– Tippeljek?

– Egyértelműen szexjeleneteket, nagy mennyiségben. Bár privát szemérmes embernek tartom magam, de nézőként színházban is kizökkent a meztelenség. Amennyiben egy szerepnek van egy olyan élete, amibe ez belesimul. s kellő bizalmi viszony van a rendezővel, akkor talán elfogadnám. De az, hogy a szerep maga erről szól, számomra érdektelen.

– Fiatal vagy, önálló, tehetséges, csinos, nyelveket beszélsz, nem vagy kiszolgáltatva a politikának. Hogyan látjátok akár kortársaiddal, akár alkotótársaiddal – érdemes ma itt élni...?

– Huh..., nehéz a válasz, de talán nem. Én sokáig úgy terveztem, hogy Berlin felé veszem az irányt, megihletett az ottani kultúra-központúság. Úgy gondoltam, hogy ha felépítek egy modellt, azt ott is tudni fogom alkalmazni. Bár nem lennének nyelvi nehézségek, mégis erősen kötődöm a magyar nyelvhez. Nehezen tudom elképzelni például, hogy ne magyar nyelvű párom legyen, de rájöttem arra, hogy nagy valószínűséggel mégis így lesz. Olyan erős mínuszból indulnak a hazai hímsovinizmusból az általam megismert férfiak, hogy nagy valószínűséggel nekem már nincs időm ismét kivárni valaki személyiségfejlődéséből a pozitív meglepetést. Bár nem lenne rossz, ha de. A konkrét kérdésre válaszolva, arra kezdek rájönni, hogy nekem nem is Magyarországgal van bajom, hanem talán a kontinenssel. Nem kizárt, hogy ha hirtelen kifáradok, kiadok mindent, amit addig nagy nehezen felépítettem és valahol egy tengerparton eljógázgatok. Az esély fifti-fifti.