Beszántott ellenzék, újjászülető kétpártrendszer
Az április 12-ei választáshoz közeledve, lényegében csak egyetlen kérdés foglalkoztatja a közvéleményt: ki nyeri a választást? Természetesen a két oldal hívei elkötelezettségüknek megfelelően tudják a „biztos” választ: egyértelmű, hogy az ő pártjuk nyer. Itt nincs olyan sok látnivaló. Annál több látnivaló van, ha ezt az egész „új párt – régi pártok” témát máshonnét szemléljük. s nem azt latolgatjuk, vajon ki nyer, hanem azt, hogy mit találunk, ha az egész Tisza-sztorit egy nagyobb (nemzetközi és hazai) összefüggésbe helyezzük. A témát ugyanis – bármennyire is csábító csak a választásra koncentrálni – célszerű tágabb összefüggésben szemlélni, már csak azért is, mert a Tisza-típusú „megváltó” pártok Európában szinte mindenütt felbukkantak. Felbukkanásuk oka viszonylag egyszerű: a hagyományos pártok az elmúlt évtizedekben eléggé megcsontosodtak szerte Európában, és a közönség bizalma erősen megroppant bennük – írja a napokban megjelent esszéjében Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.
Csizmadia Ervin esszéje a Tisza Párt megjelenését nem kampánylogikában, hanem pártrendszer-történeti és európai összehasonlító keretben értelmezi, és úgy látja, hogy Magyar Péter pártja egy megkésett, de radikális átrendeződési kísérlet a magyar domináns pártrendszerben.
Az írás legnagyobb erénye, hogy a „ki nyer április 12-én?” rövid távú kérdését tudatosan háttérbe szorítja, és a Tisza-sztorit az európai „megváltó pártok” hullámába ágyazza be. Csizmadia ezzel a lépéssel a napi publicisztika horizontja fölé emeli a vitát: a Tiszát nem „magyar különlegességként”, hanem egy tágabb, a mainstream pártok kifáradásáról szóló, kontinens-szintű folyamat késői magyar lenyomataként mutatja meg. A kutatót nem a szereplők morális minősítése, hanem a pártrendszer-formák – a sokpártrendszer, a kvázi domináns, a kétblokkrendszer, a domináns pártrendszer, a potenciális kétpártrendszer – váltakozása érdekli, és ebbe illeszti bele a Tisza felemelkedését.
Az európai példák közül az a AFD-t, az osztrák Szabadságpártot, a Reform Party-t hozza föl, amelyek mellett a kelet-közép-európai „megváltó” formációkat, többek között az OĽaNO-t , a Folytatjuk a változást, a Golob Szabadság Mozgalmat, a Babiš ANO-ját említi, abból a megfontolásból, hogy a Tisza ne „magyar csodaként”, hanem ismert típusú jelenségként jelenjen meg a politikai köztudatban. Az új pártok, amelyek a megcsontosodott, uralkodó irányzatra adott válaszként gyorsan kerülnek kormányra, gyorsan kopnak is. Az esszé erős megállapítása, hogy e pártok többsége legfeljebb egy ciklusig képes „megváltóként” működni, utána „hozzászürkül” az általuk leváltani kívánt erőkhöz – ezt burkolt figyelmeztetésként is olvashatjuk a Tisza jövőjére nézve.
Az írás erénye, hogy Csizmadia a magyar esetet nem keveri egybe a régiós tapasztalattal. Rámutat, hogy nálunk 2010-ben nem egy új „megváltó párt”, hanem egy régi erő, a Fidesz–KDNP teremtett domináns pártrendszert, a választók aktív közreműködésével. Az a tény, hogy „a választók és a pártok együtt hozták létre” a mai helyzetet, a hazai közönséget is felelőssé teszi, túl a „rendszerrajzoló Orbán” gyakran leegyszerűsített képén.
A tanulmány egyik legerősebb része a magyar pártrendszer rövid tipológiája: 1990–94 között a sokpártrendszer, 1994–98 között egy kvázi domináns rendszer, 1998–2010 között kétblokkrendszer, majd 2010 után domináns pártrendszer jött létre Magyarországon. Ebbe a sorba illeszkedik az LMP és a Jobbik „korai megújulási hullámként”, amelyek ugyan frissítették a kínálatot, de nem tudtak váltópárttá válni, mert a társadalom nem akart újabb drasztikus változást a Fidesz kétharmados fordulata után. A Tisza Párt ebben az értelmezésben nem egyszerűen egy új ellenzéki szereplő, hanem a domináns rendszer alapjait megbolygató kísérlet egy sajátos kétpártrendszer irányába.
Csizmadia fontos, bár vitára ingerlő állítása, hogy a magyar társadalom 2010–24 között nem jelzett erős revíziós igényt a létező pártrendszerrel szemben, a Tisza megjelenése is inkább az ellenzék hitehagyottságára, semmint egy mély, hosszú ideje érlelődő lázadásra adott válasz.
Az esszé érdeme, hogy különbséget tesz az LMP és a Jobbik „kiegészítő” ambíciója és a Tisza „váltópárt” logikája között. Utóbbi nem egy a sok ellenzéki közül akar lenni, hanem a Fidesz egyetlen, strukturáló kihívója. A Méltányosság igazgatójának elemzése felteszi talán a legizgalmasabb kérdést is: cui prodest? Kinek kedvez valójában a kétpárti versenyre egyszerűsödő pártrendszer? A szerző túllép azon a magától értetődő tényen, hogy ez „nyilván a Tisza érdeke”, és rámutat: a Fidesz régi törekvése volt egy nemzeti alapon álló váltópárt kialakulása, amelyre a ’90-es évek végén még az MSZP-t képzelte el jelöltként.
Az esszé egyik elgondolkodtató, de egyben legvitatottabbnak tekinthető állítása, hogy Magyar Péter „alternatív nemzeti projektjének” felépítése – az ellenzék „beszántásával” együtt – bizonyos értelemben egy olyan feladat beteljesítése, amelyre a Fidesz maga képtelen volt, de amelyet a Fidesz-logika régtől óhajtott. Egy nemzeti alapon álló, az egész pályát lefedő kétpártrendszer. Csizmadia szerint e mögött nem szabad „megbízást” keresni, pusztán szerkezeti összecsengést lát: a Tisza tudatosan kerüli a klasszikus balliberális szimbolikát, és ezzel közelít ahhoz a „nemzeti ellenzékhez”, amelyről Orbán egykor maga is beszélt. Ez a gondolatmenet bátor, mert szembemegy a domináns ellenzéki narratívával, azaz a „Tisza = Fidesz ellentéte”, és a felszín mögötti folyamatként mutatja meg a Fidesz lehetséges „sikerét” még akkor is, ha választást veszít: eléri a balliberális pártok számának radikális csökkentését.
Csizmadia esszéje olyan politológiai keretet ad a Tisza Párt körüli vitáknak, amely túlmutat a közvetlen választási kalkulációkon, és a magyar pártrendszert a domináns rendszerből egy sajátos kétpártrendszer felé tartó átmenetként fogja fel. Az írás gondolatébresztő és vitára ösztönző, nem az a célja, hogy végleg megmondja, „kinek áll érdekében” a Tisza felemelkedése, hanem hogy rámutasson, miként fonódhat össze egy új ellenzéki projekt és egy régi kormánypárt hosszú távú strukturális érdeke – akár egymással szemben vívott, éles konfliktusok közepette is.
Interjú Csizmadia Ervinnel a KlikkTV Mélyvíz című műsorának 2025. augusztus 13-i adásában:
