Borgula András: nincs itt nulla tolerancia az antiszemitákkal szemben

– Rendhagyó módon, egy verssel kezdeném a beszélgetésünket, amely így hangzik: „Felépítettem tornyomat / Magamnál magasabbra: / Ember vagyok, gyarló vagyok, / Leszédülök zuhanva. / De a torony, mit építettem, / Talán-talán állni fog itten, / Habár ledőltem én”. Természetesen ez nem egy műveltségi vetélkedő, de azért megkérdezem, tudod-e kié ez a vers? 

– Hát nem…

– Reményik Sándor Solness című verse…

– Akkor már gondolom, Ibsen drámája, a Solness építőmester miatt vetted elő.

– Igen. És azt is tudod miért?

– Inkább csak sejtem. 

– Arra vagyok kíváncsi, hogy felépítetted-e te is a tornyodat?

– Az én tornyom, bizonyos szempontból már áll. Főként, ha azt vesszük alapul, hogy Magyarországon nem létezett soha-soha zsidó színház ezt megelőzően. Volt ugyan az OMIKE kezdeményezése a Goldmark teremben, de az kényszerből jött létre. Bennünket senki nem kényszerített arra, hogy zsidó színházat csináljunk, és valóban ennek a toronynak az lesz a csúcsa, ha kész lesz a saját helyünk, itt, Erzsébetváros szívében. Hetekre vagyunk attól, hogy kijelenthessük: az első fázis véget ért, és már tudunk vendégeket, nézőket fogadni, beengedhetünk olyanokat, akik csak beszélgetni jönnek, vagy a kávézónkba. Tényleg napok, hetek kérdése. 

– Ha már Ibsenre emlékezve kezdtük, illetve Sollness drámájára: szerinted a magyar társadalom megérett arra, hogy befogadjon egy zsidó színházat?

– Nem tudom, megérett-e, de nem szabad ezt megvárni. Az igényt meg kell teremteni, és nem csupán arra várni, hogy majd akkor lépjünk, ha erre készen áll a társadalom. Ha így tennénk, lekésnénk. Nekünk, művészeknek, politikusoknak, tudósoknak kell olyan ötletekkel előállnunk, amelyek szolgálják a társadalom fejlődését. Pláne akkor, ha én nem csak gondolom, tudom is, hogy Magyarországnak szüksége van zsidó színházra, ugyanis ezzel a témával kapcsolatban – értelmezzük a zsidóságot akár közösségként, akár vallásként, ahogy nálunk ez deklarálva van, vagy sorsközösségként – az embereknek rengeteg butaság jár a fejükben. Ráadásul ezek a kérdések még a zsidók egy részének fejében sem tisztázott, és ebben a színház segíthet nekik. Segíthet megmutatni, hogy kik is ők valójában, egyáltalán mit jelent zsidónak lenni.

– Téged ért valaha valamilyen atrocitás azért, hogy nyíltan vállalod a zsidóságod? 

– A verbalitás szintjén ez egy napi esemény. Főleg az internet széles körű elterjedése óta. Nincs ezzel baj, de bizony sok ilyen gyűlöletből, vagy tudatlanságból fakadó bejegyzés jut el hozzám. Van is egy kisebb rovatom, Hétfői antiszemitizmus címmel, erre pakolom ki azokat a leveleket, posztokat, amelyek befutnak hozzám. Ez nagyjából attól is függ, hogy mennyit vagyok látható; most például, ha ez az interjú megjelenik, rögtön megkapom majd a rám mért antiszemita bejegyzéseket. Szomorú, hogy így van, de ez a tény.

– Még mindig ennél a témakörnél maradva: nem tartod kockázatosnak Budapest központjában működtetni egy zsidó színházat? 

– Hát… Nem tudom. Lehet, hogy annak kéne tartanom, de akkor már az eddigi életemben sem csináltam volna olyan dolgokat, amelyeknek voltak kockázatai. Magyarországon egyébként – és ez nem a kormánypropaganda helye – nagyon kevés olyan esemény történt, amikor a zsidóságot a saját zsidóságuk miatt támadták volna meg. Sok olyan hely van, ahol az erre hajlamos emberek ezt megtehetnék, hiszen nincsenek elzárva a zsinagógáink, a zsidó közösségek intézményei… Ebből leszünk mi egy, ha végre elindulhatunk. Én nagyon sokat éltem Izraelben, sokat jártam Európában is zsidó közösségekben, szóval a működésnek van egy megszokott kulturális módja. Olyannyira hiszek ebben, hogy mi a kezdetek óta visszautasítunk minden olyan plusz biztonsági intézkedést, ami talán megszokott a zsidó rendezvényeknél. Mi azt gondoljuk, hogy ugyanolyan színház vagyunk, mint az összes többi. Ha az állam, vagy mi úgy érezzük, hogy veszélyben vagyunk, akkor az államot fogjuk megkérni, hogy vigyázzon ránk, mert ez az ő feladata. Egyelőre nem látok ilyen veszélyt.

– Ezzel azt is mondod, hogy igaz Orbán Viktor állítása, miszerint a magyar kormány nulla toleranciát tanúsít az antiszemitizmussal szemben? 

– Ja, nem… Bár csak ezt mondhatnám! A magyar kormány egyáltalán nem tanúsít nulla toleranciát az antiszemitizmussal szemben. Persze lehet, hogy ők így gondolják, akkor viszont az a kérdés, hogy hol húzódik náluk az antiszemitizmus határa. E pillanatban azt érzékelem, hogy ha valaki nyíltan zsidózik, akkor arról talán megjelenik egy hivatalos nyilatkozat, de inkább azt látom, hogy minden március 15-én kitüntetnek olyanokat, akik elég nyíltan antiszemiták, vagy elég nyíltan vállalják az ilyen jellegű gondolataikat. Nem nagyon kell vájkálni a publikációikban, az életművükben, hogy világosan lássuk, mit is gondolnak. Csak, hogy egy friss példát említsek: a minap a szegedi egyetem egyik tanáráról derült ki, hogy ha nem is nyíltan antiszemita, de amiket mond, hirdet, abból ez levezethető. Ő ugye a feketéket és a cigányokat említette, tudjuk milyen kontextusban, és ez az ember most, márciusban, lovagkeresztet kapott a kormánytól. 

– Tehát nyugodtan állíthatom, hogy a látens antiszemitizmus él és virul, akár kormányzati szinten is – ha például egy Soros György ellenes kampányra gondolok…

– Igen… Én úgy tekintek erre a jelenségre, mint orvos a betegre, és nem vagyok hajlandó átélni a félelmet, amit egyesek szerint át kellene élnem. Szóval azt vizsgálom, hogy csak egy politika által keltett, de azért számukra is egyértelműen hazug dolog, vagy valóban félnek attól, hogy a zsidók, a liberálisok fenyegetik az ő identitásukat. Amúgy nem tudom eldönteni, hogy melyik variáns a rosszabb… Az egyik rosszabb, mint a másik, de azért van különbség a kettő között. 

– Azt mondod, hogy hetek kérdése, hogy a színházad megnyisson. Mellesleg azért is jutott eszembe Solness építőmester, mert láttam, hogy szinte magad építetted a színházat. És arról is vannak információim, hogy a Covid mennyi kárt okozott nektek abból a szempontból, hogy a támogatók is ebben a nehéz időszakban kivonultak a kultúra finanszírozásából. Szóval adódik a kérdés: miből fogad fenntartani a Gólemet?

– Igaz, amit elmondtál, de azért annyit hozzá kell tennem, hogy van egy nagyjából öt-hat tagú kis csapat, akik megmaradtak a járvány alatt is; a gazdasági vezető, a művészeti titkár, két színész-technikus kolléga – tényleg fizikailag is együtt építettük a színházat, sok esetben a támogatást ugyancsak pótolva. A mi üzleti modellünk éppen arról szól, hogy kevés állami támogatás mellett is életképesek maradjunk. Lesznek olyan tevékenységeink, amelyeket egyébként évek óta csinálunk, például a budapesti izraeli és zsidó filmfesztivál szervezése, vagy a leendő kávézónk saját kézben tartása, és persze várjuk, hogy kinyithassunk, és a legerősebb lábunk, a jegyeladás is megindulhasson. De muszáj megemlítenem, hogy az utóbbi egy évben a közönség támogatása, adakozása rendkívüli méreteket öltött, folyamatosan segítik az életben maradásunkat. Azt tapasztalom: ha jól kérünk, akkor az emberek adnak. Talán az állam is fog: épp a minap volt pályázati leadási határidő az EMMI-nél, még ott is tudtam beszélni olyannal, akivel szerettem volna, tehát meghallgattak. Szóval, hiszek benne, létezhet, hogy a kultúra támogatói állami szinten is fontosnak tartják a létezésünket. 

– Ha jól érzékelem, már azt is nagy sikerként értékelted, hogy egyáltalán meghallgattak…

– Igen. Van bennem egy ilyen vonás: a legkisebb dolognak is tudok örülni. Lehet, hogy épp ez a túlélés záloga. Egyébként azért is tudok örülni még az apró sikereknek, mert azt látom magam körül, hogy már ez is eredmény. Bizakodó és optimista típus vagyok, sokak szerint teljesen alaptalanul. De az elmúlt ötezer év, amelyet a zsidó történelemben vissza lehet követni, vagy erre ad okot, vagy arra, hogy kapcsoljuk le a villanyokat, menjünk el, és soha ne jöjjünk vissza sehonnan. Szóval én azt hiszem, hogy aki a közösségével együtt harcol, az sikerre van ítélve. 

– De nem gondolod, hogyha te a mai Magyarországon állami támogatáshoz akarsz jutni, akkor olyan műsorpolitikát kell megvalósítanod, amely a jelenlegi társadalmi feszültségekről egyáltalán nem szól, legalábbis a hatalom túlkapásairól nem beszél?

– Lehet, hogy így van, de én erről nem vagyok hajlandó tudomást venni. Mi egyelőre kapunk némi pénzt, pedig egyáltalán nem fogom be a szájamat. Két éve, még az átlagosnál is többet kaptunk, mégpedig a színház felújítására, megépítésére. A működésünkhöz már csak a minimumot adják, de tavaly ez még a meghatározott minimumot sem érte el…

– Ez is lehetséges?

– Ezek szerint …Nem tudtam róla, de még maga a kiíró minisztérium sem. Amikor beadtuk az elszámolást, meg kellett változtatni a rendszert, mert a szoftver nem ismerte fel az általunk kapott összeget. Ötmillió volt a minimum, amelyet a pályázat szerint oda lehetett ítélni, de nekünk kevesebbet adtak. Hát, ilyen is van. Visszatérve a kiinduló pontra: én nem törődöm azzal, hogy a kormánynak milyen elvárásai vannak, és ez eddig működött. Persze az is igaz, hogy én a színpadra nem viszek, vagy nem nagyon viszek be direkt politikát. Természetesen minden előadás tartalmaz némi politikát, még a Rómeó és Júlia is. A közéleti szereplési vágyamat kiélem a televízióban, vagy amikor még volt erre lehetőség, a Klubrádióban, a színpadon viszont mással, a világ számára fontosabb dolgokkal foglalkozom. Ilyenekkel például, mint a család, a szeretet, a gyűlölet.

– Te ennek a színháznak igazgatója, rendezője, egyáltalán mije vagy? 

– A művészeti vezetője, de más funkcióm is van, mint mindenkinek nálunk. A művészeti titkár például egyben szakács is, a műszaki vezető egyben színész, de most éppen kőműves. Itt mindannyian tisztséghalmozók vagyunk, amúgy pedig olyanok vagyunk, mint egy régi brigád: egy kivételével – ő a melós – mindannyian vezetők vagyunk. 

– A fizetéseteket ki kell termelnetek? 

– Igen, mind az ötünkét. Lassan – sajnos –, a tartalékaink végére érünk. Van ugyan bevételünk, de összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint a válság előtt, amikor még volt jegybevételünk is. Most, hogy ez nincs, épp, hogy ki tudjuk kínlódni a fizetésünket, amelyért, higgyék el, nagyon megdolgozunk. Most ezt tessék úgy érteni, hogy valamennyien kemény fizikai munkát végzünk, annak érdekében, hogy elkészüljön ez az új színház. 

– Nem illik ilyet kérdezni, mégis megteszem: az, hogy zsidó színházat működtettek, azt jelenti, hogy a színészek mind zsidók, és a közönség is egyfajta szubkultúráért jön be hozzátok? Vagy egyszerűen ez egy normális színház? 

– Azért ebben a kérdésben benne van, hogy a másként nem lenne normális…

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani…

– Nevetek a kérdésen, de amúgy teljesen helyénvaló, legalább is abból a szempontból, hogy a munkánk egy része éppen abban áll, hogy ilyen témákat fel lehessen vetni, anélkül, hogy magyarázkodni kellene miatta. És jogos is, amiről beszélsz. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ez az egymillió dolláros kérdés. Mert, hát mitől zsidó színház egy színház, ha ugyanolyan, mint a többi. Nincs egyébként rá egyértelmű válaszom. Azt tudom, hogy nálunk nem fontos a származás, de mindig vannak olyan programjaink, amelyek – egy-egy produkció előtt – bevezetik a szereplőket a zsidó létbe, mi úgy hívjuk: ez a bezsidulás időszaka. Egy hétig tart, amíg – idézőjelesen fogalmazva – bevezetünk mindenkit abba az érzésbe, hogy milyen zsidónak lenni. Aztán persze visszaengedjük a „normális” világba, mi meg maradunk itt, a nem normálisban… Komolyra fordítva: a témaválasztásunk, a darabok mindig kötődnek a zsidósághoz. Meggyőződéssel állítom, hogy van egyfajta sajátos látásmód, megközelítés, ami a zsidó tradíciókban rejlik, és ami különbözik más megközelítésektől. Lett légyen szó szerelemről, elvándorlásról, és még sorolhatnék bármit. Mi minden témát úgy kezelünk, ahogy ezt az említett tradíciók alapján gondoljuk, de ehhez nem kell feltétlenül a színésznek is zsidónak lennie. Az a fontos, hogy amit előadunk, könnyen fogyasztható és érthető legyen, de érezhető és értelmezhető legyen a zsidó hagyomány, gondolkodás. Összefoglalva azt mondhatom, hogy ez nem egy zsidó közösségi színház, és nem is kizárólag a zsidó közösséghez szól, hanem a legszélesebb társdalomhoz. Mi tehát – nem úgy, mint a világban fellelhető zsidó színházak általában – nem a zsidó közönségnek játszunk. Úgy szoktam deklarálni, hogy aki megveszi a jegyet, az számunkra már elég zsidó…

– Más szempontból, te azért mégiscsak belesimulsz a NER-be…

– Na, mire gondolsz?  Hallgatlak…

– Ha jól tudom, te Izraelben katona voltál…

– Igen, három évet katonáskodtam. Még túl is szolgáltam, aláírtam plusz egy évet, hogy tiszt lehessek…

– Erre utaltam, hisz' a mai orbáni rendszerben a katonáknak kitüntetett szerepük van, gondolj csak az SZFE új kancellárjára…

– Nézd, ha már így lebuktam, akkor el kell mondjam, hogy nagyon sokat fociztam gimnazistaként, meg még utána is, tehát vállaljuk be a miniszterelnök teljes repertoárját. 

– A következő lépés, hogy ha nyitottak lennének mostanság a futballmeccsek, ott ülnél Felcsúton a díszpáholyban…

– Azt azért mégsem. Bár: végül az is egy színház…Amit mondasz, különben nem teljes hülyeség, ha ugyanis megkérdezik tőlem, hogy milyen színházat csinálok, akkor a válaszom az, hogy polgárit. Ez az én értékrendem, éppen ezért kevés nálunk az olyan előadás, amely így, vagy úgy megújítaná a színházi formanyelvet. A tartalomban hiszek, amely egyébként tradicionálisan zsidó, ugyanakkor hagyományos polgári színház. 

– Az én kérdésem, ami a katona múltadra vonatkozott, annak olyan rejtett tartalma is volt, hogy az SZFE irányítását tényleg egy katonára bízták…

– ...Borzasztó.

– Tehát kíváncsi vagyok a véleményedre arról, ami ma itt, a kultúra terén zajlik.

– Látom ezt a kultúrkampfot, és nem pusztán az elmúlt egy évben, hanem ami tíz esztendeje zajlik. És értem is a szándékot, hisz' igaz: a kultúra befolyásolja a nemzetet, de amit ők csinálnak most, az valami – ismétlem magam – borzalom. Igazi romboló hatását látom annak a törekvésnek, hogy kizárólag egy irányba erőltetik a művészetet, kultúrát, és csakis ezeket az alkotókat, alkotásokat támogatják. Nyilván nem lenne azzal baj, ha a saját ízlésvilágukat preferálják, és az így létrejött művek igényesek, színvonalasak. De egy sor alkotás nem az. Ennek ellenére, oda is ömlik a pénz, mintha a tartalom nem számítana, csak az, hogy ki milyen címkét ragaszt önmagára. Nagyon keveset dolgoztam, éltem Magyarországon ahhoz, hogy láthassam, mit csinált az a másik rendszer, ám ami most zajlik itthon, azt semmi sem igazolja. És erre nem lehet az a válasz, hogy akkor arra lengett ki az inga, most meg erre. Szerintem ez egyáltalán nincs rendben. Ez még a saját közönségük szempontjából sem hasznos, senkinek nem jó. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy ha lesz majd tényleg kormányváltás, és én ott fogok ülni Lázár Jánossal meg Szijjártó Péterrel egy televíziós műsorban, vajon képes leszek-e bírálni a most ellenzékben lévő koalíciót.

– Dús a fantáziád, hogy el tudsz képzelni ilyen jelenetet, ahol ti együtt ültök, így, hárman egy tévében…

– Igen, de tíz évvel ezelőtt azt sem tudtam volna elképzelni, hogy a Jobbik akkori vezetőjével, a Magyar Gárda megalapítójával ülök egy műsorban. És lám, már ez is megtörtént. Büszke vagyok rá? Nem. De, hogy képesek voltunk mind a ketten idáig jutni, már az is valami…

– Befejezésül még annyit mondj el, mi lesz a Gólem Színház nyitó darabja? 

– Az utolsó velencei kalmár című produkció, dramaturgunk, Németh Virág írta. Egy 1944-ben és 1989-ben játszódó velencei kalmár története; azokra a pillanatokra, időkre koncentrálva, amikor azt hittük, hogy valami nagy dolog fog történni, hogy segíteni fog nekünk az állam, de a végén ez nem így történt. Nagy sorsfordulókat mutatunk be, amelyek azok a magyar zsidók életében is.