Bródy János: Gáz van babám (1.)

– Hogyan érint téged a koronavírus?

– Nagyon is. Lett volna a héten az Arénában a Republic koncert, ahol vendégként léptem volna fel, március 15-én a felvidéki magyaroknak játszottam volna. Egyelőre ezt látom, de fogalmunk sincs meddig tart a zárlat, mit diktál a járvány. De hozzáteszem, hogy miközben aggódom a vírus miatt, ugyanakkor ez lehetőséget ad a nyugodt munkára; éppen egy nagylemez felvételeinek a közepén tartunk. A menedzsment, kiadó és a koncertszervezés is nyomás alatt tart, hogy belőlem – amit lehet, még kisajtoljanak, de ez csak poén, mert a dolog egyáltalán nincs ellenemre. Nincs, mert inkább örülök, hogy ilyen hetven pluszos korban is használható vagyok.

– Mi lesz az album címe?

– Most éppen nem tudom, mert eredetileg a Tűz van babám címet terveztük, de most a Gáz van babám az esélyes.

– Szóval, végül is téged csak a munkád átszervezése okán érint a vírus?

– Nézd, én igazán nem panaszkodhatom pont egy ilyen helyzetben arra, hogy az új darabomat betiltották, amikor most minden darabot betiltottak… És, ha már erről beszélek, gyorsan azt is elmondom, hogy ez egy olyan darab – mármint az enyém –, amely Moliere életének utolsó szakaszáról szól. A történet középpontjában az áll, hogy a Tartuffe című darabja kiüti a biztosítékot, és betiltják, ő azonban szeretné elérni, hogy újra bemutassák a darabot. A szerző, az író, itt Mihail Bulgakov, akinek ezt a színművét 1936-ban bemutatták, majd csakhamar betiltották. Mi annyival vagyunk szerencsésebbek, hogy a miénket be sem mutatták.

– És nem is fogják?

– Azt gondolom, hogy előbb-utóbb be fogják mutatni.

– Mint ahogy Bacsó filmjét, a Tanút is… A párttagok majd megnézhetik…

– Titkos vetítésen… Nem, bízom benne, hogy előbb-utóbb színpadra kerül, már csak azért is, mert ez egy nagyon komplett, kész mű. Kocsák Tibor szerzőtársammal szerintem egy olyan zenés drámát készítettünk, ami nem olyan, mint egy dal, ami gyorsan elszáll a levegőbe. Kocsák Tiborral egyébként nagyon jól egymásra találtunk – a menedzserem ajánlotta, majd’ tíz évvel ezelőtt, Bulgakovnak ezt a drámáját, az Álszentek összeesküvése címűt. Éppen lejárt a védettsége, tehát feldolgozható a jogutódok engedélye nélkül is. Így készült el Bulgakov alkotása nyomán, a mi nagy, kétfelvonásos musicalünk, Képmutatók címmel. Muzikomédiának nevezzük, mert bár komoly a téma, de a zenés műfaj szabályainak megfelelően, látványos és szórakoztató előadást tervezünk. Már négy évvel ezelőtt is szinte teljesen készen volt, a bemutatóra várt.

– Ha jól emlékszem, meg is rendelték tőletek.

– Nem, megrendelve nem volt, de az Operettszínház régi igazgatósága, még Kerényi Miklós Gábor, akarta, hogy a darab bemutatásra kerüljön, és mint mondta, ez a Bulgakov darab amúgy is az egyik kedvence. Vagyis biztatott, hogy csináljuk, csináljuk. És majdnem el is jutottunk a bemutatóig, amikor kitört az Operettben az a sajnálatos metoo botrány, amibe Kerényi belebukott. Utóda, Lőrinczy György ugyancsak örült annak, hogy színpad-kész állapotban vagyunk, olyannyira, hogy szerződést is kötöttünk, mégpedig azzal az ígérettel, hogy a következő évadban bemutatják. Már az úgynevezett open readingre készülődtünk, ami egy musical esetében egyfajta zanzásított előadás, a sajtó képviselőinek jelenlétében. Szóval, erre készültünk, amikor újra következett egy igazgatóváltás.

– De volt szerződésetek, nem?

– Persze, de mint minden szerződésben, ebben is voltak olyan klauzulák, hogy milyen esetben lehet felmondani. És noha fizettek már előleget, a szerződés alapján, volt még a színháznak néhány napja, hogy elálljon a bemutatástól, így aztán három nappal a határidő lejárta előtt, felmondták – levélben – a szerződést. Rosszul érintett minket, mert egy televíziós produkcióban már beharangoztuk a bemutató érkezését, sőt, Kocsák Tibivel a finálét is elénekeltük. Aztán persze híre ment, hogy mégsem lesz előadás, amiről különben az ATV-ben kérdezgettek is, többek között azt, hogy politikai okok miatt mondtak-e fel nekünk. Azt válaszoltam, amit gondoltam is, hogy feltehetően azért neveztek ki egy új igazgatót, hogy bizonyos kérdésekről másként döntsön, mint az elődje. Ezt az új igazgató kikérte magának, szerinte megsértettem, mégpedig azzal, hogy feltételezem róla, hogy nem a saját, független művészi elképzelései szerint alakítja a repertoárt. És határozottan kijelentette: ennek a darabnak nem lesz bemutatója az Operettszínházban.

– Ilyenkor az ember él a gyanúperrel, hogy két ok játszhatott szerepet a döntésben: a te személyed, vagy az a szöveg, amit írtál.

– Vagy a kettő együtt. De inkább csak a személyem számított, mert nem valószínű, hogy meghallgatták a beadott művet.

– Ezzel ugye azt is állítod, hogy ma Magyarországon, ha valaki Kossuth-díjas, mint te, abból nem következik, hogy amit ír, azt be is mutatják.

– Ez így van.

– Te nem a pártállamtól kaptad a Kossuth-díjadat.

– Nem, nem. Az Illés zenekar tagjaként, 2000-ben.

– Ha jól emlékszem akkoriban Fidesz-kormány volt.

– Igen, Orbán Viktor miniszterelnöktől, és Göncz Árpád köztársasági elnöktől vehettem át.

– Most, hogy a főváros ellenzéki kézbe került, látsz-e esélyt arra, hogy valamelyik színház műsorára tűzze a darabotokat?

– Budapesten két olyan színház van, amelyik rendelkezik azzal a technikai felszereléssel, művész-gárdával, amely egy musicalhez kell, az Operett és a Madách. És mi nagyon szeretnénk, ha a Madách Színház bemutatná. Jelenleg sajnos minden bizonytalan, de mi bízunk a sikerben, és ezért készítettünk egy videóklipet az első felvonás 14. dalából.

– A te szöveged egyébként mennyire szól a mai Magyarországról?

– Miután a Bulgakov darabot nagy sikerrel mutatták be, és évtizedeken keresztül játszották a színházak, és én az alapszituáción nem változtattam, ezt lehet nevezni mainak is. A történet ugyanis egy színházi dráma, színházi körülmények között, tehát magáról a színházról, illetve a közönségéről, a pártfogóiról, ellenségeiről szól. Az eredeti mű is úgy indul, hogy a színházigazgató Moliere, élvezi a király, XIV. Lajos pártfogását, mert a király bölcs és okos, tudja, hogy mi kell a népnek. De a művész tükröt tart a valóság elé, és akkor az udvari nép torzként látja önmagát, álszent képmutatóként. És elkezdődik – mai szóval élve – egy karaktergyilkosság. Tönkreteszik Moliere-t egy drámai vétségért, ami tulajdonképpen nem más, mint hogy elveszi régi barátnőjének a húgát. Akiről viszont kiderül, hogy nem a húga, hanem a lánya, és így akár ő is lehet az apja. Vagyis azt állítják róla, hogy a saját lányát vette el. Így szól az eredeti dráma, de Moliere életének fennmaradt dokumentumai között is felsejlik valami ilyesmi. Nem Bulgakov találta ki a történetet.

– De ha jól értem, azért ez mégsem teljesen Moliere-ről szól…

– A mindenkori hatalom és művészet bonyolult viszonyáról, és közben a színházról, az állandó társadalmi szerepjátékokról. Hogy mindenki szerepet játszik és valójában mindenki valamilyen formában képmutató. Lehet, hogy a király szeretné Moliere-t, de kénytelen betiltani, politikai okokból.

– Lehet, hogy téged is szeretnek?

– Ezt én nem tudom megállapítani.

– A darab egyébként a mostani színházi élet visszásságaira is ráhúzható?

– Szeretném azt hinni, hogy alapvető helyzetekről szól, de most úgy tűnik, minden színház egy másik buborék. És az, hogy ilyen sokféle színház működik, egyben azt is jelzi, hogy a magyar társadalom sokféle ízlésű, sokféle műfajban leli kedvét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy multikulturális. Van, aki a nyugati zenét kedveli, más a keleti hangzásokat keresi, van, aki a hagyományos formákat szereti a színházban, és van, aki Pintér Bélát. Inkább az a baj, hogy pontosan ez nem tetszik azoknak, akik valamilyen hamis illúzióból fakadóan, azt gondolják, hogy van a magyar történelemnek egy olyan hagyománya, amelyet annak ellenére érdemes folyamatosan fenntartani, hogy az idők során, többször is tragédiákhoz vezetett. És ez az én felfogásomban olyan konfliktus – ha a látószögemet egy kicsit nagyobbra nyitom a mindennapoknál –, ami a magyar történelemben már az államalapítás óta jelen van. Amit nagyon sokféle módon fogalmaztak meg, nagyszerű írók, költők. A kompország, amely hányódik Nyugat és Kelet között. Ha ránézel a térképre, akkor láthatod, hogy a közelünkben nincs rokonság; nyelvében, hagyományaiban, szokásaiban egy egészen különleges ország. Elsősorban a nyelvében, de ősi művészetekhez köthető formákban, talán még zenei formákban is más, mint a környezete. És, hogy ebben az örökös hányódásban mi a fontosabb: a csatlakozás az európai Nyugathoz, a szellemi és gazdasági felemelkedés vágya, vagy őrizzük az ősi hagyományokat, a kelet népe romantikáját… Ez a kettő folyamatosan viaskodik egymással, és hol egyik, hol másik tűnik fontosabbnak. Szerencsés korszakokban ez a kettő egymásra is tud találni.

– És ez most nem szerencsés korszak.

– Ez most nagyon nem az. A legutóbbi szerencsés korszak a kiegyezéstől az I. világháborúig tartott. Azóta csak ritka történelmi pillanatokban működtek együtt István és Koppány hívei.