Brüsszel kontra Kreml: az EU hatástalanítja az orosz energiafegyvert
Aligha kecsegtet sikerrel a magyar kormány felháborodása, amellyel az Európai Tanácsnak azt a döntését fogadta, hogy teljesen megszüntessék az orosz energiától való függőséget. Így reagált a budapesti nyilatkozatokra Lattmann Tamás nemzetközi jogász. Emlékezetes, 2006 januárjában Oroszország – egy árvita után – leállította az Ukrajna felé irányuló gázszállítást, aminek következtében drasztikusan csökkent az Európába áramló gáz mennyisége. Ez volt az első nagyobb, de a 2000-es években később megismétlődő minta, amikor Moszkva a gázszállítást használta nyomásgyakorlásként az uniós országok megszorongatására. Akkor ez több közép- és délkelet-európai tagállamban komoly hiányt és politikai válságot okozott. Az „energiafegyver” használata később – 2014-ban és 2022 után is – megismétlődött és akkor vált világossá, hogy az orosz gáz rendszeresen használható politikai nyomásgyakorlásra. Ennek kíván véget vetni az unió.
Kende Tamás történész szerint a 20. század első évtizedeitől előkerült az „energiafegyver”. Már a két világháború között felismerték, hogy a gáz és az olaj nem pusztán árucikk, hanem a politikai nyomásgyakorlás eszköze is. Később Oroszország, már a Gyurcsány-kormány idején, a „nagy havas telet” felhasználva, bevetette: 2006. januárjában, a 2005-ös ukrán-orosz árvitára hivatkozva, váratlanul csökkentek a gázszállítások az Európába irányuló vezetékeken. Pedig akkoriban rendkívül hideg időszak volt, sok hó esett Közép-Európában, ami a fűtési igényeket és így a gázfelhasználást is megugrasztotta. Ez a döntés az európai, köztük a magyar ellátásban is zavarokat okozott. Kende úgy látja, akkor használták először „fegyverként” Belarusz, Ukrajna és közvetve Magyarország ellen az orosz szénhidrogén kincset, amit később hasonló esetek követtek.
Ezt a helyzetet a történész a fegyveres konfliktusok analógiájával írja le: „Ahol lőnek, ott visszalőnek, ha fegyvert fognak rád, nem a Népszövetséghez vagy az ENSZ-hez rohansz, hanem az ellenség hátországát próbálod elérni” – illusztrálta egy példával a helyzetet. Úgy látja, az orosz gázpolitika erre épült. A jogi következmények szerinte ma még másodlagosak: a kialakult gyakorlatot az uniós döntéshozók majd utólag „lepapírozzák”, miközben az igazi tét az, hogy az EU megpróbálja kivenni az energiafegyvert Oroszország kezéből. „Ideje volt – mondta a történész –, hogy a nyugat-európai társadalmak rájöttek, hosszú távon sokkal többe kerül függőségben maradni, mint a szakításról dönteni.”
Holoda Attila energetikai szakértő részben érti a magyar kormányzati szereplők felháborodását, amit azzal magyaráz, hogy nem igazán átlátható, hány kormányközeli cég van az MVM és a Gazprom közé ékelve, amelyek pusztán „átfuttatják” a pénzt, és centekben mérhető, de az óriási volumen miatt jelentős hasznot csippentenek le a gázárakból. Úgy látja, ha az uniós döntés miatt a hosszú távú szerződéseket visszavonják, abból lehet ugyan anyagi és jogi vita, indulhatnak akár kötbérperek is, de egyáltalán nem biztos, hogy azokat az orosz fél megnyerné. Itt emlékeztetett arra, hogy Moszkva az utóbbi években maga is egyoldalúan változtatott a szerződés bizonyos feltételein, például amikor Putyin bejelentette, hogy ezentúl rubelben kell fizetni, amihez a szerződéseket is át kellett dolgozni. Emiatt a feleknek – ahogy akkor – most is újra meg kell majd egyezniük. Analógiát vont: ha most egy kötelező erejű uniós szabályozás változtatja meg a szerződéskötés kereteit, azt a szerződő feleknek tudomásul kell venniük, nem mondhatja az egyik fél, hogy őt nem érdekli a másikra vonatkozó szabályozás.
Mennyire jogos a magyar kormány felháborodása? Lattmann Tamás nemzetközi jogász úgy látja, hogy az „energiafegyver” elleni uniós fellépés most egy komplex jogi politikai csomag része lett. Az EU külkereskedelmi eszközökkel próbálja kivenni Oroszország kezéből az energetikai nyomásgyakorlás lehetőségét, miközben a magyar kormány ezt szuverenitás vitaként importálja át a belpolitikába. A jogi keretek, a szerződések többnyelvű értelmezése, a nemzetközi bíróság eddigi gyakorlata, a magánjogi szerződéses struktúra és a jogi lehetetlenülés doktrínája szerinte inkább az uniós álláspontot támasztják alá, ezért a kormány sikeres pernyerési esélyét kifejezetten alacsonynak tartja.
Szerinte a magyar kormány felháborodása jogilag sem áll szilárd lábakon. Már csak azért sem, mert a kormány azt állítja, hogy az energiapolitika tagállami hatáskör, az EU „beleszól” abba, hogy Magyarország milyen energiát használhat, az uniós intézmények ellenben úgy értelmezik, hogy ők nem az energiamixet, hanem a külkereskedelmet szabályozzák. Ebbe belefér az is, hogy a tagállamok tarthatnak-e fenn bizonyos importkapcsolatokat harmadik országokkal, például Oroszországgal, vagy nem.
„A jogérvelés központi eleme az Európai Unió működéséről szóló szerződés vonatkozó cikke, amelynek magyar fordítása félrevezető – tette hozzá Lattmann –, mert általános energiaforrásokról beszél, miközben az angol, német és más nyelvi változatokban egyértelműen „saját energiaforrások” kifejezés szerepel. Ennek jogi jelentősége van, hiszen az EU csak a tagállam saját erőforrásai – például a belföldön kitermelt kőolaj – feletti rendelkezést hagyja teljesen nemzeti kézben, az importált energiahordozók viszont nem tartoznak ebbe a körbe, azoknál a külkereskedelmi uniós hatáskör az irányadó”.
Lattmann értelmezése szerint ez az oka annak, hogy a Bizottság magabiztosan terjesztette elő a rendeletet. Brüsszelben nem szokás olyan jogszabályt végigvinni a hosszú, akár másfél–két éves jogalkotási eljáráson, amelyről előre tudni lehetne, hogy az Európai Bíróság előtt megbukik. Felidézte, hogy a Bizottság már 2022 nyarán jelezte ezt az irányt, tehát a mostani rendelet nem „hirtelen ötlet”, hanem egy előre bejelentett stratégia része. „Az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján kicsi az esélye annak, hogy a magyar kereset sikeres lesz, mert amikor az EU-s intézmények valóban tagállami hatáskört próbáltak elvonni, a Bíróság rendre a tagállamok javára döntött, és megállítja a Bizottság túlterjeszkedési szándékait” – érvelt korábbi példákkal a nemzetközi jogász.
Szijjártó politikai paradoxonról beszélt. A Fidesz éveken át azt kommunikálta, hogy az Európai Bíróság „Soros-bíróság”, amely elfogult a magyar kormánnyal szemben, most viszont ugyanettől a testülettől várnák a magyar szuverenitás megvédését. Szerinte a kormány számára a per elsősorban kommunikációs eszköz, már a keresetlevél beadását is győzelemként lehet majd eladni, az évekig is elhúzódó jogi eljárás pedig időt adhat arra, hogy folyamatosan napirenden tartsák a „Brüsszel ellen harcolunk” narratívát. Ha végül mégis elbukják a pert – amit Lattmann szinte biztosra vesz –, akkor vissza tudnak térni a régi sémához, azt mondhatják, hogy a bíróság „mégiscsak Soros embere”, és ezért nem védte meg a magyar szuverenitást.
Ami a konkrét gázszerződéseket illeti, Lattmann szerint ezek döntően magánjogiak, amelyeket az arra felhatalmazott, jellemzően állami hátterű, de jogilag önálló vállalatok kötöttek meg és nem tekinthetőek klasszikus, állam és állam között kötött, ratifikált nemzetközi szerződéseknek. Ez azért fontos, mert az uniós tilalom jogi minősítése ilyen konstrukciók esetében a „jogi lehetetlenülés” kategóriájához vezet. Ami azt jelenti, ha egy uniós jogszabály megtiltja valamilyen szerződés teljesítését, akkor a felek jogilag képtelenné válnak a teljesítésre. A szerződésjog régi elvei szerint a jogi lehetetlenülés rendszerint felmondási vagy megszűnési ok, azaz a szerződések ilyenkor anélkül is megszűnhetnek, hogy automatikusan szerződésszegésnek minősülne a felbontás.
Ugyanakkor jogászként óvatosan beszélt a pénzügyi következményekről. Mint mondta, nem ismeri a szerződések szövegét, de elméletben lehetségesnek tartja, hogy tartalmaznak olyan klauzulákat, amelyek még jogi lehetetlenülés esetén is kártérítést írnak elő az egyoldalú felmondásért. „Ha ilyen rendelkezések vannak, akkor a szerződések megszüntetésének anyagi ára lehet, ami megint csak politikai konfliktust generálhat az EU és Magyarország között. Ilyen esetben a kormány követelhetné, hogy az unió fizessen kártalanítást, amiért kikényszerítette a felmondást. Ebben a helyzetben nem zárható ki, hogy egy ponton az Európai Bizottság bizonyos költségeket valóban átvállal” – vázolt fel a nemzetközi jogász egy ma még csak hipotetikus helyzetet.
