Búcsú egy baráttól

Tudod, a barátságok mindig egy szálon függnek. Ám, hogy az a szál mennyire erős, attól függ, ahogyan a világot látjátok. Ha szerencsések vagytok, gondolataitok úgy akaszkodnak össze, ahogy a fogaskerekek fordulnak egymásba, hogy előbbre lendítsék az időt. Nem kell magyarázni, és nem kell magyarázkodni sem. Hogy is mondják? Félszavakból megértitek egymást. 

Az ilyen barátság szavak nélkül köttetik meg, csak úgy egyszerűen, hogy azután mindig és minden körülmények között összekösse az a bizonyos titokzatos szál.

A mi barátságunk ilyen volt. A sajtószabadság ébredező hajnalán egy szerkesztőségben köttetett, szavak, egyszerű és összetett mondatok, vezércikkek, helyesírási szabályok és villódzó képernyők között. Szerettem veled dolgozni, mert bármilyen álarc mögé is bújtattad, tudtam, éreztem és láttam, egy dolgot tartottál a legfontosabbnak az életben, a szegények, a kiszolgáltatottak, az elesettek segítését. Kiviláglott ez a szerkesztőségi értekezleten ugyanúgy, mint amikor írásaidban egy mondattal formáltál lényeggé egy-egy politikai döntést. A szó volt a fegyvered, és soha nem mulasztottad el, hogy szavaid segítségével játszi könnyedséggel rávilágíts az igazságra. De nem csak rávilágítottál, ki is álltál mellette. Akkor is, ha tudtad, rajtaveszthetsz. És, bizony, volt olyan. Ám mindig volt erőd újrakezdeni. Igazi harcos voltál. S, amikor már elég erősnek érezted magad, kinyújtottad a kezedet azoknak, akikről úgy gondoltad, segítségre szorulnak.

Így kerültünk össze ismét, igaz, akkor már egy másik szerkesztőségben. Ott is vívtuk a harcunkat az igazságért, az igazságtalanság ellen, a szegényekért, az elesettekért, amíg tudtuk. Ám az akkor még erejének teljében levő, mára erősen megroggyant  politika – most már inkább csak formáció –, kérlelhetetlenül azt is fölszámolta. Végül is, mivel értette, csak nem szerette azt a tükröt, amit eléje tartottunk, úgy gyalogolt át mindkét újságon, mintha sosem léteztek volna, miközben fennhangon azt harsogta, hogy ő a sajtószabadság felkent apostola. Ó, hová lett azóta a sajtószabadság könnyű léptű táncosa! Gúzsba kötve várja a vizek mélyén, hogy majd ismét kiszabadítja valaki.

De nem erről akartam írni, hanem a barátságunkról. Voltak ennek nagyon apró, vagy spanyol grandosan elegáns szálai is. Az egyik szerkesztőségben, egy régi házban dolgoztunk, külön emeleten, külön szobában. Egy este a későig tartó ügyelet során már csak ketten voltunk benn. Amikor fölpillantottam a számítógép monitoráról, csak annyit láttam, hogy egy csótány igyekszik felém félelmetes gyorsasággal. Hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek. Semmitől sem undorodom jobban, mint a bogaraktól. Dermedten néztem a felém igyekvő szörnyet, majd óvatosan a telefonhoz nyúltam, és leszóltam a főszerkesztő-helyettesi szobába „Ha még életben akarsz látni, feljössz, és megmentesz.” Nem kérdeztél semmit, fölrohantál. Felmérted a helyzetet, majd rátapostál a bogárra. Azt kérdezted: „mi a baj?”  Mondtam, hogy „most már semmi”. „Akkor jó”, válaszoltad, és visszamentél dolgozni.

Emlékszem arra is, hogy azt a kis szobát, amelyiket a szerkesztőségben a magadénak mondhattál, szeretted volna feldobni a „Casablanca” című film plakátjával. Bekereteztetted hát az eredeti másolatát, hogy kiakaszthasd. Én pont akkor toppantam be a szobába, amikor kicsomagoltad a képet védő régi újságpapírok közül. Azt kérdezted: „Szereted?” Azt válaszoltam: „Nagyon. Az egyik legkedvesebb filmem.” „Akkor legyen a tied” – mondtad, és a kezembe nyomtad. Azóta is a falamon őrzöm. Akárhányszor ránézek, eszembe jutsz. 

Azután elkeveredtünk egymás mellől. A barátság titokzatos szála átköltözött a telefonvonalba, az e-mailekbe. Tudtam rólad, te tudtál rólam. Megnyugtattál, tanácsot adtál. Olykor csak azért beszéltünk egymással, hogy nyugtázzuk, jó egymás hangját hallani. Ha bajom volt, hívtalak, vagy csak e-mailt írtam, mindig azonnal válaszoltál. De, ha neked volt bajod, sose hívtál. A bánatot és a gondot megőrizted magadnak.  Mikor hosszú évek után a segítségedet kértem, azonnal rohantál, hogy segíthess. Mikor könyvbemutatód volt, büszkén invitáltál, legyek tanúja az örömödnek. 

Akkor ijedtem meg, amikor idén először a névnapi jókívánságként küldött e-mailemre még csak nem is válaszoltál. Majd’ 30 éves barátságunk alatt ez volt az első alkalom. Egy közös ismerősünket hívtam fel, tőle tudtam meg, beteg vagy. Amikor felhívtalak akkor is csak annyit mondtál, most egy kicsit nem érzed jól magad, de nagyon gyorsan, biztos, hogy néhány hét alatt meg fogsz gyógyulni. Csak még nem tudsz írni. De már töltöd a számítógépet, és majd írsz, majd keresel. 

Nem kerestél. Még a nyarat sem vártad meg. Pedig nem ezt ígérted!

Tudod, a magány nem azzal kezdődik, hogy egyedül vagy, hanem azzal, hogy meghalnak a barátaid, és mint a monoton eső cseppjei, csak egyre szaporodnak a telefonodban azoknak a számai, akiket már többé sohasem hívhatsz fel. Akiknek soha többé nem írhatsz segélykérő e-mailt, ha valami bánat ért, és az, akit hívtál mintegy varázsütésre ott is teremjen nálad, hogyha segíteni nem is tud, de legalább vigasztaljon. Vagy csak veled örüljön az örömödnek, vagy, hogy az ő örömét megossza veled.

A te életedet mára ugyan elmosta az idő, mégis esténként, amikor ránézek a végtelenre, abban bízom, ott bujkálsz valahol. Abban reménykedem, hogy a gondolataim  – hiszen, a fénynél is sebesebben száguldanak – még elérnek. Még elérhetnek. Nézem hát a keretbe zárt végtelent, és remélem, hogy amikor a telihold fényénél a színes csillagködök közt megcsillannak az ezüst csillagok, akkor te üzensz, újra üzensz. Talán épp a „Casablanca” híres zárómondatával: „azt hiszem, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete”.

Mert tudod, a barátságok mindig egy szálon függnek.