Búcsúzkodások hava (szeptemberi krónika)

A sor kezdetén Gorbacsov temetése adott némi, meglehetősen visszafogott megemlékezési lehetőséget arra, hogy a rendszerváltás egészének évtizedeit ezúttal legalább futólag áttekinthessük. A történelmi jelentőségéhez képest meglepő lehetett e búcsúzás szűkszavúsága, talán azért is, mert a kezdeti reményeket a mostani valóság a kelleténél is sötétebb színekkel árnyékolja be. Valamivel később, jószerével az egész világ egy álló héten át búcsúzott II. Erzsébettől, és nemcsak az egykori brit birodalom megszámlálhatatlan milliói gyászoltak, hanem számos egyéb civilizációs kör, kultúra alanyai is. A lelkükben II. Erzsébet elveszítésével talán az állandóság utolsó reménységének kiiktatódását is okkal érezhették saját, személyes és végleges veszteségüknek.

Akadtak e föntieknél sokkal kevésbé komor, derűsebb búcsúpillanatok is. A nemzetközi teniszsportban például úgy hozta a sors, hogy az elmúlt két évtized legnagyobb formátumú személyiségei éppen e hónapban fejezték be – mintegy két évtizeden át tartó – páratlan sikersorozatukat. Előbb Serena Williams tett pontot egy olyan pályafutás végére, amelynek köszönhetően az egész női teniszsport megítélése alapvetően változott meg – jórészt az ő eltökéltségének köszönhetően. Majd alig néhány héttel később Roger Federer tette egy egész hétvége erejéig nemzetközi sport- és kulturális ünneppé a teniszpályától történő versenyzői elbúcsúzásának pillanatait. Kivételes és aligha megismételhető sikeres teljesítmény mindaz, amit aktív 23 éve alatt Federer a tenisz mind szélesebb körű nemzetközi elismertségéért és megkedveléséért a pályán tett.

Szűkebb hazánk sem maradhatott emlékezetes búcsúpillanatok nélkül. Szeptember utolsó napjaiban az új évezred egyik legsikeresebb magyar labdarúgója, Szalai Ádám adta át véglegesen a csapatkapitányi karszalagját az utódainak, és köszönt el véglegesen válogatott mezétől. Tehette mindezt egy meglepetésszerűen felfelé ívelő időszakban, amikor éppen az ő nevéhez is erőteljesen fűződhettek a magyar válogatott számára régóta nem tapasztalt nemzetközi sikerek.

Másféle búcsúk természetéről

Az imént felsoroltak elsöprő többségünk számára legfeljebb médiaélmények lehettek, mert e búcsúk közvetlenül aligha érinthették a mindennapjainkat. Szeptemberben viszont akadt jónéhány olyan fordulat is, amelynek a többség számára egészen másféle előjelekkel ellátható búcsúhangulata is kikerekedhetett. Rövid összegzésképpen:

• Szeptemberben hosszabb időre, úgy tűnik, hogy véglegesen elbúcsúzhattunk a 400 forint alatti euróárfolyamtól. És ha a hónap egészének idevágó adatait egybeolvassuk, akkor még azt sem mernénk állítani, hogy a hónap végén felállított új nemzeti csúcs (1 euró=424 forint) a következő hónapokban nem dőlhetne meg, akár újra meg újra. Első hallásra ugyan mindez legfeljebb makro-ökonómiai probléma, de nem kell túlzottan bátor jósnak lenni ahhoz, hogy jelezzük: az importárakon keresztül, fogyasztóként a többség előbb-utóbb megérzi e drámai romlás személyes következményeit is.

           Erről bővebben itt, itt és itt. 

• Már a nyár közepén kellő alapossággal gyaníthattuk, hogy egy évtized után kénytelenek leszünk búcsút venni az Orbán-kormány leginkább kedvelt ígéretétől, a rezsicsökkentéstől. Ne firtassuk ezúttal, hogy már korábban is mi lehetett ebből valóság és mi volt a propagandafogás. Szeptemberben ugyanis elemi erővel szakadhatott rá a hazai polgárok többségére az a fajta felismerés, miszerint a megszokott rezsiárak ezek után nemcsak személyes/családi szinten fognak megnőni. Hanem, hogy a körülöttünk létező intézményi környezet az új rezsiárakkal ezúttal aligha kivédhető pofonok többségét kaphatja, s e pofonok zöme a későbbiekben valamennyiünk arcán is csattanni fog. Szeptember egyelőre a találgatások, bizonytalanságok, rémhírek kavargásától lehetett hangos, kézzelfogható bizonyosságokkal legfeljebb a következő néhány hónapban találkozhatunk. Annyit azonban egyértelműen mondhatunk, hogy ez a szeptember a mai magyar lakosság elsöprő többsége számára a korábbról megszokott energiabiztonság szertefoszlását jelentette, és tömegek kezdték keresni az eddig kellően figyelembe nem vett – pótlási, helyettesítési, spórolási – lehetőségeket.
• Nyári privátbúcsúzásaink ismerkedő fázisaként elkezdtünk barátkozni a folyamatosan emelkedő árakkal, reménykedve persze abban is, hogy mindez legfeljebb egyszeri, alkalmi kellemetlenség lehet. Nos, szeptemberben véglegesen búcsút vehettünk ebben az évben az egy számjegyű áremelkedésektől. A többség számára e szeptember két összefüggést egészen biztosan megerősített. Egyrészt azt, hogy az árhullám tartós lesz, és szó nincsen arról, hogy beláthatóan rövid időn belül stabilizálódhatnának a számunkra legfontosabb árak. Másrészt pedig megkezdődhetett annak a feldolgozása, hogy már az idén, de még a következő évben is nemcsak, hogy két számjegyű marad az infláció, hanem annak a megértése is, hogy – hosszabb távon – mivel járhat majd a tíz százalék feletti áremelkedés. Helyhiány miatt nem bonyolódnánk bele annak taglalásába, hogy mivel jár egy társadalom mindennapi életében, ha ráébred az infláció következményeivel való hosszas együttélés nehézségeire. Úgy véljük, a következő hónapokban amúgy is leginkább e tanulási/alkalmazkodási folyamat részleteiről fogunk elemzéseket írni.

           Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 

Egy közbevetett tanulság

E fönti három, kellemetlen ízekkel fogyasztható búcsúzás végső hatásaiból logikusan következne a kormány által követett gazdaságpolitika iránti nagy fokú bizalomvesztés. Szeptemberben ennek még csak a halvány jeleit láthattuk, ám ennek ellenére, az a megérzésünk, hogy a következő időszakban már ezzel a járulékkal is számolnunk kell. Részben azért, mert a felsorolt három fejlemény (infláció, rezsiárak, árfolyamromlás) mindegyike olyan jellegű, hogy a következő év folyamatosan kísérő jelenségeiként beleragadnak majd a mindennapi – kellemetlen – tapasztalatainkba. Részben pedig amiatt, mert a szeptemberi, közvetlen politikai élményeinkből a legkevésbé sem hámozható ki a drámai módon megváltozott helyzethez illeszkedő, komoly változtatásokra képes kormányzati hozzáállás. Némileg meglepő módon, a szeptemberi hetekben ennek az ellenkezőjét érzékelhettük. Az évtizednél is hosszabb ideje rögzült kormányzati gyakorlat változatlanságát.

Aminek nem kellett búcsút mondanunk

Első ránézésre is több mint nyilvánvaló, hogy a kormánynak nincs szándékában komolyan venni ama panaszhalmaz egyre hangosabban zengő áradatát, amivel a hazai pedagógus-társadalom a maga tarthatatlan helyzetére igyekszik a figyelmet felhívni. Kétségtelen, hogy ezt már az idei év tavaszán is tucatnyi alkalommal volt lehetőségünk megélni. A szeptemberi iskolakezdethez közeledve, szinte naponta lehettünk szem- és fültanúi mindazon elégedetlenségeknek, segélykiáltásoknak, amelyeket most már nemcsak a tanárok, hanem a diákok, meg a szüleik is a legváltozatosabb formák közepette igyekeznek a szélesebb nyilvánosság számára is érthető módon kifejezésre juttatni. Úgy tűnik, hogy mindeddig az érintett kormányzati szervekben mutatkozik a legkisebb késztetés a jogos és hosszú ideje közismert panaszok megértésére. A helyzet azonban 2022 őszén egyáltalán nem ugyanaz, mint amilyen a korábbi években volt.

Az Orbán-kormány szemmel láthatóan kevéssé kedveli ezt a társadalmi nagycsoportot és időnként arcpirító kifogásokkal hárítja el magától mindazon kormányzati felelősséget, amelyet eme alrendszer tragikus sorsa miatt mégiscsak kénytelen lenne viselni. „A tanárok mindig panaszkodnak, pedig még a nyaruk is szabad” – kezdetű, meglehetősen cinikus hozzáálláshoz ezen az őszön sikerült hozzátársítani a „Mindenről Brüsszel tehet” – kezdetű, velejéig hamis kifogást. Valami oknál fogva a kormányzati körökben képtelen komolyabb visszhangot kapni az a felismerés, hogy a hagyományos iskolai panaszoknak – az előző pontban is felvázolt és radikálisan megváltozó közhangulat közepette – egészen más lehet a belpolitikai jelentőségük, mint amilyen az a megelőző évtizedben számukra megszokott lehetett.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt és itt. 

Ezt az érzéketlenséget egyébként sokkal tágabb összefüggések közepette is megfigyelhetjük. A tavaszi hónapokban legfeljebb értetlenkedve szemléltük, hogy a magyar kormány az unió egészén belül is képes az összes többi tagállammal szembefordulva, meglehetősen leplezetlenül orosz-párti politikát folytatni. Akkor még lehetett abban is reménykedni, hogy ennek a háborúnak viszonylag rövid időn belül vége lehet, és utólag nem lesz jelentősége az egykor volt, különleges magyar álláspontnak. Az ősz kezdetén viszont egyértelművé válhatott, hogy ez a háború az idén nem fog befejeződni, ezért az unió elsöprő többségével szembeni magyar pozíciónak a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb jelentősége kezd megformálódni, és az ebből fakadó kedvezőtlen visszhang elemi erővel hat vissza a magyar külpolitika minden egyéb, függőben lévő ügyére is. Szeptemberben mindebből két, nagyon is fontos következményt láthattunk. 

Egyrészt megfeneklett és a távolabbi jövőbe tolódott – számunkra igencsak kedvezőtlen következményekkel járóan – az elvileg nekünk járó uniós pénzekhez való hozzájutásunkról szóló tárgyalások lezárulásának lehetősége. Szeptember utolsó napján legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a legjobb esetben is majd a jövő évben juthatunk hozzá a – ki tudja, végül is mekkora (?) – forrásokhoz. Másrészt, szeptember 15-én az Európai Parlament szavazott a hazánkról szóló jogállamisági jelentésről. A végeredmény ránk nézve több mint lesújtó lett. A kormányzati propaganda mindezt azzal is igyekszik jelentékteleníteni, hogy ezt az elsöprő erejű szavazati eredményt is azonmód beleillesztik az elmúlt hónapokban kialakított, Brüsszel-ellenes politika legújabb szólamaiba. Az aktualizált Brüsszel-ellenesség szeptemberi hívószava a „szankciók hibáztatása”, a kormány erre építve igyekszik minden gondunkra/bajunkra magyarázatot adni.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 
 
Rövid tanulságként

Ott vagyunk tehát 2022 őszén is, mint ahol 2010 óta már oly sokszor voltunk. Az inflációról a szankciók tehetnek, a rezsicsökkentést a szankciók nyírták ki, a háborúnak a szankciók megszüntetése vethetne véget, a szankciók miatt hanyatlik a Nyugat, és ők rántanak minket magunkkal… stb. stb. Szeptember utolsó napján – sok hetes kihagyás után – Orbán Viktor visszatért kedvenc pénteki rádiós monológjának használatához. Ezúttal is elmondhatta szankciós meséjét, azt, amit az elmúlt hetekben már kül- és belföldön számtalan alkalommal megcáfoltak. E pénteki nemzetébresztőjében egy lépéssel tovább is ment: Brüsszelben hazudtak nekünk, becsaptak minket. Ebből adódnak a napi gondjaink is… Nincsen kétségünk afelől, hogy eltökélt tábora itthon ezt is el fogja neki hinni. És senki nem fogja tőle megkérdezni: Viktor… ugye a moszkvai barátod viszont neked mindig igazat mondott. Hiszen még januárban megígérte neked azt is, hogy nem lesz háború. Nem is lett.

Erről bővebben itt, és itt.