Cölibátus és pedofília – pápabotrány a Vatikánban és a filmvásznon

– A témával jelenleg az összes nyugati lap tele van. A héten többek között a Le Figaro első négy-öt oldala csak ezt a történetet taglalta, ami meglepő módon itthon gyakorlatilag semmilyen érdemi figyelmet nem kapott. Pedig ismét  egy határvonalhoz érkezett a vatikáni történetírás.

– A történet lényege, hogy Ferenc pápa egy éve, Panamából hazafelé tartva, egy nyilatkozatot adott, amelyben elmondta, hogy a cölibátus ajándék az egyháznak, s nem tehető választhatóvá, továbbra is kötelező marad. VI. Pál híres szavait idézte: inkább adom az életem, semmint megváltoztassam a cölibátus törvényét. De ugyanebben a nyilatkozatban kitért arra is, hogy földrajzilag távoli, egyre ritkábban lakott területeken – például az Amazonas környéke – felmerülhetnek alternatív lehetőségek, ahol annyira nincs a katolicizmust életben tartó pap, hogy már a vallási lét elsorvadásától lehet tartani. Az ilyen vallási elsivárosodástól veszélyeztetett területeken teoretikusan megengedhetőnek véli elgondolkodni azon, hogy akár házas, tisztességükben makulátlan, idősebb férfiakat is fel lehetne szentelni, hogy gyakorolhassák a papi hivatást a katolicizmus megóvása érdekében, s hogy a pap megszentelői tevékenységét végezve, kiszolgáltathassák a szentségeket.

Ezzel kapcsolatban épp februárban várható a pápa állásfoglalásának megjelenése, amelyben bővebben kifejti a témával kapcsolatos véleményét. A „két pápa” konfliktusa abból lángolt fel váratlanul, hogy ezt a tanulmányt beelőzve, elkészült egy könyv, ami a napokban jelent meg egy párizsi kiadónál és ketten jegyzik – amint a borítója is elárulja: XVI. Benedek – az „emeritus” pápa és egy Robert Sarah nevű guineai bíboros, aki az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa, ami rendkívül jelentős pozíció a Római Kúrián belül. Ráadásul a bíboros igen szoros kapcsolatot ápol jó ideje XVI. Benedekkel – egyértelműen Ferenc pápával szemben határozva meg önmagát, s deklaráltan a Ferenc pápával szembeni konzervatív irányzathoz tartozva.  

A hatalmas érdeklődéssel és kétségekkel várt kötet megjelenésével kapcsolatban már a megjelenése előtt érlelődött a botrány. Ugyanis egyértelmű, hogy szándékosan siettek vele, megelőzendő Ferenc pápát, s ezzel nyomást gyakorolva rá. A kiadvány látszólag gondosan ügyel a szabályok betartására és a kötelező fordulatokra: színre a pápa iránti lojalitást demonstrálja. Mint írják, „Ferenc pápa engedelmes gyermekeiként”, „az egyház egysége iránti szeretet szellemében”, „távol a megosztó ideológiáktól, az emberek közötti civakodásoktól, a politikai manőverektől, a hatalmi játékoktól, az ideológiai manipulációktól és a keserűséggel teli kritikáktól, amelyek a hazugság atyjának, az ördögnek a játékszerei, egy olyan állásfoglalást tesznek közzé, amely egyértelműen nemet mond a cölibátus mindenfajta átgondolására és esetleges felfüggesztésére." XVI. Benedek kétségtelenül rendkívül felkészült teológusként elemzi a kérdést és kimondja, hogy a felvetett téma egyszerűen lehetetlen, mivel a cölibátus egyenesen Krisztustól ered, a papság szentségét jelenti, egyszóval képtelenség azt megkérdőjelezni. Azt is mondhatnám, hogy szinte sosem látott egyértelműséggel és érzékelhetőséggel konfrontálódik a XVI. Benedek megtestesítette, elefántcsonttoronyba visszahúzódó teológiai bölcselet, s Ferenc pápa – a valóság meglehetősen bonyolult realitásait szem előtt tartó – lelkipásztori indíttatása és gyakorlata.

– Miért élhet ilyen erősen a revansvágy még mindig XVI. Benedekben, aki finoman szólva is túljutott a zenitjén...?

– A kérdésben két válasz is rejlik. Ha revansról beszélünk, az ugye valamire adandó válasz – ezt egy pillanatra tegyük félre. Az kétségtelen tény, hogy még bíborosokként a két ember között – mint Ratzinger és Bergoglio – sok évtizedre visszavezethető feszültség húzódik. (erre visszatérünk). A szembenállásuk másik oka, hogy XVI. Benedek – Ferenc élet-közelibb és liberálisabb felfogásával szemben – egy erősen konzervatív irányzatot képvisel, amivel Robert Sarah is azonosul, miközben nem kizárt, hogy Sarah bíborosnak merész távlati tervei is lehetnek. Számukra Ferenc pápa sok esetben új meglátásokat kereső szemlélete és gyakorlata – finoman fogalmazva is – elfogadhatatlan. Nem csak az apropóként szolgáló cölibátus kérdése miatt: a konzervatív szárny ugyanígy támadta Ferenc pápa családról vallott nézeteit, a melegekkel kapcsolatos álláspontját, a nőket érintő felvetéseket és egyebeket. Sablonosan egyszerű – a konzervatív oldal Ferencben egy liberális felforgatót lát, akit valamilyen háttérhatalom mozgat. XVI. Benedek és Sarah bíboros közös munkájukban egyebek mellett azt írják, hogy az egyház nem engedheti meg, hogy hamis érvekkel, teátrális megnyilvánulásokkal, ördögi hazugságokkal, divatos téveszmékkel félrevezethessék az egyház történelmi és természetfölötti intézményét. Ferenc nevét persze nem ejtik ki, de tisztán kihallható a könyv majd’ minden lapjáról a Ferenc pápa elleni offenzíva.

– Valamiért mintha ismerős lenne ez az attitűd itthonról. Főként az októberi választásokat követő közhangulatból... 

– Nyilván nem véletlen. Viszont nem várt problémák bukkantak fel. Amikor XVI. Benedek – nem mondom, hogy példa nélküli, mert 700 és 600 évvel ezelőtt is megesett ilyen eset – lemondásra kényszerült, azt nyilatkozta, hogy visszavonul, az új pápa tevékenységét nem fogja zavarni, csak Istennel kíván hitében társalogni, s semmilyen módon nem avatkozik bele az egyház életébe: csöndet szabott ki magára Ezt már akkor sokan kétségbe vonták, mivel 1. Ha visszavonul, akkor miért nem megy vissza a hazája egy kolostorába és miért él továbbra is a Vatikánban. 2. Az öndefiníciója, hogy emeritus, tehát „nyugalmazott” pápa, egy meglehetősen értelmezhetetlen elnevezés, s valójában ilyen funkció nem létezik. De a képletes jelentés egyértelműen kétértelmű. Arról nem beszélve, hogy több alkalommal is megszegte önnön fogadalmát: először 2017-ben nyilatkozott meg egy liturgikus kérdésben, 2019-ben pedig a papi pedofília kapcsán. Ráadásul a legutóbbi esetben képtelen és elfogadhatatlan dolgokat mondott: azt kezdte magyarázni, hogy az egyházi pedofília, az egyházon belüli szexuális abúzusok a ’68-as szexuális forradalom következményei, kizárólag a kor szabadossága az oka az egyházon belüli szexuális visszaéléseknek. Ez persze nem is tévedés, hanem egyenesen elterelő hazugság, mivel ma már tudjuk, hogy sok évtizeddel ’68 előtt botrányos és eltussolt esetek sokasága történt. Például az azóta már alaposan feltárt írországi esetekre gondolhatunk, s hosszan sorolhatnám. Ma az ezzel foglalkozó szakemberek – így Perintfalvi Rita teológus, hittantanár – határozottan azt állítják, hogy az egyházon belüli szexuális visszaélések az egyház strukturális problémáiból fakadnak.

Ráadásul kifejezetten visszataszító, hogy az „emeritus pápa” mond ilyeneket, aki még pápasága előtt, Ratzinger bíborosként, mint a Hittani Kongregáció prefektusa szignált egy 2001-ben keletkezett belső egyházi dokumentumot (Ad exsequendam ecclesiasticam legem), amely a botrányos esetekkel kapcsolatosan a legszigorúbb titoktartást írta elő, megerősítvén azt a gyakorlatot, hogy az egyházi hatóságok nem értesíthetik a világi hatóságokat, jóllehet bűncselekményekről van szó. Emiatt Ratzingert sokan az igazságszolgáltatás akadályoztatásával vádolták. Emlékeztetek Buda Péternek egy 2005-ös írására, amelyben a kérdést tágabb összefüggéseiben elemezte. (http://nol.hu/archivum/archiv-363795-178083)

– Ez nem törvényellenes? Vagy Isten mindent megbocsát.

– De az – egyúttal visszataszító és képmutató is, hiszen a traumát egy életen át hordozó kiskorúak terhére elkövetett, egyik legaljasabb és legvisszataszítóbb bűncselekményről van szó. Az egyház belső ügyeit a kánonjog szabályozza. Ebbe természetesen semmilyen külső szerv vagy hatóság nem avatkozhat bele, de a világi törvények mindannyiunkra vonatkoznak. Tehát újra megtörve az önmaga fogadta csendet, 2019-ben állást foglalt egy olyan ügyben, amelynek intézményes eltussolásában komoly szerepe volt.

– Mi állhat ennek a konok és rendíthetetlen ellenszenvnek a hátterében?

– Maga Ferenc pápa és az ő liberálisnak vélt világlátása. Ez a „liberális” jelző amúgy abszolút nem igaz, s csupán ócska és elborzasztásra szánt publicisztikai leegyszerűsítése annak, a sokakat borzoló ténynek, hogy Ferenc pápa rendkívül következetesen próbálja képviselni a katolicizmus egyetemes, „kozmopolita” lényegét és küldetését, de ez egy külön misét érdemelne meg. Visszatérve tehát, arról a kemény, súlyos és mély ellentétről van szó, amelynek egyik oldalán a konzervatív, a másik oldalán pedig a „liberálisabb” szemléletű bíborosok állnak, s ami ma már egyre nehezebben feloldható törésvonalként jelenik meg a katolikus egyházon belül. Eszmetörténeti értelemben persze tény, hogy minden vallási hagyomány, minden egyház „alanyi jogon”, a lényegéből fakadóan konzervatív, azaz hagyományőrző. Ám ezt a hagyományt rendre újra kell értelmezni, újra és újra interpretálni, s a mindenkori modernitáshoz, a valósághoz szükséges igazítani. Látványosan ezt tette például az 1962-1965 között ülésező II. vatikáni zsinat, amely felismerte, hogy az idő múlása új feladatokat, s új, addig megválaszolatlan kérdések felvetését jelenti, amelyekre meg kell találni a hagyományból következő új válaszokat. Zárójelben jegyzem meg, hogy a vallástörténetnek, ha semmi más, az egyetlen nagy tanulsága, hogy mennyi, de mennyi korábban ismert vallási irányzat, vallási formáció került a történelem süllyesztőjébe, s ma már csak az ezeket kutató szakemberek tudnak róluk. Hiszen az a vallási alakulat, az az egyház képes csak fennmaradni, amely saját hagyományain belül meg tud újulni, s van válasza a változó világ új és eddig ismeretlen felvetéseire. Nem túlzás azt mondani: ha nem került volna sor a II. vatikáni zsinatra, meglehet, a római katolicizmus ma már egy erejét vesztett és sorvadásnak indult képződmény lenne csupán.  

Teológiailag értem én, hogy Ferenc pápa felvetése a cölibátus kapcsán miért súlyosan problematikus, de azt látni kell, hogy máskülönben a világ azon részein, ahol sorvad az egyház képviselete, egészen egyszerűen eltűnhet a katolicizmus. Ezen tehát a pápának el kell gondolkoznia, és valamilyen választ kell találnia az egyre égetőbb problémára. Azt én már előre borítékolom, hogy előbb-utóbb terítékre kerül a nők szerpappá szentelhetőségének kérdése is, amely majd szintén hatalmas vihart fog kavarni.  

– Hallva a szavaidból pezsgő lobogást, ami a pápai kulisszatitkok lappangó szenvedélyéről szól, nehéz mindezt elhinni. Ha csak XVI. Benedek jelenkori képeire pillantunk, hát nem tűnik egy energikus és offenzív hadvezérnek. Annál inkább egy halom brokátnak, amit leraktak a fotelbe.

– XVI. Benedeket már Ratzinger korában is úgy jellemezték, mintha Immanuel Kant ülne személyesen Szent Péter trónján: egy szobatudós, aki kétségtelenül kiváló teológus, de úgyszólván semmit sem tud a „terepmunkáról” a mindennapok lelkipásztori tevékenységéről. Ferenc pedig – bár kétségtelen, hogy teológiailag talán nem olyan felkészült, mint Ratzinger – mindig is járta a terepet, ismeri a híveket, tud a gondjaikról, ellátogat a legszegényebb emberek közé is. Benedekék könyve megjelent, ezzel egyrészt az „emeritus pápa” megszegte a fogadalmát, másrészt totálisan illojális, ugyanis szabálytalanul próbált beelőzni Ferenc pápának, harmadrészt az, amit képvisel, az egyház jövőjét tekintve, alaphangon is problematikus. Ráadásul a katolikus egyház erős hierarchiára épülő intézmény, így rossz az üzenete annak, ha az egyházfő szavait – még ha oly körmönfontan is, de persze teljesen egyértelműen – megkérdőjelezi.  

– A kötettel kapcsolatban azonban a héten egy újabb és váratlan botrány tört ki.

– Pontosan: olyan bennfentes hangok hallatszottak, hogy XVI. Benedek, – aki áprilisban lesz 93 éves – egészségileg nagyon rossz állapotban van. Beteg, tolókocsiba kényszerül, s legfeljebb, ha negyedórát lehet vele kommunikálni. Vagyis sokan azt gyanították, hogy illetéktelenül használták föl a nevét és tekintélyét ehhez a szöveghez. Valójában a könyv sokkal inkább a guineai szerzőtárs, Robert Sarah bíboros műve és támadása Ferenc pápa ellen, semmint XVI. Benedek kényszeres teológiai kinyilatkozása. Mindenesetre megszokott hagyomány akár az egyház történetéből is (a késő-antikvításból és a középkorból számtalan példa kínálkozik erre), hogy egy-egy mű tekintélyét azzal próbálták növelni, hogy egy korábbi fontos, elismert vagy nagy tiszteletnek örvendő szerző nevét tüntették föl a művön, hogy ezzel a tartalmat igazabbá vagy elfogadhatóbbá tegyék. Ezek voltak az úgynevezett pszeudoepigráfok.  

A könyv szerzőségét érintő vádakra válaszul Robert Sarah bíboros kiállt a közvélemény elé és közzétett bizonyos leveleket, amelyekkel bizonyítani igyekezett, hogy Benedek folyamatosan értesült a szövegről, tájékoztatva volt, mindenről tudnia kellett, sőt, a textust jóvá is hagyta. Mindezt a könyv borítóján szereplő közös képük is igazolja. Ennek némileg ellentmondott XVI. Benedek német titkára, Georg Gänswein, aki a szerzőséget illető botrány kitörésekor, egy nappal a könyv megjelenése előtt odanyilatkozott, hogy az emeritus pápa nem szerzője a műnek, s kéri, hogy vegyék ki XVI. Benedek mint társszerző nevét a kötetből, továbbá töröljék az aláírását a bevezetőből. Gänswein  elmondta, hogy az emeritus pápa tudott arról, hogy a bíboros könyvet készít, de a könyvtervezethez nem járult hozzá, s szerzőként való feltüntetéséhez sem. Az csak továbbárnyalja a képet, hogy a könyv kiadója a közvetlen megjelenés előtt álló munkát már nem tudta újraszedetni, de ígéretet tett arra, hogy a további kiadásokon nem lesz szerzőként feltüntetve XVI. Benedek. Minderre Robert Sarah bíboros imigyen reagált: „Figyelembe véve a vitákat, amelyet a Szívünk mélyéből című könyv kiadása keltett, az a döntés született, hogy a kötet szerzője Sarah bíboros lesz, XVI. Benedek közreműködésével.” A könyv végül megjelent, de a francia kiadáson továbbra is a két szerző, az emeritus pápa és a bíboros arcképe látható

– Akkor ez a hirtelen kialakult szerzői konfrontáció tompítja a Ferenccel szembeni támadás élét?

– Nagyon bölcsen látod a dolgot... Olyannyira így van, hogy – sok elemzővel összhangban – magam is azon a véleményen vagyok, hogy ez egy hatalmas öngól volt, mármint Sarah bíboros részéről, amely egész további pályájára kihathat. Ezzel együtt nem tartom kizártnak, hogy a szerzői jogi problematikától függetlenül, a cölibátus kérdése komoly válságot eredményezhet a Vatikánon és az egész egyházon belül.

– S ezúttal a filmipart érte utol furamód a való élet.

– Meglehet, markáns véleményt fogalmazok meg, de a bő hónapja bemutatott és sokakat olvadozásra késztető A két pápa című film véleményem szerint a legócskább és leghiteltelenebb apológia, amit eddig volt alkalmam látni, hallani, olvasni. Miközben az egész világ odavan – tegyük hozzá gyorsan: kétségtelenül profi munkáról van szó és két remek színész Anthony Hopkins és Jonathan Price Pazar jutalomjátékáról – de hát épp ezektől lesz erős propagandatöltete a munkának. A film szerint a Vatikánon belüli minden probléma gyökere az, hogy egyfelől van egy humortalan, szikár, tudós pápa (XVI. Benedek), másfelől egy kevésbé tudós, latin-amerikai, vérbő humorú, nem a komolyzenét, hanem ABBA- slágereket dudorászó, kedélyes bíboros, a későbbi Ferenc pápa. A film ebből az alaphelyzetből indít, aztán ez az ellentét fokozatosan feloldódik, eljön a pillanat, amikor a Vatikán udvarán a két pápa tangót lejt, később német-argentin focimeccset néz, együtt bontja a sört, s az addig csak a német anyuka borzalmas főztjét elfogadó XVI. Benedek Bergoglio hatására két kézzel tömi a szájába a sarki pizzériából hozatott olasz pizzát.

Nos, a helyzet az, hogy ez egy hatalmas hazugság, a film minden valóságos problémát elken, elmaszatol.  Először is, ne feledjük, hogy minden látszat ellenére, kettejük között komoly ellentétek feszülnek, amelyek visszamennek arra az időszakra, amikor még Ratzinger a Hittani Kongregáció fejeként 1984-ben és 1986-ban kiadott instrukcióban keményen bírálta és elítélte a felszabadítás teológiát. Azt a mozgalmat, amelynek Bergoglio Argentínában maga is részese volt, s amelynek aktualitását Bergoglio már Ferenc pápaként is hangsúlyozta az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában.   

A filmben kétségtelenül megjelenik a Vatikán három súlyos problémája, de csupán érintőlegesen, szinte csak karcolva azokat. Az egyik ilyen probléma a vatikáni bank (amely a Vallási Ügyek Intézete szép és eufemisztikus nevet viseli), ami évtizedeken át a maffia legmegbízhatóbb pénzmosodája volt, s ahol a legkülönbözőbb pénzügyi botrányok és bűntények, sikkasztások és gyilkosságok is napirenden voltak. Minderről egy bagatellizáló mondat hangzik el a filmben, valami olyasféle, hogy jó-jó, de az összes bank ilyen disznóságra képes, mintha minden bank a maffia pénzmosodája lenne, s minden bankban szakmányban sikkasztanának és gyilkolásznának. Milyen kép ez a bankokról? Ugye nem szükséges ezt részletesebben magyarázni?

A másik keményen elkent téma az egyházi pedofília, az abúzus kérdése. Nagyon érdekes, hogy erről is csak egy alkalommal történik utalás a filmben: elhangzik egy név, Marcial Maciel spanyol pap neve, aki arról ismert, hogy a Krisztus Légiója megalapítója és a közelmúltban derült ki, hogy több száz fiatal gyerek megrontásában közreműködött. Kettős életet élt, házas volt, több gyereke apukája volt, nagy kábítószer fogyasztó volt és hasonlók. A viselt dolgai már a ’90-es évek végén ismertek voltak, XVI. Benedek 2006-ban megfosztotta őt vezető szerepétől, ám 2008-ban bekövetkezett haláláig az egyház kötelékében maradhatott. A filmben minderről XVI. Benedek gyónása alatt esik szó, csak egy név hangzik el, aztán a hang is elúszik, semmit sem hallani, mintha csak egy embert érintett volna az egyházi abúzus förtelmes bűne, senki mást. Pedig, ahogy a fentiekben erről már szóltunk, itt kőkemény strukturális problémáról van szó.

S a harmadik különös elkenés a filmben, hogy amikor kilopták XVI. Benedek magániratait, amelyekből itt-ott részletek jelentek meg, nem derül ki, hogy milyen kapcsolat van a kilopott személyes feljegyzések és a pápa későbbi lemondása között. Holott vatikáni szakértők azt gyanítják, hogy nem a megjelentetett anyagokkal volt probléma, hanem a meg nem jelentetett szövegek zsarolhatóvá tehették a pápát, miközben XVI. Benedek 2013 februárjában fogyatkozó erejére és egészségügyi állapotára hivatkozva mondott le, s vonult vissza. De  csak nagyon érintőlegesen és meglehetősen konfúz módon esik arról is szó, hogy Bergogliónak is van mit takargatni: máig nem tisztázott ugyanis az argentin katonai juntával kialakított kapcsolata. Tudható, hogy akkori rendtársai közül sokan ellene fordultak, ám a valós okokra a film itt sem ad választ. Holott tudvalevő, hogy Ferenc pápa valóban szembenézett és komolyan megbánta egykori tévedéseit és esetleges bűneit. 

– Így hát végzetszerű szinkronicitással reflektált a héten a fikcióra a valóság, és mégsem tudjuk hová tenni a katolikus egyházat – a jelek szerint.

– Az tény, hogy ami most a könyv kapcsán a felszínre bukott ezzel a lappangó, a katolikus egyházon belül régről meglévő feszültséggel, az a konfliktus az egész Vatikánt jellemzi. A mélyén a konzervatív és a nyitottabb szellemiségű bíborosi tömb szembenállása és az ebből fakadó kibékíthetetlen hatalmi és financiális érdekek húzódnak meg. Ezt az alaphelyzetet a film teljesen ignorálja, erről semmit sem beszél. A filmmel ellentétben, ugyanis a valóságban nem két, a végén összehaverkodó emberről van szó, hanem két alapvető szellemiség súlyos konfrontációjáról. Mindennek kimenetele beláthatatlan.