Csak Lovász László megalázó „kitüntetése" fáj…

Csak Lovász László megalázó „kitüntése" fáj…

Már nem háborodom föl ezen: belátom, nem tehetnek mást. Ilyen a „kultúrájuk", amelynek végső győzelméért küzdenek.

De Lovász László „kitüntetése", pontosabban az, hogy elfogadta, fáj. Ahogy fáj az a megjelent fénykép is, amelyen Lovász a rezsim jelenlegi három leghitványabb emberével mosolyog – üdvözülten.

Már csak Palkovics hiányzott a háttérből…

Úgy látszik, ezt a megaláztatást is le lehetett nyelni!

Nem tudom, mi szüksége volt Lovásznak arra, hogy a mai hatalomtól bármilyen kitüntetést is elfogadjon. Talán lehet valami abban a föltételezésben, hogy esetleg zsarolhatták a világhírű matematikust – erről a hatalomról elképzelhető. De az, hogy e díjat elfogadta, valójában nincs ellentétben azzal, ahogy az MTA elnökeként viselkedett.

Vajon hogy tud Lovász azoknak az embereknek a szemébe nézni, akik támogatták őt, tüntettek mellette, azt gondolván, az Akadémiát is védik? Hogy tud elszámolni azzal, amit az Akadémiával csináltak?

Igaz, egyetemeink sorsával sem kell elszámolnia senkinek, kiváltképpen a rektoroknak nem…

Vajon Lovász elfeledte, netán megbocsátotta – kinek a nevében? – azt a zsarnoki és ripacs komédiát, amelyet Palkovics művelt, háta mögött Orbánnal? Elfeledte volna az egyeztetéseknek hazudott parancskihirdetéseket, és azt a szemérmetlenül pimasz és aljas 54 perces „ajánlatot"..?

Igaz, akkor sem értettem az Akadémia reakcióját, utólag pedig megkérdezhető: vajon mit veszíthettek volna, ha Palkoviccsal deklaráltan nem állnak ezután szóba, s netán leváltását követelik? Akkor is lehetett tudni, hogy semmit: az „illetékes elvtársurak" már mindent eldöntöttek.

Lehetséges, Lovász azt gondolta, a végsőkig tárgyalni kell, nincs más út. Csakhogy ennek az elképzelésnek teljes értelmetlenségét személyesen kellett megtapasztalnia.

Persze, hasonló kérdések fölvethetők mindenkivel szemben, akiket az elmúlt években kitüntettek, és nem ájult híve, nem haszonélvezője a NER-nek. De az etikai megfontolások különösen aktuálisak most, amikor némi remény látszik a rezsim megbuktatására. Néha azt gondolom, bizonyára igazságtalanul, hogy most beszélhetünk igazán az értelmiség egy részének árulásáról… Amíg Karikó Katalinok, Lovász Lászlók akadnak, Orbánnak nincs mitől félnie…

Karikó Katalin döntésének azért van belátható magyarázata: nem ebben az országban él, nem tudja, nem érzi, mit művel(t) velünk a NER.

De Lovász László..? Hiszen ő testközelből élte át a rezsim minden bunkó agresszivitását, gátlástalan hazudozásait…

Eh, figyeljünk inkább vidámabb dolgokra: az idei (au)gusztus 20. igazán pompásan sikerült! A hatalom mindent beleadott – bizonyára sok birka bánta, még több pedig élvezte..!

A fénypont nyilvánvalóan a Juronics rendezte felvonulás volt. Sokan giccsparádénak vélték, de az teljesen lehetetlen, értelmetlen volna: csakis akkor értékeljük helyesen, ha gyilkos paródiának minősítjük. A dolog tökéletes voltát bizonyítja, hogy a részvevők nagy többsége egyáltalán nem volt beavatva, ahogy nyilván a megrendelők sem!

Igazán pompás mulatság volt; nem is véletlenül jutott eszembe – ahogy például a 444.hu-nak – Tímár Péter egyre zseniálisabbnak tűnő filmje, annak ideillő részlete: 

Miközben nekivadultan röhögtem, élvezve Rajhona parádés játékát, valamint nagyszerű történelmünket és jelenünket, csak messziről hallottam József Attila szavait:

Most temettük el szegény Kosztolányit

S az emberségen, mint rajta a rák,

Nem egy szörny-állam iszonyata rág

S mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

Honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…

Nem is tűnnek újnak azok az ordas eszmék: kicsit korosabb ember részben tanult róluk, részben maga is átélte.

Mindenesetre az Andrássy úti paródia és Lovász László megalázó kitüntetése ugyanarról a hatalomról szól.

Meg – így vagy úgy–- valamennyiünkről.

Sajnos.