Csipkerózsika-álmot alszik az önkormányzatiság? 

Nem gondolja, hogy az önkormányzatokban napjainkban zajló testületi csatáknak nagyobb a politikai füstjük, mint a közjogi lángjuk?

Mielőtt válaszolok, előre bocsátom, hogy válaszaim kutatói álláspontomat, esetleg egyéni véleményemet tükrözik, és azok nem tekinthetők az engem alkalmazó tudományos szervezetek álláspontjának. Ami a kérdést illeti, az önkormányzatok, az önkormányzatiság állapota jelenleg meglehetősen silány. Az elmúlt másfél évtizedben kihúzták egy csomó „lábát”, és most azt várjuk el a testületektől, hogy nagy lendülettel nekifussanak a munkának. Készítsenek olyan terveket, amelyekre a település jövőjét lehet építeni. Új ciklus előtt állunk, a legtöbb testületbe olyan emberek kerültek, akik meg vannak arról győződve, hogy a választóktól kapott felhatalmazásnak az első perctől kezdve meg kell felelniük, s ez is közrejátszik abban a meglehetősen kusza politikai hangzavarban, aminek a tanúi vagyunk. A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) egyik oldalon közjogilag jelentősen lefokozta az önkormányzatokat, a másik oldalon növelte az önkormányzatok politikai és anyagi függőségét a központi államhatalomtól.      

Ebben a helyzetben az önkormányzatoknak egyáltalán milyen társadalmi szerepük maradt? 

Talán a legfontosabb, hogy megteremtse a demokratikus működés kis, helyi iskoláit, amelyben az állampolgárok megtapasztalhatják, mit jelent, ha egy szűkebb közösség odafigyel a tagjaira. Számos dologban kiszorították az állami feladatellátásból az önkormányzatokat, de a helyi választásokat még nem törölték el. Még helyben lehet megválasztani a közösség tisztségviselőit, akiket gyakorta a választók maguk is ismernek a boltból, jártukban-keltükben esetleg beszélgetnek is velük. Ha korlátozottan is, de még megmaradtak a testületeknek azok a hatáskörei, amelyekkel a településen élőknek tudnak segíteni: az utcákat leaszfaltozni, az óvodai ellátás minőségét javítani, fedelet építeni a buszmegálló fölé. Ez a szerep, a központi akarat minden ellenkező irányú törekvése ellenére, a politikai rendszer demokratikus működésének zárványa maradt mind a mai napig. Ennél sokkal több szerepet az elmúlt másfél évtizedben a kormányzat – amely nagy mértékben és konzisztensen a centralizáció felé nyomta a rendszert – nem nagyon hagyott meg az önkormányzatoknak. Mindannyian láttuk, ahogyan folyamatosan erőforrásokat, kapacitásokat vont el a helyi testületektől és csoportosított át önmagához.  
 
A 2019-es önkormányzati választásokon mintha megbicsaklott volna ez a törekvés.

Akkor valóban elindult egy olyan folyamat, ami korábban csak mutatóban volt jelen. A rendszerkritikus politikai erők és a kormánnyal elégedetlen állampolgárok az ország számottevő térségeiben képesek voltak megszerezni az önkormányzatok irányítását. Ezt nagyon fontos eredménynek látom, hiszen az Orbán-kormány 2010 óta minden választási ciklus előtt újra hangolta a parlamenti, és gyakran az önkormányzati választások szabályait is. Ha számára az egyfordulós rendszer tűnt kedvezőnek, akkor így rendelkezett; ha jobb eredményre számíthatott a választási körzetek átrendezésétől, akkor megtette. Legutóbb a Fővárosi Közgyűlés megválasztási szabályaiba nyúlt bele, ezúttal nem szerencsés kézzel.

A maga szempontjából. De abból a szempontból ez is jó húzás volt, hogy kusza állapotokat teremtett.

Ez igaz. Ennek ellenére állítom, hogy a kormányzat minden választás előtt gondosan felmérte és elvégezte azokat a kommunikációs és közpolitikai intézkedéseket, amelyek mind azt célozták, hogy a választások eredménye minél inkább neki kedvezzen. Az önkormányzati választások esetében azonban ez jóval kevésbé volt lehetséges, mint a parlamenti választásoknál. Országosan működő „önkormányzati receptet” tehát a Fidesz sem tudott kidolgozni, ezért veszítette el Budapestet és néhány nagyobb vidéki várost, ahol helyi szinten már lehetetlen volt felülőről irányítani, központilag kontrollálni a demokratikus folyamatokat. Valószínűleg ennek tulajdonítható az, hogy a rendszerrel szembenálló ellenzéki és független, civil erők, főleg a nagyvárosi, városi közegben egyre nagyobb teret nyertek. Ha egyszer rés keletkezett a NER falán, a folyamat folytatódhat.

Kutatóként miként látja, bomlasztott ezen a falon a Covid-járvány és az ennek számlájára írt megannyi kasztrálási döntés? 

Az önkormányzatok csonkítása, nevezzük ezt akár kasztrálásnak, valóban szintet lépett a járvány kitörése, illetve az első és második hulláma között. Bár megjegyzem: a durva centralizáció az önkormányzati szférában már korábban is megkezdődött. Az első hullám idején a kormány egyértelmű erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az alapvető bizonytalanságot hozó válsághelyzet kezelésének minden felelősségét – és ódiumát – áttolja az önkormányzatokra, amelyek ilyen érdemi módon szerepet kaptak a válságkezelésben is. Ez gyakorlatilag lenullázódott már a második hullámtól kezdve. Akkor jöttek a nagy megszorítások: a járványalapra történő hivatkozással elvontak mindenféle bevételt, az iparűzési adótól az idegenforgalmi adón át egészen a parkolási bevételekig. 

Szinte a „fülkeforradalom” első napjától zajlik a politikai kiszorítósdi. Lát esélyt a megállítására?

Azt mondanám, az önkormányzatok esetében a tét tulajdonképpen több, mint egyszerűen a saját létük. A demokratikus politizálásnak, az ország demokratikus politikai működésének lényegi elemei múlnak a jelenlétükön. Mára annyira sikerült a Fidesznek kiüresítenie a társadalomnak ezeket a fórumait, hogy jó esetben már csak a csírái maradtak meg az önkormányzatok szintjén. 

A kormányzat oldaláról nézve, lehet egy országot demokratikusan kormányozni önkormányzatok nélkül, a parlament is működhet ellenzék nélkül. Végül is nem erre tendál a dolog?

Azt a kérdést, hogy Magyarországon a politika működése mennyire elégíti ki a demokrácia tartalmi követelményeit, azt szoktuk a nyilvánosságban vitatni, de a tudományos világban ezzel kapcsolatban nagyjából konszenzus van: a magyar nem tekinthető teljes mértékben demokratikus politikai rendszernek, inkább úgynevezett hibrid rezsimnek szokták besorolni a demokrácia és az autokrácia mezsgyéjén.  Ebben tehát a társadalomkutatók között nagyjából konszenzus van. Egy politikai rendszer demokratikus jellege megjelenik annak önkormányzatiságában is. Még akkor is így van, ha az önkormányzatiság tartalma, szélessége, mélysége nem mindenütt azonos. Mondjuk Franciaországban szűk, míg a skandináv államokban jóval szélesebb az önkormányzatok politikai mozgástere, szolgáltatási tevékenysége. Társadalomkutatóként az Európai Unió országaiban abban egyetértünk, hogy a helyi közösségek érdemi önkormányzása, nemcsak a demokratikus értékek működése szempontjából, hanem közpolitikailag, az állampolgárok életminősége, a vállalkozások, a társadalmi szervezetek működési feltételei szempontjából is fontos, nélkülözhetetlen. Normális módon nemigen lehet nélkülük országot üzemeltetni. 

Tételezzük fel, ha 2026-ban egy másként gondolkodó kormány veszi át az ország vezetését, mennyi időre lesz szüksége az önkormányzatiság normalizálásához?

Meg kell különböztetni két dolgot. Az egyik a formális jogosítványok visszaállítása, a másik a de facto, tehát a tényleges működési lehetőségek biztosítása. A kettő között ma széles szakadék tapasztalható. Az előbbi – kellő politikai támogatás mellett – egy tollvonással megteremthető, az utóbbi nyilván hosszabb folyamat lehet, de egyiknek sem látom különösebb érdemi vagy elvi akadályát. Ha a következő kormányzati akarat egy új önkormányzati politikát célhoz meg, biztos vagyok benne, talál majd bőven olyan szövetségeseket, akik ebben támogatják. Ma az önkormányzatiság tetszhalott.

Mondhatjuk, hogy Csipkerózsika-álmot alszik?

A magyar társadalomban megvan a szükséges intellektuális muníció a feltámasztásához. 
Nem látom, miért ne lehetne megcsinálni, ha a politikai szándék adott erre. 

Nem kellene mindent elölről, „zöldmezős” beruházásként alulról kezdeni? Az önkormányzatokat nagyon kiüresítette a NER.

A meglévő alapokra lehet építkezni. Ha lehántjuk a mai állapotokról a politikai mázat és retorikát, akkor azt látjuk, hogy hiába cserélte le a Fidesz a 2010-es években az összes államhatalmi intézményt. Hiába nyomorgatta, fojtogatta teljesen fölöslegesen az önkormányzatokat. Hiába teremtettek olyan ellenséges légkört a településeket irányító hivatalokban, ami miatt nagyon sok szakember inkább felmondott, mert nem kapott lehetőséget, vagy olyan munkafeltételeket teremtettek a számára, ami miatt inkább otthagyta a hivatalt. Legalábbis abban az értelemben hiába, hogy a helyi közösségek, politikai szereplők és szakértői körök önkormányzatiságra való képessége és szándéka nem semmisült meg, megmaradt, és újra működésbe helyezhető. Így tehát mindennek ellenére, hiszek a hazai önkormányzatiság életképességében. 

Most Budapesten azt látjuk, hogy a politikusok pártszempontok és nem hozzáértés alapján szelektálnak a vezetők között…

Azt gondolom – remélem –, hogy előbb-utóbb a döntésre illetékesek is rájönnek arra, nem feltétlenül a hűség, vagy a párttagkönyv a vezetők megítélésének legfontosabb szempontja. A kérdésben van egy feltételezés: helye van-e az önkormányzatok esetében a direkt pártpolitikának? A polgármester vagy az alpolgármester munkaköre politikai pozíció. A magyar közbeszéd tradicionálisan szeret éles határvonalat húzni a „szakma”, meg a „politika” közé. Persze azon gyakran ütköznek a vélemények, hogy mi tekinthető szakmai kérdésnek, vagy mi nem? Amit valamelyik oldal vagy szereplő, politikailag vél fontosnak, azt egy másik, adott esetben, pusztán szakmainak tartja. És fordítva. Ezzel kicsit vitatkozva, én azonban úgy gondolom, hogy sok szakmai, vagy annak tartott „technikai” kérdés is gyakran felvethet érdemi, erkölcsi, vagy éppen érdekeket érintő problémát, és ilyen módon a kérdésnek azonnal politikai relevanciája is lesz. Mi legyen a hajléktalanokkal? Megengedhető-e a közterületi italozás? Mi legyen a kerület határában lévő kis erdővel? Nagyon technikainak tűnik a közlekedés megszervezése, de mint látjuk, máris politikai szintre emelkedik, amikor mondjuk az autók számára fenntartott útfelületen létesítendő kerékpársávokról van szó…