Csótánynak jobb volt
Nagy Feró kőkeményen beleszállt azokba, akik hűséggel megszolgált Kossuth-díját kifogásolni merészelték. A Kádár-rendszer egykori csótánya feleslegesen vette a kritikákat a szívére, azok ugyanis épphogy nem a pop- és rockzenei életművének szóltak, hanem kifejezetten annak, ahogy az utóbbi tíz évben csótány létére szégyenszemre kutyának szegődött, hogy farkát csóválva szolgálja gazdáját néhány, asztal mellől odavetett finom falat reményében.
A Beatrice frontembere az elmúlt években módszeresen bontotta le magáról azt a képet, amiért az ország egy része valaha tisztelni tudta őt – Földes László Hobo szavaival élve a kutyák királyából a királyok kutyájává vált. Nagyon is jellemző erre a nyomorult feudális autokráciára, hogy az Orbán-rendszer a legnagyobb magyar művészeknek járó díjjal nem Feró csótányságát, hanem kifejezetten a kutyaságát jutalmazta. Nagy Feró éppúgy a hűségéért kapta a Kossuth-díjat, ahogy a negyvennégy éves Kovács Ákos, és ugyanezért kapja meg hamarosan a nemzet Majkája is.
Az egykori rockert mára olyannyira elnyelte a nemzeti együttműködés rendszerének szelleme, hogy az őt ért kritikát Szabó Péter egótréner fordulataival élve hárítja el. E szavakkal vágott vissza azokra a bírálatokra, amelyek még csak nem is a munkásságát illették: „Mindig azt kell megnézni ilyenkor, ki kritizál. Ha egy »senkiházi«, sikertelen személy mondja, engem nem érdekel. Ha mindezt egy igazán híres és olyan ember kérdőjelezné meg, aki letett valamit az asztalra, lehet, hogy meghallgatnám, és elgondolkodnék azon, igaza lehet-e.”
Lám: itt tart ma az identitását vesztett csótány, a szakmunkás kölykök egykori hőse, aki azt üvöltötte a mikrofonba, hogy „hányszor mondjam, nem kell, akkor sem kell semmi, semmi nem kell, nem kell, tőled nem kell, nem kell, még a nem kell sem kell semmi, semmi nem kell, nem kell”. Ma, ha egy igazán híres ember mond valamit Nagy Ferónak, azt lehet, hogy meghallgatja. Ha azonban az, aki mondja, nem eléggé híres, akkor azt a mondást a tartalmától függetlenül elengedi a füle mellett. Ha sikeres ember szájából hangzik el, lehet, hogy odafigyel, de ha sikertelen ember adja elő, akkor az a mondás nyilván haszontalan, ugyan mi értelme meghallgatni, ha legfeljebb arra lehet jó, hogy Nagy Ferót is sikertelenné tegye. Vajon mit gondolt volna erről a Feróról az a Feró, aki pályájának kezdetén szívből megvetette a tekintélyt, szívből megvetette a Kádár-rendszer igazán sikeres és igazán híres zenészeit, akiről minden deklasszált proli elhitte, hogy ő is egy „senkiházi” közülük.
Babos kendőt igazíts! Megérkezett a pezsgőspohár és a lazacos szendvics – az egykori csótány ma már az elithez tartozik. Karrierjének hiteles lezárása gyanánt esetleg megírhatná, és a Beatrice élén előadhatná a „Mégis kell” című szerzeményt. Már csak az a kérdés, hogy mit gondol Feró a saját közönségéről. A színpad előtt tapsoló emberek vajon eléggé sikeresek és eléggé híresek ahhoz, hogy számítson a véleményük? Nagy Feró a kritikusait próbálta lealázni, de közben véletlenül kifecsegte, hogy mit is gondol 1000 magyarból 999-ről – s tette ezt épp azután, hogy átvette Magyarország legfőbb kulturális kitüntetését és az azzal járó összeget. Persze mindenki jól tudja, hogy nem az országtól, hanem a gazdájától, Orbán Viktortól kapta, és Nagy Ferót talán az sem zavarja, hogy azok a nem igazán sikeres és nem igazán híres magyarok fizették, akiknek valaha az egyike volt, az a sok „senkiházi”, akiket ma úgy lenéz, hogy ha a véleményüket hallja, oda se figyel.
