Devalvált értékű díjak, kettős mérce – elvesztették presztízsüket az állami elismerések
A művészeti díjak odaítélésénél az utóbbi ötven-hatvan évben mindig jelen volt a kettősség: a művészi és az úgynevezett egyéb érdem kettős mércéje – véli Csáki Judit színikritikus. Arról beszélgettünk vele, hogyan látja ma a művészeti díjak presztízsét? Mi olvasható ki az idei kitüntetettek névsorából, és hol húzódik a határ a szakmai elismerés és a szimbolikus, politikai üzenetközvetítés között? Az apropót a Nemzet színésze, Cserhalmi György megállapítása adta, miszerint a díjakkal „nem törésvonalakat kellene kijelölniük, hanem hidakat építeniük a szakmán belül”. Mindenesetre a Magyar Színházi Társaság az idei döntésekre reagálva nemcsak fenntartásait jelezte, hanem egy alternatív, szakmai jelöltlistát is nyilvánosságra hozott, érzékeltetve, mennyire más képet mutatna az ő szemükkel a színházi szakma „belső” kánonja.
Manapság mennyiben számítanak a művészeti teljesítmények az elismerések odaítélésekor?
Nagyon kevéssé. Mondhatni, szinte véletlenszerű, amikor ez egybeesik a valós művészeti teljesítménnyel. Elsősorban a politikai hála működik: valamilyen „szerepért” adják oda ezeket az elismeréseket. Az ember néha azon kapja magát, hogy azért drukkol, nehogy legyen köztük olyan, akit igazából megsajnál, mert egy ilyen társaságba keveredik.
Mindig van ilyen „sajnálatra méltó” név?
Nagyon ritka az, amikor nincs. Nem azért, mintha az illetékes döntnökök a látszatra annyira adnának. Egyáltalán nem adnak. Mindenkinél tudjuk, hogy milyen szálon teszi a politikai szívességeit, az összefüggéseket nem is nagyon titkolják. Ez nemcsak a Kossuth-díjra igaz, hanem az Érdemes Művész, a Kiváló Művész címekre, és a többi művészeti díjra is.
Cserhalmi Györgyék most nyilvánosságra hozták a saját listájukat. Ha az ott felsorolt művészeket jelölték volna a díjakra, nagyobb szerepet kapott volna az érdem?
Ez egy olyan lista, amelyet a Magyar Színházi Társaság felkérésére állított össze tizenkét Kossuth-díjas, és ebben kétségtelenül a művészi teljesítmény számított. Azon persze mindig lehet vitatkozni – és én is vitatkozom –, hogy miért X és miért nem Y munkásságát tartják színvonalasabbnak, de ez valahol szubjektív. Ugyanakkor még a szakma által adott díjak térképe is elég jól megrajzolható, mintha kis piros zászlócskák jelölnék bizonyos alkotók nevét, akik szóba sem kerülhetnek. Ilyen például Mohácsi János, az ő neve soha föl sem merül, de említhetném ebben a sorban Alföldi Róbertet is. Ők visszatérően kiesnek még a szakma képviselőinek névsorából is.
Cserhalmiék azt is kifogásolták, hogy alig szerepel nő a listán. A kulturális kormányzat listáján is lehetnek bizonyos tiltó zászlócskák?
Biztosan ezért nem találtak több művésznőt is méltónak mondjuk a Kossuth-díjra, nem tudom. Mondhatnék legalább tíz olyan nevet, akik az „én kitüntetési listámon” biztosan szerepelnének, de ezek az összeállítások valóban minden esetben szubjektívek. Ők most ezeket látták, nekem lennének más ötleteim is, de attól még nem nyílik ki a bicska a zsebemben. Ezt a névsort sem tartom katasztrofálisnak. Az egész eljárásban mindössze azt tartom katasztrofálisnak, hogy magukat a díjakat ennyire devalválta a politika.
Devalválták?
Igen, és ezt már nagyon nehéz lesz rendbe hozni. Mi fog történni? Ezek a mostani döntéshozók egyszer csak elmennek a búcsúba – amit őszintén kívánok –, aztán majd lesz egy szakértői bizottság, amely kárpótlási alapon gyorsan kiosztja azoknak ugyanezeket az elismeréseket olyanoknak, akiknek már régen oda kellett volna ítélni az őket megillető címet. De így már ez a „kárpótlás” sem lesz igazán jó. Volt már ilyesmire korábban is példa, Cserhalmi is emlegetett egy hasonló helyzetet, tehát nem mondhatom, hogy ez valami NER-es specialitás. Az elmúlt ötven-hatvan évben mindig jelen volt ez a kettősség: a művészi és az úgynevezett egyéb érdem kettős mércéje. De arra, hogy ennyire tisztán politikai legyen az egész, én nem emlékszem. Régebben, mondjuk 2010-ig, a Kossuth-díj bizottság egy komoly szakmai testület volt. Amikor ők üléseztek, az aktuális miniszterelnök ellátogatott hozzájuk. Amikor Gyurcsány „látogatta meg” a bizottságot, mindenki felállt, ő mindenkivel kezet fogott, jó munkát kívánt, és elment. Bajnai halkan, egy oldalajtón lépett be, alig vették észre, körülnézett, meghajolt, kiment…
És amikor Orbán Viktor lett a miniszterelnök?
Akkor a bizottság egyik illusztris tagja – nem titok a neve, Radnóti Sándor – nyilvánosan kijelentette, hogy ő vele nem óhajt egy levegőt szívni. Két hónapra rá el is indult az emlékezetes filozófusper… Úgy tudom, a miniszterelnök azóta sem „köszönt be” a testülethez. Az összefüggések elég nyilvánvalóak. Innentől már nem is nagyon próbálnak úgy tenni, mintha konszenzusos szakmai döntések születnének, holott egy ilyen testületben érveknek kellene ütközniük, és a teljes művészeti paletta – film, színház, képzőművészet, tánc – képviselőinek jelen kellene lenniük. Most viszont arról hallunk, hogy Vidnyánszky milyen listát ad be, Kálomista hálából kit ír föl Jászai-díjra… Mintha ők osztanák a kitüntetéseket.
Ha egyszer mégis változás jönne, ön merre tolná el a művészeti díjak odaítélésének rendszerét?
Ezt a feladatot egy szakmai grémiumra ruháznám. Vannak objektív feltételek, például, hogy büntetett előéletű jelölt ne kaphasson semmilyen művészeti elismerést, de ezen túl a döntés kizárólag szakmai szempontok szerint szülessen. Nem írnék elő kvótákat, még a nők arányára sem, mert ha valóban szakmai testületről beszélünk, akkor bízni lehet e téren is a judíciumukban. Nagyon vigyáznék az összeállítására. Olyan hozzáértő kritikusoknak is helyet adnék, akik tapasztalataik révén hosszabb életpályákat látnak át, akár egy művészeti ágban a jelöltek teljes életművét fel tudják idézni.
Csáki Judit két éve a KlikkTV Tíz című műsorának volt a vendége:
