Donáth László: mérhetetlenül aljas módon viselkedik ez a hatalom rendszere kritikusaival

Ami biztos, hogy az egyház közleménye szerint a vezetést már 2019 őszén többen is közvetlenül megkeresték azzal, hogy évtizedekkel korábban, Donáth László olyan módon közeledett hozzájuk, ami számukra elfogadhatatlan és zaklató volt. Az elnökség 2019 ősze és 2020 tavasza között személyes, szakembereket is bevonó beszélgetésekkel tárta fel a bejelentések tartalmát. Mindezek alapján, az elbeszélések „életszerűnek és hitelesnek bizonyultak”, míg Donáth László „kitérő, hárító válaszokat” adott. Az egyház közleményében hangsúlyozta, hogy elítéli és elfogadhatatlannak tartja, ha egy lelkész visszaél a hivatásából és pozíciójából adódó bizalommal. Bár a gyülekezet presbitériuma és Donáth László is élni kívántak azzal a joggal, hogy a feljelentett lelkész további két évig aktív lelkészként szolgáljon, az egyházkerület püspöke ehhez nem járult hozzá. Ugyanakkor a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség is állásfoglalást adott ki, amelyben leszögezték: „A MEE Északi Evangélikus Egyházkerülete vezetőségének 2020. december 16-án délután kiadott közleményében foglaltakkal ellentétben, az eltelt tizenöt hónapban nem került sor sem „testvéri beszélgetésekre”, sem „hárító válaszokra”. „A közlemény tehát inszinuáció, amelyet a gyülekezet elutasít. Az egyházközség elfogadhatatlannak tartja, hogy az egyházkerület vezetősége több mint harminc évvel ezelőtti panaszokra hivatkozva kívánja eltávolítani a gyülekezet megválasztott, 1988 óta szolgáló lelkészét. Teszi mindezt úgy, hogy információk hiányában, megfosztja őt a válasz, illetve a védekezés lehetőségétől.” (…) „A presbitérium álláspontja szerint a lelkész megválasztása és szolgálati viszonyának megszüntetése is csak konszenzuson, a püspök és a gyülekezet közös elhatározásán alapulhat, ezért a kerületi vezetés döntését nem fogadja el, és Donáth Lászlót az elkövetkező két esztendőben továbbra is a gyülekezet parókus lelkészének tekinti.”

Donáth Lászlóval arról beszélgettünk, ő mit gondol, mi van az ügy hátterében?

–  Több évtizeddel ezelőtt történtek alapján vádolták és jelentették föl önt. Emlékszik még rá, hogy egyáltalán mi történt?

–  Emlékezni akkor tudnék, ha bármit, a legkisebb konkrétumot tudnám. Semmit nem tudok. Sem helyet, sem időt, sem nevet, sem semmit, ami lehetővé tenné a balladai homályba rejtett sejtetést. Éppen azért is kezdeményeztünk törvényességi felügyeleti eljárást ezzel az úgynevezett tényfeltárással kapcsolatban, mivel megnevezett tények híján, nem lehet föltárni semmit.

–  Megtehette-e a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének vezetése, hogy állásfoglalást ad ki abban az ügyben, amiben ön ellen az ügyészség még nyomoz? 

–  Nem. A két ügy elválik egymástól. Az evangélikus egyház épp úgy, mint bármely köztestület, bármit megtehet, ami nem ütközik törvénybe. Ők nem arról foglaltak állást, ami miatt a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozást indított ellenem, hanem olyan, hozzájuk érkezett panaszokat kívántak volna „feltárni” – és az állásfoglalást erről adták ki –, amelyeknek látszólag vagy hivatalosan a nyomozati cselekményhez nincs közük. Természetesen nagyon egyszerű, sőt, naiv föltenni a kérdést, milyen okból jelentkezik három ember a maga 30 évvel ezelőtti panaszával, amikor a BRFK már hónapok óta nyomoz ellenem egy vélelmezett, nyolc napon belül gyógyuló könnyű testi sértés és más szeméremsértő gesztusok gyanúja miatt.

–  És mi a helyzet a nyugdíjazásával?

–  Az evangélikus egyház lelkészeként én változatlanul aktív vagyok, nem vagyok nyugdíjas lelkész. Az evangélikus egyházban a lelkészek 65 éves korukat betöltve kérhetik a nyugdíjazásukat. A nyugdíjazási eljárás kizárólag a lelkész személyes kérelmére indulhat meg. De két évre meghosszabbítható az aktív szolgálati idő. Ám 67 éves korától minden lelkészi végzettségű ember nyugdíjassá válik. E kétéves szolgálat jellegéről és minőségéről folynék most a vita, ha a püspök a törvény szerinti módon és időben hajlandó lett volna az érintettekkel – velem, a gyülekezet parókus lelkészével és a presbitériummal, a gyülekezet választott világi vezetőivel – szóba állni. De nem tette.

Van egy másik lehetőség is. Ha a püspök fegyelmi eljárást folytat le valamely lelkésszel szemben, és a fegyelmi eljárás jogérvényesen arra ítéli a lelkészt, hogy váljék meg parókiájától, s menjen nyugdíjba. Ez így azonban büntetés, amihez bizonyítani kell a bűnt. 

Nem lehet azt mondani, hogy nem mondjuk meg, mi történt, s mikor, hol, kivel szemben. Itt az inszinuáció lényege abban áll, hogy hivatalosan ki nem vizsgált vád nyomán a maguk – a jogszerűségnek és a méltányosságnak még csak látszatát sem keltő – szándékát vagy vágyát fogalmazták ténnyé. Ez pedig csak annyi: szeretnék, ha nyugdíjas lennék. De hát én nem vagyok nyugdíjas.

–  Mit gondol, mi van a háttérben?

–  A szüleim már réges-rég megtanítottak arra, hogy a valóságot s benne az embert minden pozitivista optimizmustól mentesen vagy rajongva lássam. Biblikus-dialektikus eszem járása szerint a világ mindig a különböző érdekek konfliktusában konkretizálódik, vagy Marxszal szólva: a történelem az osztályharcok története. Az a kérdés, kinek áll érdekében, hogy én ne legyek itt, vagy csak úgy, mint akinek semmiféle joghatósága sincs az érdemi kérdésekben. Van néhány kolléga, aki már több éve nyilvánvalóvá tette, hogy nekem minimum a pokol legmélyebb bugyrában volna a helyem.

–  Mi ennek az oka?

–  Igazából az, hogy a Békásmegyeren létrehozott gyülekezet és ennek intézményei ugyan az 1928-tól Csillaghegyen működő egyházközség jogutódja, de onnan egyes egyedül a haranglábat hozta át ebbe az új közösségbe. Minden, ami Békásmegyeren van, az a gyülekezet tulajdonában van. Nem az államé, nem a városé, és még csak nem is a közegyházé, hanem az oda összegyülekező civileké. Nem a vagyon nagysága az érdekes, hanem a jellege, ez pedig a civil társadalom. Ez a legsúlyosabb dolog. Nem én vagyok érdekes, a 65 éves öregember, sem Orbán Viktort, sem a püspököt, de még a kutyát sem érdeklem. Sőt, a gyülekezet sem érdekel senkit. Csak az, hogy ami van, afelett ki dirigál. Ez a rezsim mindenütt – Bibó szavával – „úrhatnám szolgákat” akar látni, de az általa finanszírozott nagy egyházakban mindenképpen. Én azonban a meghajlott hátakat kiegyenesítő politikát tartom magunkhoz méltónak, amely komolyan veszi: az alkalmas a közösség javán munkálkodni, aki mindentől szabad és mindenért felelős felnőttként dönt gyülekezete dolgairól. Jézus tanítása nyomán a társadalmasított, közösségi tulajdont tartom tisztességesnek. Nem a magántulajdont, nem az állami tulajdont, hanem a közösségi tulajdont, legyen az termelőszövetkezet vagy munkástanács vagy egy hívő gyülekezet által felügyelt. Számomra ezek mind ugyanarra vezethetők vissza, a morálisan egymás iránt elkötelezett, egymást segíteni akaró, a javaikat bizonyos mértékben közösségivé tevő emberek szabad társulására. Ez a gyülekezet ilyen. Ez a gyülekezet már a 2000-es évek közepén nevelőszülői hálózatot alapított, amely a maga nemében 15 esztendőn keresztül az egyetlen volt az evangélikus egyházban, és ami máig jól működik. A Gaudiopolis Szeretetház volt a második jelentős szociális elköteleződésünk, amely 2009. április elsejei megnyitása óta immár több mint 400 idős ember számára jelentett biztonságot, emberhez méltó, anyagi, szellemi és spirituális értelemben egyaránt működő közösséget. Mi az elmúlt tíz évben bebizonyítottuk, hogy ellenszélben is meg tud állni az, aki tisztességesen viselkedik és tevékenykedik. Ez oly mértékben irritálja azokat a jobboldali, konzervatív, Fidesz-imádó, a mindenkori hatalmaknak kiszolgáltatott és alávetett klerikálisokat, ami miatt tényleg az a legkevesebb, hogy szabadulni akarjanak tőlem. Igaz, az evilági hatalmak sem tudtak, talán nem is akartak integrálni. Amióta az eszemet tudom, „az ellenforradalmár” Donáth sokszorosan megbélyegzett és szegregált fia voltam. Kezdő lelkészként 1979 és 1988 között nyolc gyülekezetbe küldtek segédnek, helyettesnek, ki- és besegítőnek, olykor magam is megrendültem, mi végre mindez. Igazság szerint ’89-ben a Nagy Imre temetés jelentette a cezúrát, attól fogva nem abajgattak a város peremén alig 16 településen szétszórt, 300 fős gyülekezet pásztoraként, akinek még temploma sincs. Ezt is kibírtam. Úgy tűnt, onnantól fogva már lenyelték a békát, aztán nagyon bíztak abban, hogy a politikai közélet ’94-ben végképp és teljesen beszippant.

–  És most?

–  Most, pályám alkonyán, a legközönségesebb módon támadnak, mintha mindenért, ami 1974 óta történt, be akarnák nyújtani a számlát. 

–  Nem lehet, hogy azért is támadják, mert az ön lánya a Momentumban az igen jól és hatékonyan politizáló Donáth Anna?

–  Sőt, meglehet, minden csupán ürügy és emberi gyarlóság. Ő a valódi ok. Beszélgetésünk az egyház felől indult, és én az egyházon belül is „elégséges okot” látok arra, hogy bizonyos fenevadak rám uszuljanak. Valójában ez az én egyházi nyomorgatásom pimf és érdektelen ahhoz képest, amilyen mérhetetlenül aljas módon viselkedik ez a hatalom rendszere kritikusaival, adott esetben az én Anna lányommal is. És persze mi ez ahhoz képest, amit Anna nagyapjának kellett elszenvednie a Horthy-, Rákosi-, Kádár-rezsim alatt. Ebben az országban nagyon sok ember él bizonytalanságban, szellemi, lelki életében is megrendülten. Ahhoz, hogy ez a rezsim időről-időre emberek százezreit bolondítsa meg, tartsa rémületben, rabolja le, ahhoz az kell, hogy ez a sok-sok kisember valódi információ, tisztességes beszéd, igazi disputa nélkül élje napjait, mint egy veremlakó, aki jobban gyűlöli azt, aki mer szabadon beszélni, gondolkodni, cselekedni, mint azt, aki őt jobbágyává tette.

Ez az egész dicstelen szomorújáték arról szól, mikor megy el Anna kedve attól, hogy szabadon, a meggyőződése szerint politizáljon, hátha tanulságul szolgál neki a rám gyakorolt rendőrségi vagy egyházi eljárás, miképp is képviselje Magyarországot. 

Egyelőre azonban sem ő, sem én nem biccentünk e „tanulságra”.