Egy békeév háborúi

De nem biztos, hogy ebben igazunk is lenne. Aki odafigyel arra, hogy az ilyen harcok miként zajlanak más országokban, az bizonyára látja: hasonló módon. Ilyenkor nincs kímélet, a politikai ellenfelek úgy érzik, bele kell szállni a másikba, és – bizony – az övön aluli ütések sem ritkák. Hogy ebben a nemesnek egyáltalán nem nevezhető küzdelemben hogy áll Magyarország, azt most ne firtassuk! Állapítsunk meg csak annyit, nem áll vesztésre. A harmadik választásra, az önkormányzatira, már különösen beerősített; korábban tiltottnak vélt határokat lépett át, behatolt a halószobákba, lecsupaszított mindent és mindenkit.

Sűrűre sikeredett tehát ez a két év, amelynek utórengéseit – lásd Gréczy-ügy – most is észleljük. Éppen ideje, véljük sokan, hogy nyugodalmasabb időszak elé nézzünk a honi tájakon; 2020-ban végre nem lesznek választások, legalább is általánosak nem. Helyiek igen, mindjárt itt van januárban a győri, a Borkai-ügy által megtépázott város voksolása; ne higgyük, hogy nyugodt napjaik lesznek a Rába-partiaknak. De még mindig állíthatjuk: egy ilyen – megismételt – szavazás sem képes felborítani az ország normális menetrendjét. Bármily görcsös is lesz a küzdelem, néhány nappal az eredményhirdetés után, túljutunk rajta, szép, csendben belesimul az év történéseibe. Másként: a győri voksolás és rosszízű versengés miatt, még nem lehetne nyugodt az év. Úgy is fogalmazhatnék: békén hagyhatnának bennünket a politikusok.

De nem fognak.

Így aztán senki ne reménykedjen abban – már aki odafigyel a politika rezdüléseire –, hogy egyszerű tizenkét hónap elé néz. Sőt, megkockáztatom, bizonyos szempontból még több lesz a feszültség, a konfliktus, egymás kikezdése, lejáratása. Hogy csak két konfliktus-forrást említsünk: ebben az esztendőben ünnepelnénk a rendszerváltás 30. évfordulóját, és idén emlékeznénk Trianon 100. évére. Ha figyeltek: feltételes módban fogalmaztam, mégpedig azért, mert se nem ünnepelünk normálisan, se nem emlékezünk tisztességesen.

Az egyik a közelmúlt, a másik a távolabbi történelem része. Illetve csak része lenne, ha nem igyekeznének valamilyen módon kisajátítani, vagy meghamisítani. Hihetnénk: egy nemzet vagyunk, közös múlttal, de ez nagyon nincs így. És ezek a különbségek 2020-ban minden korábbinál élesebben fognak kirajzolódni. Trianon kezeléséből már az idén kaphattunk némi ízelítőt; a Nélküled című dal körüli botrányról csaknem mindenki értesült, és – higgyék el – ez csak rosszabb lesz.

Ebben az országban ma olyan hangulat van – ez a kormány által előírt kánon –, amelyben a 100 évvel ezelőtt békeszerződésről – diktátumról – nem lehet normálisan beszélni. Hogy is lehetne, ha a miniszterelnök Nagy-Magyarország térkép előtt ülve beszélget, és ezt ki is teszi a világhálóra.

Félreértés ne essék: én most nem a környező országok érzékenységére utalok, sokkal inkább arra, hogy egy kormányfő igenis a magyar szélsőjobbnak kedvező gesztussal mutatkozik. Az a térkép ugyanis nem a külföldnek, a hajdani magyar, most más országokhoz tartozó területek új gazdáinak, hanem nagyon is a magyar közvéleménynek szól. Mert Trianon kétségtelenül súlyos seb az ország testén, de normális megközelítésben a történelem része, megbeszélendő, és megvitatható. De semmiképp nem lenne alkalmas arra, hogy megítélése a politikai háború része legyen, jelképesen – de valódi képben – fogalmazva, tán’ nem kellene legyilkolni azt, aki ülve marad.

Nincs ilyen messze, mégis mindenki másként emlékszik rá: a rendszerváltás. Akkor, 30 évvel ezelőtt, azt hittük, olyan fordulópontja ez a mi történetünknek, történelmünknek, amely mindenképpen közös élmény. És épp az benne az egyik közös élmény, hogy szabad másként gondolkodni, szabad más politikai szervezetekbe tömörülni, vagy pont kimaradni az ilyesmiből.

Azt is hittük, hogy a demokrácia intézményeinek kiépítésével egyszer és mindenkorra magunk mögött hagytuk a sötét napokat. És most azt látjuk, hogy ezt a rendszerváltást is ki akarják sajátítani. Már a megünnepléséből is igyekszik a hatalom kirekeszteni mindenkit, aki nem azonosul vele.

Súlyos lopásnak lehetünk tanúi, ami azért is bosszantó – mi több, felháborító – mivel elég sokan vagyunk, élünk, létezünk, és ép elmével emlékezünk – olyanok, akik valamilyen módon szereplói voltunk az akkori változásoknak. Mégis, itt és most történik a rendszerváltás kisajátítása, az orrunk előtt taszítanak ki olyanokat belőle, akik tevékeny részesei voltak az eseményeknek. Állami pénzen folyik a satírozás, és még csak bele sem léptünk a jubileumi esztendőbe.

Persze, mondhatnák, nem lenne háború sem Trianonból, sem a rendszerváltás furcsa, egyoldalú és hamis feldolgozásából, ha az emberek simán tudomásul vennék a kormányzati kánont. Csakhogy ez a kánon nem elégszik meg a saját szerep felnagyításával az egyszerű kirekesztésnél, meg is akar bélyegezni. Mert olyan kánont akar, ahol csak egy hang érvényesül.