Egy csendes zsidózás anatómiája

Ezt mondta pénteken reggel a Kossuth Rádióban Orbán Viktor. A miniszterelnök öt hét után vette vissza a kezébe saját mikrofonját, még elnézést is kérve a hallgatóktól, illetve Nagy Katalintól – aki lám: túlélte ezt a választást is –, hogy nélkülözniük kellett őt ily sokáig. Szép gesztus volt a miniszterelnök részéről, aki ezzel lényegében jelezte is, hogy semmi nem fog változni. A közszolgálatinak nevezett állami frekvenciák továbbra is az ő, illetve a kormány kezében maradnak, az ellenzék változatlanul találja meg a saját felületeit, meg hozzá egy kis pénzt, hogy azok működni is tudjanak. 

No de törődjünk bele ebbe a helyzetbe; nincs az a magyar, vagy uniós hatóság, amely változtatni képes volna ezen. Ha tizenkét év nem volt erre elegendő, akkor miért várunk, várnánk mást most, amikor minden idők legnagyobb győzelmét aratta a Fidesz. Gesztust pedig ne várjon senki; ebből a visszatérő Orbán Viktorból egyértelműen levonható a következtetés.

Meg persze másból is. És itt térek vissza a bevezetőben idézett mondathoz. Vagyis ahhoz, hogy a kormányfő, a Fidesz minden régi panelt megőriz; itt marad közöttünk a brüsszelezés, a migránsozás, a kommunistázás, a liberálisozás, és, igen, a sorosozás is. Mondhatnám, írhatnám: hozzászoktunk. De ez a mondat egy kicsit más. Olyan szöveg, amelyen érdemes egy pillanatig – vagy tán’ tovább is – elidőzni. Hogyan kerül ebbe a szövegkörnyezetbe Soros György? Mit jelent az a kijelentés, hogy ezek a háborús uszítók, akik keresni akarnak a háborún? 

Bevallom: először nem gondoltam semmi rosszra, pusztán csak a fentebb jelzett változatlanságra, azaz a propaganda változatlanságára. Hiszen aki kicsit is foglalkozik politikával, netán olvas kormánypárti lapokat is, hallgat ilyen – khm: közszolgálati – adókat, az megállapíthatta: a hatalom most is úgy viselkedik, mintha a választások előtt állnánk; folyamatosan üti az ellenzéket. Azt az ellenzéket, amely már nyomaiban sem emlékeztet az április előtti időkhöz. (Már ha jól ítéltük meg az akkori időket, és nem csaptuk be saját magunkat. Valójában akkor sem volt rendben ez az ellenzék, valójában akkor sem létezett úgy, ahogy mi gondoltuk, vagy ahogy a közvélemény-kutatók nekünk ezt jelezték.) No, de ne kalandozzak el állandóan, maradjunk a fősodornál: mit is akart mondani a költő, ahogy ezt szoktuk viccesen emlegetni. Mi volt a tényleges szándéka Orbán Viktornak azzal, hogy nem csupán szóba hozta Soros Györgyöt – sokszor bizonyult már adu ásznak –, de ezúttal háborús uszítónak, nyerészkedőnek nevezte? Hihetem-e azt, hogy ez is csak egy hirtelen előhúzott, de a szokványos mederben tartott kampány-beszéd volt, avagy…? 

Avagy igazuk van azoknak, akik vitatkoznak velem, és azt állítják: ez bizony egy nem is annyira lightos zsidózás volt. Nagyon nem szeretem a beszélgetéseket ebbe az irányba vinni – hát még az írásokat –, mert semmi jó nem származik belőlük. Mégis, muszáj itt kivételt tenni, mert valóban nem lehet egyszerűen átlépni egy ilyen megjegyzés fölött. Soros Györgynek ugyanis semmi köze a háborúhoz, nem fegyvergyártó, nem is szállító, még csak pénzügyi tranzakciókat sem bonyolít le; igazán nem ő az, aki némi shortolással növeli a vagyonát. (Vannak ilyenek, mint hírlik, hatalmi körökben is találni „szerencsés nyerteseket”, de ez más lapra tartozik.) Eddig senkinek nem jutott eszébe Soros Györgyöt „bizonyos üzleti körökhöz” sorolni, amelyek érdekeltek a háborúban. Hajdani karikatúrák jutnak eszembe, a legvadabb kommunista diktatúrák idejéből, amikor a szivarozó-kövér-horgasorrú alakok jelenítették meg a gaz imperialistákat, akik jellemzően zsidóként jelentek meg a képeken. Ők, akikkel vitába keveredtem, állítják: ez a pénteken reggel felmutatott kép pontosan azokat az időket tükrözi vissza; szerintük az idézett mondatok nem is olyan rejtett zsidózást tartalmaznak. 

Hát, nem tudom. Szeretném hinni, hogy ez nagyon nincs így, és még jobban szeretném hinni, hogy az ilyen utalásoknak ma már nincs semmilyen hatásuk. Ami egyfelől jó, másfelől rossz. Jó, mert megváltoztak a beidegződések, a többség nem lát mögötte mást, csak egy szimpla sorosozást, másfelől rossz, mert ha mégis, akkor a társadalmi érzékenység ma már szinte egyenlő a nullával (arra gondolni sem merek, hogy az antiszemitizmus manapság is kelendő árucikk). Mindenesetre az biztos, hogy ha egy mondat félreérthető, vagy nem pontos, akkor azt félre is fogják érteni, ha csak a „szerző” nem pont azt akarja, vagyis azt, hogy félreértsék. A politikai életben az ilyenekért súlyos árat szoktak fizetni, lásd Márki-Zay Péter; azokért a rossz mondatokért nem csak ő fizetett súlyos árat. De ott a Fidesz állt a „túloldalon”, az a Fidesz, amely még az olyan szövegekben is megtalálta a támadható részeket, amelyekben nem is voltak benne. 

Itt és most, ebben az előadásban volt, van mit félreérteni. De lám, csend van körülötte. Ami vagy azt jelenti, hogy nem is volt benne – mégsem – semmi zsidózás, vagy az ellenzék már teljesen süketté is vált. Vagy, és ezt már végképp félve írom ide: úgy elemezték a hallottakat, hogy a „magyar emberek” igenis vevők egy kis antiszemitizmusra, akkor meg jobb csendben maradni. 

Megint azt kell írnom: hát, nem tudom. Csak annyit, de azt nagyon biztosan: Soros Györgynek semmi köze az ukrajnai háborúhoz. Annál inkább Vlagyimir Putyinnak.